Bejegyzések a Galamus-emlékkönyvbe

 

A Galamus vélemény- és hírportál 2009. december 15-én indult, és 2015. március 31-éig bírta szusszal, mondanivalóval, energiával és pénzzel (a kormánypropaganda szorgalmas és szolgalelkű működtetőinek mondom: a magyarországi Soros-alapítvány sohasem támogatta a Galamust, nem találta méltónak rá, úgyhogy kár volna a sorosista jelzőket így utólag ránk pazarolni). A Galamus-csoport tagjainak nagy része és néhány állandó külsős szerzőnk úgy gondolta, négy év múltán megírja emlékeit-érzéseit egykor volt állandó munkájáról, ennek értelméről, illetve a mai állapotokról. Az alábbiakban ezeket a jegyzeteket olvashatják. (Az úgynevezett független sajtó működtetőinek mondom: mielőtt ismét belerúgnának a Galamus szerzőibe, pusztán azért, mert szerették ezt a munkát, és többüknek hiányzik, gondolják végig a saját helyzetüket – legalábbis azok, akik még léteznek, nem zabáltatta fel őket rendszerével a magyar autokrata, és bár léteznek, ugyanúgy pénzért kuncsorognak, ahogy annak idején a Galamus – gondolom, önmagukat most nem vetik meg ugyanazért, amiért a Galamust folyamatosan megvetették. És ha nem káröröm, hanem némi szolidáris bánat és talán egy kis önreflexió fogadta volna a Galamus megszűnését – és nyomában sok más, kis és nagy portál eltűnését vagy átállítását –, talán a magyar újságírás sem ott tartana, ahol tart.)

És még valami: mivel éppen megint Hannah Arendtet olvasok, nem állom meg, hogy ide ne írjam az egyik passzusát: „Az intellektuális, szellemi és művészi kezdeményezések éppoly veszélyesek a totalitarizmusra, mint a csőcselék gengszterkezdeményezéseire. Az intellektuális tevékenység minden magasabb formájának módszeres üldözése az új tömegvezetők részéről nem egyszerűen abból a természetes megvetésből fakadt, amellyel elutasítottak mindent, amit nem értettek. A totális uralom az élet egyetlen területén sem engedi meg a szabad kezdeményezést, nem hagy teret semmi olyan tevékenységnek, amely nem teljesen megjósolható. A hatalomra jutott totalitarizmus az elsőrangú tehetségeket, függetlenül attól, hogy szimpatizánsok-e vagy sem, minden esetben azokkal az ütődöttekkel és félbolondokkal cseréli fel, akiknél az intelligencia és a kreativitás hiánya lojalitásuk legfőbb biztosítéka.”*

Annak a rendszernek (a totalitáriusnak) a végleges kiépítése folyik ma Magyarországon, amelyről Hannah Arendt már 1951-ben szinte mindent leírt. Ez a passzus értelmezi mindazt, ami a magyar értelmiség képviselőivel és intézményeivel (egyben a magyar társadalommal) történik, az Akadémiától és Esterházy Pétertől a színházakon, a sajtón át a különféle szintű iskolákig bezárólag (de például az új igazságügyminiszter kinevezése is értelmezhető Arendt szemüvegén át). Persze, meg lehet ezt írni minden nap is, minden új, (szerintünk) botrányos hatalmi húzás láttán, de egyetértek a volt Galamus-szerzők többségével: az apropó lehet más, de a lényeg ugyanaz, mint volt 3–5–9 éve. És már akkor megírtuk. Hogy miért hiába, arra is ott a válasz Arendt műveiben.



* Hannah Arendt, A totalitarizmus gyökerei, Bp., Európa, 1992., p. 411., Erős Ferenc fordítása.

 

Mihancsik Zsófia
egykori felelős szerkesztő