Sorrend
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. január 15. péntek, 03:23
Szól a mobilom, mondom: „Halló” –, Bokros Lajos is mondja: „Halló”, de ez lesz az utolsó pillanat, melyben kölcsönösség áll fenn köztünk. Én a konyhaasztaltól beszélek, ő viszont egy kampányprogram géphangjaként jött be, tehát most egyedül övé a terep.
Nem baj, Bokros Lajost kiváló szakembernek tartom, külön becsülöm, hogy érthetően és világos gondolatmenetekkel beszél, ráadásul nem én akarok politikus lenni, hanem ő – nem kell nekem a telefonnak feltétlenül visszabeszélnem. Hallgatom hát, őszinte érdeklődéssel. Mond is valami rövidet és célratörőt – hogy ugye bizonyára én is tudom, itt súlyos problémák vannak (nekem mondja?), és ha szerényen is, de megemlíti: néhány dologra ők ott a pártjában kidolgozták a szakszerű választ.
„Ha egyetért velem, és kíváncsi a programomra, nyomja meg az egyes gombot” – kezd bele utolsó mondatába, amikor én, minden ráció ellenére, mégis beleszólok:
– Nem fordítva, kedves Lajos?! Én először vagyok kíváncsi, és azután értek egyet – nézek bambán a levesestányéromba –, micsoda hülyeség ez, hogy azt se tudom, mit akar, de máris értsek egyet?
Persze lehet, hogy nem kéne ennyire komolyan vennem a reflexeimet. De az a helyzet, hogy a reflexeim még sosem csaltak meg. A politikusok viszont – különösen, amikor gombnyomással regisztrálták, mihez hogyan viszonyulok – annál többször. Úgyhogy nem nyomtam én meg semmilyen gombot.
Pedig tényleg kíváncsi lettem volna.
