Francia kapcsolat



Tegnapelőtt jöttem haza Párizsból, ahol ismerősök és barátok olyan hangon kérdezték, hogy mi történik Magyarországgal, mintha egy betegről érdeklődnének. A médiatörvény egyes részletei hallatán a vejem egyenesen azt mondta, hogy nem akar többet idejönni: olyan országba elvből nem megy az ember, ahol elnyomják a szabadságjogokat. (Hiába, francia.) Egy barát megjegyezte: nem csoda, hogy ekkora a felháborodás a nyugati világban, elvégre Voltaire óta a sajtószabadság a demokrácia fokmérője. A hírre, ahogyan a Fidesz vezére és szolgái a külföldi bírálatokat lesöpörték, többeknek Laurent Gbagbo jutott eszébe: Elefántcsontpart újra meg(nem)választott elnöke ugyanis a bírálatokat azzal utasította el, hogy ez egy nemzetközi összeesküvés ellene, aminek semmi alapja nincs, az elnökválasztást ő nyerte meg és punktum.

Ebben a havas-jeges decemberben a franciákat a számukra kezelhetetlenül gazdag hóesések izgalmas fejleményei mellett meglehetősen foglalkoztatta az elefántcsontparti játszma, ahol két politikus tekinti magát megválasztott elnöknek, és egyik sem enged. Laurent Gbagbót (aki 2000 óta az ország elnöke, a 2005-ben esedékes elnökválasztást sikerült egészen az idei évig halogatnia) az ország keresztény, déli része tekinti elnöknek, Alassane Ouattarát az északi, moszlim terület. Gbagbó nem adja át az elnöki palotát és a kincstárat. Ouattara kinevezett kormányával együtt egy szállodában próbál működni, ahonnan a hírek szerint ha akarna, se tudna elmozdulni. Gbagbó választási győzelmét az alkotmánybíróság hirdette ki; megjegyzendő, ennek az alkotmánybíróságnak minden tagját maga az elnök nevezte volt ki. A választási bizottság viszont, amely hivatalos nevében a független szót is viseli, Alassane Ouattarát nevezte meg győztesnek, ezt a döntést az alkotmánybíróság oly módon vizsgálta fölül, hogy hét északi választókerületben (ahol mindenki Ouattarára szavazott) érvénytelennek ítélte a szavazást.

Az EU hivatalos képviselői, az ENSZ főtitkár, Obama amerikai és Sarkozy francia elnök Ouattarát tekinti az elnökválasztás győztesének. Külföldi pénzügyi és politikai körök támogatásával megpróbálják erőszakkal elnökké választatni Ouattarát – így Gbagbó, és nem mozdul a helyéről, biztos a dolgában, betiltja a Ouattara-párti újságokat és a hadsereg ellenőrzése alá vonja a rádiót-televíziót. A hadsereg mellette áll. És lő, ha kell. Egyelőre közel kétszáz halottnál tartunk.

Lenne erről még mit mesélni, tanulságos történet, de hosszú és kanyargós. Még csak annyit, hogy az 56 etnikumot magában foglaló országban nemzettudatot próbálván kifejleszteni, bevezették az „elefántcsontpartiság” fogalmát, így ahogy mondom, „ivoirité”, ami félelmetes gyorsasággal kezdett mesterségesen szított nacionalizmusból idegengyűlöletté fejlődni. Ezen a korábban toleranciájáról nevezetes helyen, amely a szomszéd országokból odaédesgetett vendégmunkások tömegének elefántcsontparti személyi igazolványt is adott!


Europe and Africa at Night – flickr/NASA's Marshall Space Flight Center

Most tehát áll a bál... de ott tartottam, azaz onnan folytatom, hogy a franciákat mi érdekli. Legalábbis ahogy én láttam. Év vége van, tehát ilyenkor szokásosan kissé vizsgálódó a hangulat, összegezések: hol tart az ország, hol tart a Föld (a médiában s ekként a közgondolkodásban is a bolygó közös gondjai rendes helyet kapnak), biodiverzitás (ha nem vettük volna észre, 2010 ennek az éve volt), vallások közötti párbeszédek (különös tekintettel a békés kapcsolatok lehetőségeire keresztények és moszlimok között), megemlékezés a francia túszokról, köztük a két, Afganisztánban immár kerek egy éve fogvatartott újságíróról, akiknek a fényképét egyik reggel, még sötétben, az Arc de Triomphe-ra vetítették rá. (És vajon mi újság a Darfúrban nyolcvannegyedik napja, 84-ik napja! foglyul ejtett magyar Papp Istvánnal, akiről senki sem beszél? A férfi, aki segített leszerelni a gyerekkatonákat?)

Persze szóba kerülnek belügyek is, például: kik a legidegesítőbb figurák a közvélemény szerint a francia politikában? Köztük van a belügyminiszter, a szocialista párt levitézlett üdvöskéje, aki még mindig szeretne elnökjelöltnő lenni, az aktuális elnök exmanöken felesége, és még sokan mások... Lehet jókat nevetni is a politikai életen, ámbár az az elképzelés csöppet sem vicces, amelyet többen is felvázoltak, hogy a 2012-es elnökválasztáson esetleg Sarkozy és Marine Le Pen, az extrémista, antiszemita, idegengyűlölő Jean-Marie Le Pen hasonszőrű, és egyre népszerűbb lánya között kell majd választani. Ez olyan lenne, mondják, mint amikor 2002 tavaszán befogott orral és gumikesztyűvel szavaztunk Chiracra, hiszen a másik választás a Nemzeti Front elnöke lett volna. Azóta már hogy megszerettük az öreg Chiracot – mondja bocsánatkérően maga elé mosolyogva egy erőteljesen balos francia barátnőm.

Itt most abbahagyom, mert mégsem próbálhatom meg néhány oldalon ábrázolni, milyenek is a franciák idén decemberben. Finomak, kulturáltak, moziba, színházba, kiállításra járnak, könnyedén csevegnek értelmes semmiségekről, jó bordeaux-it kortyolgatva a camembert mellé. Az utcán is olyanok, mint mindig: az autósok zokszó nélkül, magától értetődően megállnak, ha egy gyalogos akar előttük átmenni, akár ha a pirosban is, és egyetlen buszsofőrt sem hallottam dühöngeni, amikor a megállót egy áruszállító kocsi elfoglalta, pedig véletlenül többször is láttam ilyen jelenetet. A busz nyolc-tíz méterrel hátrább állt meg, az utasoknak sem voltak megjegyzéseik, miközben a sűrű hóesésben hátratrappoltak, én pedig lelki füleimmel hallani véltem, intoleráns hazámban milyen szitkok röpülnének a rakodást végző autó sofőrje felé, szülőanyjának intim testrészeit és feltehető származását emlegetve.

Az a gyanúm, hogy van összefüggés az utca szintjén élő kisember bárdolatlan viselkedése és a hatalom magaslatain lebegő politikus hiányos demokráciafogalma között.


Lángh Júlia író, újságíró
(fotó: hirnok-enciklopedia.blogspot.com)


Írásai a Galamusban:

Húsvét vidéken
Lehet egy álom?
Vallás és bevallás
Koldusaink
Tüntetés nyugdíjért
Nők a pályán
Egy kis emberi hiány
Ma egyéves a Galamus-csoport


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!