„Elveszett Európa"
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. január 25. kedd, 05:39
Néhány nappal ezelőtt az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség felhívásban tiltakozott amiatt, hogy az Európai Naptárból kimaradtak a keresztény ünnepek. Korábban már a hazai (szélső)jobboldal vezető újságírója is felemelte ebben az ügyben a szavát. Mondhatnám, szinte természetes, hogy sem az említett tollforgató, sem az ifjúság szervezet nem említette meg, hogy a naptár ügyében már az EU is megszólalt, kifejezte sajnálkozását, és megtette a szükséges lépéseket a hiba kijavítására. Ezek a hazai jobboldalt is minősítő megnyilvánulások önmagukban persze érdektelenek. Ugyanakkor azonban pontosan tükrözik azokat a félreértéseket, illetve politikai indíttatású félremagyarázásokat – vagy legalábbis egy részüket −, amelyek a magyar társadalom és nyilvánosság Európával és a Nyugattal kapcsolatos ambivalens felfogását jellemzik. Mindannyian emlékszünk rá, hogy a 90-es évek elején, első felében az egyik legelterjedtebb, minden demokratikus párt által elfogadott jelszó a „Vissza Európába” volt. A médiatörvény múlt heti vitája pedig azt mutatta meg, hogy időközben hiába érkeztünk meg Európába, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk az európai liberális demokráciák értékeit, normáit, hagyományait elfogadni, követni, ha ezek számonkérését az ország, a „magyar nép” elleni támadásnak tekintjük.
Európáról sokféle összefüggésben szoktunk beszélni. Leggyakrabban talán mint politikai közösségről, amely azonban elválaszthatatlan Európa kulturális közösségként vagy egységként való felfogásától. E megközelítés szerint Európa olyan civilizatórikus teret alkot, amelyet a közös történelem, a közös történeti tapasztalatok, a közös kulturális gyökerek és hagyományok – pl. az antik, a reneszánsz, a felvilágosodás gondolkodásbeli, filozófiai öröksége –, a kereszténység vallási és morális öröksége, valamint a liberális demokrácia eszméje és gyakorlata határoz meg. Európát, az európai társadalmakat azonban nemcsak ezek a pozitív hagyományok alakították, hanem az európai történelem „árnyoldalai” is, azok a szégyenletes történeti események, amelyekről sokan és gyakran szeretnek/igyekeznek elfeledkezni: az inkvizíció, a vallásüldözések, a kereszténység nevében elkövetett történelmi bűnök, a gyarmatosítás, a világháborúk, a zsidóüldözések és a holokauszt, a Gulag és sorolhatnám hosszasan tovább. De ezek a történések „hiányoznak” Európa történeti emlékezetéből, vagy csak a legritkábban említik őket.
Ugyanakkor a történeti tapasztalatok és kulturális hagyományok közössége is magyarázatra szorul. Ezt a „közösséget” ugyanis gyakran azonosságnak (vagy legalábbis hasonlóságnak) szokták értelmezni, ami azonban alapvető tévedés, esetenként politikai szándékú csúsztatás – ezek a tapasztalatok és hagyományok ugyanis nem azonosak, nem egyformák, hanem megosztottak, vagy másképpen: közösen birtokoltak – és egyben sokféleképpen értelmezettek. Még pedig azért nem egyformák, mert – többek között − mélyen gyökerező regionális különbségek is jellemzik Európát. És itt nemcsak a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európa közötti eltérésekre, vagy Szűcs Jenő Európa történeti régióiról szóló klasszikus elméletére gondolok. Hanem például arra, amire a kitűnő német történész, Jürgen Osterhammel mutatott rá. Osterhammel még 1997-ben írt egy nagyszerű, azóta több kiadást is megért, több nyelvre is lefordított könyvet a gyarmatosítás történetéről. Ebben többek között azt hangsúlyozta, milyen máig ható eltérő szociokulturális és politikai következményei vannak – pl. a kulturális türelem vagy éppen a kulturális és vallási sokféleség elfogadása tekintetében − annak, hogy egyes európai országok (pl. Anglia, Franciaország, Hollandia) csak mint hódítók, gyarmatosítók, leigázók kerültek kapcsolatba nem-európai kultúrákkal, míg más európai országokat (pl. Kelet-Európában, a Balkánon, az Ibériai-félszigeten) hosszabb-rövidebb időre nem-európai hatalmak is az uralmuk alá hajtottak. Ezeket az Európán belül meglévő jelentős regionális különbségeket mutatják az – egyébként számos szempontból problematikus – európai összehasonlító értékkutatások is. Mindezt csak azért említettem meg futólag, hogy érzékeltessem, Európa kulturális egysége inkább egy politikai projekt része, egy politikai (indíttatású) imagináció, nem pedig valamiféle megcáfolhatatlan történelmi tény.
Ha Európával kapcsolatban következetesen különbséget teszünk történelmi események és az ezeket értelmező politikai imaginációk között (hogy ezt történetelméletileg meg lehet-e tenni, az persze egy másik kérdés), akkor érdemes és szükséges néhány további szempontot is figyelembe venni. Mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy az európai kultúra fejlettségének és magasabb rendűségének a tudata, ennek az – európai identitás és önértelmezés egyik alapvető tényezőjévé vált – meggyőződésnek a kialakulása egy hosszabb történeti folyamat eredménye. Már a 18. században is elméleti, azaz történelem- és társadalomfilozófiai igénnyel fogalmazódott meg a népek és civilizációk közötti hierarchia gondolata, az a meggyőződés, hogy a népek és kultúrák közötti különbségek értékbeli, fejlettségi különbségeket tükröznek vissza, jelenítenek meg. Ez a filozófia aztán egyenesen vezetett az európaitól idegen jellemvonások egyre határozottabb, s egyre inkább hatalmi pozícióból történő meghatározásához, egy olyan másoktól elhatárolódó és másokat kizáró gondolkodáshoz és világszemlélethez, amelynek középpontjában Európa, az európai kultúra és civilizáció állt. Ez a gondolkodásmód, az eurocentrizmus, az európai történelem, kultúra és világszemlélet sajátosságait univerzális jellegűnek tekintette és tüntette fel, miközben minden ezzel szemben megfogalmazódó tiltakozást és ellenállást az el- és visszamaradottság jelének tekintett. Európa a 18. század óta az egyedüli olyan civilizációnak tekintette magát, amely univerzális ismereteket termelt ki, s univerzális értékeket teremtett. Ennek megfelelően minden ettől a normától, világrendtől és világszemlélettől való eltérést haladást gátló partikularizmusnak, a hagyományos világ maradványának tekintett. S egyben jogalapnak arra, hogy akár erőszakos úton is „megnyissa” ezeket az országokat az „európai civilizáció” és modernitás számára. S pontosan ezen az úton vált Európa, azaz a „Nyugat” világhatalmi tényezővé, olyan hatalommá, amely egyedül képes eldönteni, hogy ki számít modernnek és mi számít modernitásnak. Ebben az attitűdben pontosan – és számos vonatkozásban máig hatóan – fejeződik ki az a tény, hogy Európa, a „nyugati kultúra” valójában sosem értette meg és sohasem fogadta el, hogy a világban más kultúrák és a modernitásnak más formái is léteznek, nemcsak az, amit Európa képvisel.
Europe (Metropolitan Museum of Art) – Wikimedia
Ami már csak azért is elgondolkoztató, mert az utóbbi két-három évtized történelmi eseményei és társadalmi-kulturális folyamatai alapvetően megkérdőjelezték ezt a felfogást. Európa nemcsak gazdaságilag vesztette el vezető szerepét, hanem kulturálisan is egyre inkább a háttérbe szorult – főleg akkor, ha az európai kultúrát mereven és hagyományosan értelmezzük. Korábban – talán egészen a 20. század hetvenes éveiig − Európához, az európai modernitáshoz egy sor kulturálisan kódolt és megfogalmazott kép, elképzelés kapcsolódott, amelyek az Európán kívül és belül élő emberekre egyaránt jelentős hatással voltak. Ezek a képek és elképzelések az európaiak számára az önmeghatározás fontos szimbolikus eszközeit és tartozékát, míg az Európán kívüliek számára sok helyütt a társadalmi rend követésre méltó példáját jelentették. Ez a helyzet mára végérvényesen megváltozott. Európa, s mindaz, amit jelképez, megtestesít a mai, globális világban sokak számára provincializálódott, mások szemében pedig egyenes elutasításra talál. Így aztán pontosan megfigyelhető, hogy Európa kulturális egységének az elképzelése miként veszít egyre inkább az erejéből, befolyásából. Innen közelítve Európa határai nem földrajziak, hanem ott húzódnak, ahol az európai kulturális hagyományok, a bennük gyökerező értékek és normák elveszítik vonzerejüket, s nem jelentik többé a társadalmi cselekvés motorját.
Mindez, azaz Európa kulturális hegemóniájának a megkérdőjeleződése azonban biztosan nem jelenti, nem vonja maga után a liberális demokrácia hagyományainak a megkérdőjelezését. De aligha tekinthető véletlennek, hogy a hazai jobboldal nem ezt keresi, nem ezt hiányolja, hanem a keresztény Európa, a kulturális felsőbbrendűség mítoszát siratja.
