Magyar Nemzet Szerkesztősége, Budapest…
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. január 16. vasárnap, 07:05
…ezt írtam volna a borítékra, ha eredeti elhatározásomhoz tartva magam feladom postán a címben jelzett szerkesztőségnek a levelet, amelyben egy minket (a Galamust) is érintő cikkre reagálok. De végül mégsem adtam fel. És nem azért, mert már anélkül is hallottam a fejemben a barátaim véleményét: „ennyire nem lehetsz naiv!”.
Nem; az eredendő (értsd: öt-hatévesen eldöntött) jóhiszeműségem kiiktatásában egyszerűen a lap egyéb cikkeinek elolvasása játszotta a főszerepet.
Mondom néhány publicisztika címét:
Konrád György és az ő élettere – a magyar liberális sajtó örökös fasisztázása mélyen sérti az emberi méltóságot;
Sánta Kutyaszabadság (Czakó Gábor írása arról, hogy mit érzett, amikor „a világhírű, Sánta Kutya-díjas író elkurjantotta magát a német közönség előtt: veszélyben a magyar sajtószabadság!”);
Kiűzetés az adóparadicsomból – A multinacionális cégek aránytalan támogatása véget ért, indul az új Széchenyi-terv;
Stb., stb, csupa önmagáért való, öngerjesztő, majd a gerjesztett indulat kéjes kiélését – és annál semmivel sem többet – szolgáló ítélkezés, az elfogulatlanság leghalványabb szándékát is nélkülöző uszítás az, ami itt olvasható. Ilyen közegben már nem lehet érv, hogy azért kell bármiféle korrigáló levelet mégis elküldeni, mert ha azzal csak egyetlen, ártatlan olvasó fülébe egyetlen bogarat betettem, már nem éltem hiába. Esetünkben csak hiába élhetek: ennek az újságnak nem lehetséges ártatlan olvasója. Aki egy ilyen lapot kétszer egymás után megvesz, annak a füle el van veszve, bogár abból magától visszajön. Azzal nem érdemes próbálkozni. Így most itt teszem közzé a Galamust is érintő cikkhez írt reflexióimat.
Tisztelt Szerkesztőség!
Filozófus kacsaláb* című írásában (2011. január 13.) Körmendy Zsuzsanna a következő módon említ engem:
„Lévai Júlia (…) habzó szájjal rögtön filozófuspert emlegetett, nyilván a ’mérnökper’, ’orvosper’ analógiájára”.
A cikk mondandójával és szellemiségével nem vitatkozom, két fontos kiegészítést azonban meg kell tennem.
Az egyik a szakmai normák betartására vonatkozik: idézetnél az elemi szabályok szerint jelölni kell a forrást. Mivel ez nem történt meg, most pótolom: cikkem a Galamus csoport című, netes közéleti napilapban jelent meg, Az újság kimondta: a filozófusper politikai elszámoltatás címmel. Kiegészítésem egyúttal a cikkben ugyancsak megjelenő Mihancsik Zsófia-idézetet is érinti: az ő, Körmendy által citált írása ugyanezen fórumon olvasható, Mi a válasz, tisztelt magyarok? a címe.
A másik kiegészítésem a filozófusper emlegetésére vonatkozik. Körmendynek abban igaza van, hogy a kifejezést az ötvenes évek pereinek analógiájára is emlegettem, ám ez így meglehetősen féloldalas, hiányos megállapítás. Ezt az analógiát ugyanis nem kellett nekem kitalálni – ezt már kitalálták 1973-ban, amikor Magyarországon az első filozófusper zajlott. (A Rákosi-korban ilyen speciel nem volt. Helyből kiiktatták mind az alternatív irányzatokat, mind az alternatív munkahelyeket, így személyek munkahelyeken már nem képviseltek olyasmit, ami betiltható.) Amit Önök indítottak – kétségtelenül a Filozófiai Intézet igazgatójának nyomaiban is járva –, az most a második per.
Drámai eleme, hogy az 1973-asnak ugyanaz a Heller Ágnes vált az egyik főszereplőjévé, aki ma is főszereplő. Ez egyúttal groteszk jelenség is, hiszen ugyanazon személynek ugyanazon ország diktatúrájában és demokráciájában, ismétlődő módon ugyanazt a fajta hatalmi mechanizmust kell célpontként elviselnie, s ez szégyenletes. Ráadásul azt az érzetet kelti, mintha Magyarországon sem a hatalmi elit, sem a médiaértelmiség egy része nem volna képes tanulni az ország történelméből.
A két perben természetesen vannak eltérések. Így például nem lényegtelen különbség, hogy a Kádár-rendszerben a hatalom nyíltan és egyértelműen maga indította a hajtóvadászatot, nem maradt rejtve. Továbbá hogy ez az akciója szervesen illeszkedett a fennálló rend mechanizmusaiba, így mindenki tudta, hogy nagyjából mire kell felkészülnie.
Az MSZMP KB önmagát, vagyis a mellette azonos politikai akarattal működő Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályt kérte fel, hogy végezzen vizsgálatot a Szociológiai Kutatócsoport és a Filozófiai Intézet „helyzetéről”.
Az említett osztály 1968-tól vizsgálódott a két intézményben. Kezdetben kifejezetten az ott dolgozó társadalomtudósok korcsulai nyilatkozata miatt (amelyben felháborodásukat fejezték ki a csehszlovákiai bevonulás miatt). Később a kutatóknak, filozófusoknak a marxizmushoz és a forradalmi munkásmozgalomhoz, ezen belül az egypárti szocialista berendezkedéshez való kritikai viszonya szolgáltatta az alapot. (A kritikai viszony megfogalmazása több ember több éven át tartó célirányos, s a legkevésbé sem megfizetett munkáján alapult, amely egyúttal szervesen illeszkedett a teljes marxi életmű nemzetközi szinten zajló újraértelmezésébe. A folyamat a jobboldali, paranoiás nézőpont szerint természetesen zsidó összeesküvés. A történeti megközelítés szerint azonban jelentős társadalomformáló lépés volt, amennyiben határozott elméleti hátteret adott konkrét szociálpolitikai lépésekhez is.) S miután az évek során ez ügyben határozottan körvonalazódott egy kritikai platform, bármennyire léteztek is azon belül színek és eltérések, az egypárti hatalom szemében ugyanúgy homogén, egyúttal országellenes csoportot jelentettek, ahogyan a mai aktuális hatalom is homogén, országellenes csoportként néz a kritizálóira.
A vizsgálódás nyomán 1973 májusában a PB a következő határozatot hozta:
„1. A PB megállapítja, hogy a Hegedűs András, Heller Ágnes, Márkus Mária, Vajda Mihály valamint Bence György, Kis János, Márkus György újabb írásaiból kirajzolódó ideológiai-politikai koncepció olyan antimarxista, jobboldali és úgynevezett újbaloldali revizionista platform, amely a marxizmus-leninizmus stratégiai irányvonala, a szocializmus és az MSZMP politikája ellen irányul. (Kiemelés tőlem, L.J.)
2. A PB jóváhagyja, hogy a KB Titkársága Hegedűs Andrást, Kis Jánost és Vajda Mihályt – mint ennek az antimarxista platformnak a képviselőit, akik több, korábbi figyelmeztetés ellenére szembeszálltak a párt alapelveivel és irányvonalával – kizárja az MSZMP tagjai sorából. A kizárásról közlemény jelenjen meg a Pártéletben.
3. A PB egyetért azzal, hogy az MTA főtitkára Hegedűs András, Heller Ágnes, Márkus Mária, Vajda Mihály, valamint Kis János, Márkus György jelenlegi munkaviszonyát alkalmatlanság címén felmondja. (Kiemelés tőlem, L.J.)
[…]
7. A vizsgálat alá vont személyek külföldi utazását leendő munkahelyeik vezetői csak úgy engedélyezhetik, ha megfelelő garanciát látnak arra, hogy politikai érdekeinket nem sértik, s azokat nem káros nézetek propagálására használják fel.”
(A szöveg teljes egészében elolvasható egyebek közt Csizmadia Ervin A magyar demokratikus ellenzék című könyvének Dokumentum című kötetében, T-Twins, 1995).
Jelentős különbség a mai akcióhoz képest az is, hogy az érintettekkel a napi sajtóban csak a minimális híradás szintjén foglalkoztak, nyilvános gyalázkodás gyakorlatilag nem volt, kötelező erővel a párthatározatot kellett közzétenniük a szakfolyóiratoknak (Magyar Filozófiai Szemle, Társadalmi Szemle), illetve a Pártéletnek.
Mindezek mellett az sem elhanyagolható különbség, hogy az egyébként meglehetősen stupid Kádár-kori vezetés azt mégis tisztán látta, hogy a különböző filozófiai irányzatoknak és a köztük folyó, egymást formáló párbeszédeknek, ha áttételesen is, igen jelentős szerepük van a társadalmi folyamatok változásaiban.
Ma ezzel szemben az egész akciót egy napilap indítja el és gerjeszti, ráadásul több napon át, ráadásul tényfeltáró újságírásnak álcázva. És ami a legfontosabb: a tolvajlás alibi-vádjával összekötve.
Hidden Danger – flickr/Roger Smith
(Ami a tolvajlási vádak valóságtartalmát és interpretációs hitelességét illeti, ajánlom figyelmükbe Radnóti Sándor január 11-i tájékoztatását, szintén a Galamusban.)
A támadásnak erre a fajtájára nem lehet felkészülni, mert demokráciában az emberek arra vannak beállítva, hogy demokrácia van. Amelyben ugyan mindig érkezhetnek arroganciák a hatalom felől, de a jogállam végső soron akkor is garantálja lejátszásuk kiszámíthatóságát, ha a politikusok nemtelen módszerekkel is próbálkoznak. A sajtó pedig minden szeletében, irányultságától függetlenül arra való, hogy a hatalom kontrollja és a szellemi értékek védelmezője legyen. Most azonban a támadások nem nyíltan a hatalomból, hanem a sajtóból jönnek. Amiből nemcsak az következik, hogy az értelmiségi Heller Ágnesnek a közszolgálati tévében, egy elvileg értelmiségi riporterrel szemben kifejezetten úgy kell védenie értelmiségi értékeket, mintha véres csatamezőn vívnának kétfrontos harcot, mert az elvileg értelmiségi riporter nem ismeri pl. az európai filozófia történetiségét, ezért gyakorlatilag antiértelmiségi ellenfélként vesz részt a játszmában. A sajtóból induló akció azt is jelenti, hogy résztvevői akkor is elhangolják a hatalmi támadás eredendő céljait, ha ennek tervei közt is szerepelt a célszemélyek becsületbeli megrágalmazása. Azért hangolják el, mert túllépnek a hatalom vágyain, azaz a csak személyes leszámolásokon, és univerzális értelmiségellenességet gerjesztenek. Az Önök lapjából egyértelműen kiderül: az akcióban résztvevőknek szemmel láthatóan fogalmuk sincs a filozófiai gondolkodásmód társadalmi és politikai szerepéről, hiszen különben nem fordulhatna elő, hogy szellemi termékeket ne tekintsenek a GDP részének, illetve hogy ne értsék, mi köze az ókori filozófiának Európa demokratikus vonulataihoz. Ennek ellenére akciójukkal nem hatalmi, hanem intellektuális pozícióból foglaltak állást amellett, hogy a filozófia fölösleges, a nemzet értékeit semmivel sem növelő „foglalkozás”, úri passzió, amelyet ráadásul ugyanolyan gengszterbanda ural, mint a taxizást, a frekvenciaosztást vagy az útépítést. Ezzel arra hangolták a maguk olvasótáborát, hogy a filozófia lekicsinylése belefér az intellektuális véleményalkotásba.
Mindent egybevetve a kép lényege, hogy ebben a mai, második filozófusperben Önök, újságírók játszanak politikusi szerepeket, veszik át a politikai tisztogatás programjának megfogalmazását, útnak indítását és gerjesztését, miközben a hatalom maga háttérben maradt, s a valódi, politikai vádakat is igyekszik elrejteni. A demokrácia létezésének haszna pedig abban látszik megnyilvánulni, hogy az értelmiségellenes harcban jeleskedő újságírók büszkén, önerős szellemi termékként lógatják ki a gazdasági vádak alól az ideológiai-politikai lólábakat. S mondják ki, hogy az elszámoltatásnak igazából a megcélzott kutatók kritikus beszéde, a jobboldalt bíráló hangja az oka (ld. Szerető Szabolcs általam elemzett, Filozófusok című cikkét is.)
Természetesen föl sem merül bennem, hogy – átvéve a jobboldali sajtó módszereit – azzal vádoljam Önöket: pénzért, a hatalomhoz való törleszkedés okán vagy egyéb, hasonló okból teszik, amit tesznek. Sokkal rosszabbat gondolok: azt, hogy hittel hisznek tettük indokoltságában. Ám e mögött a hit mögött ezúttal még az igazságosságnak és a társadalomjobbításnak az az utópisztikus elképzelése sincs ott, ami a kommunisták közül legalább a hithűeknek morális felmentést adhat.
Lévai Júlia
a galamus.hu független publicistája
* Ezt a címet Önök egy olyan országban adták egy filozófusokról szóló cikknek, amelyben a nem menedzseri típusú értelmiségi fizetések kimutathatóan a legalacsonyabbak.
