rss      tw      fb
Keres

Nyerges András









Az igazság rovására




Vannak mondatok, melyek szinte beleégnek a memóriánkba. Talán tudat alatt vágyunk rájuk, és boldoggá tesz bennünket, hogy valaki más kimondta őket. Minket esetleg a kötelező (ál)szemérem tartott vissza attól, hogy hasonlót mondani próbáljunk, de ezernyi más oka is lehet a gátlásainknak. Számomra mindenesetre boldogság volt Ignotus Pál Csipkerózsa című memoárjában ezt olvasni: „Sajnálom, mindenben igazunk volt”. A könyv megjelenése csak a rendszerváltásnak köszönhető, hiszen Ignotusék igazát az a rendszer tagadta, amelyik 1989-ben éppen megbukott. Magam ugyan már régóta azt gondoltam, hogy az 1945 előtti népi-urbánus vita tényei (pláne, ha valaki nemcsak az 1938 előtti, hanem az 1938-tól 1944-ig terjedő időszakot is figyelembe veszi!) Ignotust igazolták, és Révai (meg nyomában a völkisch-narodnyik irányzat elvakult hívei) nemcsak tévedtek, de a tények szelektív figyelembe vételével hamisítottak is. Az 1947-ben hazatért Ignotus Pál azt láthatta, hogy a kommunisták megint a népieknek hízelegnek, és a Szép Szó újraindítása az, amire nemet mondanak. Az antifasiszta polgári radikalizmus ellenséges irányként kezeltetik, a fasiszta ideológia fertőzése viszont bocsánatos bűn. Fentiek kimondására azonban nincs bocsánat, és aki (sután és ügyetlenül) mégis megpróbálkozik vele (mint e sorok írója 1965-ben), arra soha vissza nem vont anatéma mondatik ki. 1989 kellett hozzá, hogy legalább maga Ignotus Pál (sajnos, már csak ezzel a posztumusz könyvével), elmondhassa: „Szép volna ma, visszatekintve akkori kapálódzásunkra, bölcsen számot adni arról, hogy miben tévedtünk. Nem a mi hibánk, hogy semmiben. Majdnem szégyellem akkori éleslátásomat. Igazán nem sajnálnék egy kis hamut a fejemtől vagy bókot egykori ellenlábasaimtól, hogy a ’nem megmondtam?’ olcsó diadalát a Szent Ágoston-i megalázkodás és megvilágosodás ragyogó jelenetével cseréljem fel. A viszonyok nem adnak rá módot. Nem tudok az igazság rovására tárgyilagos lenni. Ha a fejem tetejére állok, akkor is csak azt láthatom, hogy igazam volt és igazunk volt nekünk kevesünknek, József Attilának és Fejtő Ferencnek, Gáspár Zoltánnak és K. Havas Gézának, igen, sajnálom, mindenben igazunk volt. Minden, ami azóta történt, és történni elmulasztatott, a magyar baloldal elporladása, a népi ellenállás potenciális erőinek elsüppedése bennünket igazolt, elégtételünkre és nyomorúságunkra.”

E sorok írója siet leszögezni, hogy Ignotus sorait csak példa gyanánt idézte, és nem a népi-urbánus vitáról akar beszélni. Engem ezekben a mondatokban a bennük megmutatkozó emberi tartás érdekel. A szembeszegülés azzal, hogy ebben az országban „illik” magunkról mindig azt állítani, hogy tévedtünk. Akkor is, ha erről szó sincsen. A meakulpázással lehet rokonszenvessé válni – az igazság nem számít. Ezért lett kedvencemmé ez a mondat is: „Nem tudok az igazság rovására tárgyilagos lenni”.

Azt sem tartom üres formulának, sem szónoki közhelynek, hogy a „mindenben igazunk volt” mellé Ignotus Pál odateszi: „sajnálom”. Igen, ebben indulat és kajánság is rejlik, de nemcsak az. Ő tényleg sajnálta. Ahogy én is, aki most őt idézem. Azok közé tartozom, akik jobban örülnének, ha nem lenne, nem lett volna igazuk. Jobb érzés lenne beismerni, hogy például az, amit 2009-ben a „weimarizálódásról” írtam, utólag rémlátomásnak bizonyult. Annak titulálták. Jó lenne azt mondani, én csak elcsábultam az 1933-as szövegeknek a mostaniakkal való felszínes hasonlóságától, de a harcias és gátlástalan nacionalista demagógia egy gazdasági válság idején ma nem veszélyes. Jó lenne bevallani, hogy belőlem hiányzott a jóhiszeműség, mert lám, a kétharmados többség csak hetven évvel ezelőtt vezetett a demokrácia felszámolásához, erről ma szó sem lehet. Hogy nem kellett volna a mára is érvényesnek tartani azt, amit a nagy választási győzelmet arató náci párt vezetője mondott: „Ha törvényes úton kerülünk hatalomra, utána már mi szabjuk meg, mi a törvényes”. És jó lenne arról meaculpázni, hogy a mai magyar jobboldalnak esze ágában sincs úgy viselkedni, mint 1919 őszén, nem készül sem bosszúhadjáratra, sem leszámolása, nem követel „egyoldalú kedvezést”, mint akkor az Ébredők Szmrecsányi nevű alvezére. Gondolom, Debreceni József és más Cassandrák is boldogan jelentenék ki, hogy a borúlátásuk alaptalan és túlzott volt.

Az is jó lenne, ha Ignotus 1947-es szövege csak ezek miatt ütne szíven. De sajnos még másról is szó van. Mi is átéljük „a magyar baloldal elporladását”. A lassanként kibontakozó diktatúra közegében „a népi ellenállás potenciális erőinek elsüppedését”. Hiába másak a viszonyok, mégis gondolkodóba ejti az embert, ha egy megfogalmazás ilyen kísértetiesen ráillik a mai helyzetre is. Megfogalmazója talán olyasmit érzékelt, ami a hazai történelemnek konstans jelensége. Akkor hát nem luxus-e „az igazság rovására” gyakorolni a tárgyilagosságot? Abban, hogy bizony az, megerősít Hannah Arendt is, aki 1959-ben, a Lessing-díj átvételekor így beszélt: „Lessing sohasem engedte, hogy az úgynevezett objektivitás elterelje a figyelmét a világhoz való viszonyulásáról s az általa támadott vagy feldicsért dolgok és emberek világban elfoglalt valódi helyéről.”

Dixi et salvavi animam meam.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!