rss      tw      fb
Keres

Most jött vissza a kedvem…



…mármint a második médiatüntetést illetően (a „mihez képest” megértéséhez lásd a Most ment el a kedvem az egésztől című írásomat).

Bevallom, van abban egy kis (vagy talán inkább: egy jó nagy) adag nárcizmus is, hogy bekövetkezett bennem a fordulat, és mivel ez több annál, mint hogy nekem megváltozott a kedvem, boldogan közzéteszem.

A helyzet roppant egyszerű: attól fordult meg a hangulatom, hogy hallgatva a nálam fiatalabbak szövegeit, egyre gyakrabban ismertem egykori önmagamra. A csúcsot azok a pillanatok jelentették, amikor a TASZ-tól érkező Dénes Balázs beszélt (ld. a Reggeli gyorsban, 7:43-tól). Jó szenvedélyesen, ahogyan kell, de ez csak a forma; a lényeg, hogy szóról szóra ugyanazt tette, amit – persze merőben más körülmények között, és összehasonlíthatatlanul kisebb hatásfokkal – magam is tettem, 1968-ban, amikor a hatalmon lévők deklarált demokratizmusát kértem számon egy olyan helyzetben, amikor ők nyíltan autokratikusan viselkedtek.

Innen nézve persze, amit én műveltem, az naiv is volt, meg röhejes is. Naiv, mert elhittem, hogy amit deklaráltak, azt komolyan is gondolták, ezért amikor a diákoktól szeptemberben a csehszlovákiai bevonulás egyértelmű helyeslését várták, a szocializmusnak nevezett rendszer összes, demokratikus és humanista alapelvét felpakoltam az iskola folyosói faliújságjára, sűrűn idézve Marxot és Engelst. Összefoglaló cím: „Az igazi szocializmus”. Hogy mitől volt röhejes, azt a felpakolás fórumának ismeretében, gondolom, nem kell magyaráznom.

Akciómnak pedig hosszú távon igenis volt társadalmi haszna. Éspedig az, hogy megtudtam: van olyan Marx mű, amely gyakorlatilag indexen van, és ez a Grundrisse (Teljes nevén: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai). Az „indexezésnek” pedig az az oka, hogy a művet a rezsim Marx „liberális tévelygésének” tekintette. Ezzel kapcsolatban elmondták nekem akkor, hogy a liberalizmus eszméje az éppen építés alatt álló szocializmusban tűrhetetlen. Ami engem annak ellenére mélyen elgondolkoztatott, hogy az akciómnak végül semmilyen, komolyan vehető következménye nem volt (a KISZ-ből akartak volna kirúgni, ám elég fontos akadálynak bizonyult, hogy mivel előzőleg nem vettek föl, ezért nem voltam KISZ-tag).

Az indexezés létező gyakorlatáról nyert információ viszont igen fontos szerepet játszott abban, hogy néhány év múltán minden hályog lehulljon a szememről a gyakorló szocializmus működését illetőleg, és azután újságíróként még véletlenül se terjesszek hazugságot. Picike haszon, de haszon.

Így végül semmi bajom azzal az egykori önmagammal, akinek naivitása mögött az egyébként ma is fontosnak tartott, eredendő jóhiszeműség állt. Persze a jóhiszeműség bármikor igen szoros kapcsolatba tud kerülni egyfajta kemény kérlelhetetlenséggel, éppen, mert aki jóhiszeműen erkölcsi tisztaságot és konzekvens kitartást feltételez a másikról, annak kétszeresen is van oka számon kérni ennek mellőzését. Hiszen amikor a másik álhatatlan, olyankor nemcsak az erkölcsökbe, hanem a jóhiszeműség rendszerébe vetett bizalmat is rongálja. A demokratikus működésnek pedig ez a bizalom és jóhiszeműség ugyanúgy a feltétele, mint az erkölcsi alapelvek betartása. Ennek a tiszta kérlelhetetlenségnek a szellemére ismertem rá már Bárdos Deák Ágnesben és Jeney Orsolyában is, Dénes Balázsnál pedig teljes pompájában kiélvezhettem:

„2002-ben az akkori Orbán Viktor a köztársasági elnökhöz ment el, mert félt, hogy a vitatott személyi döntések következtében csak fokozódik a sajtó amúgy is súlyos kiegyensúlyozatlansága (…), akkor fontosnak tartotta a média szabadságát, és tudta, hogy mit jelentenek az Alkotmánybíróság döntései (…), és tudta, hogy mi a jelentősége az ország belföldi és külföldi megítélésének. (…) Ugyanaz az ember, aki 2002-ben a sajtószabadságért aggódott, most cenzúratörvényt vezet be! Aki 2007-ben az Alkotmánybíróság döntéseit a magyar demokrácia vastörvényeinek nevezte, az most vasököllel sújtott le az Alkotmánybíróságra, amikor az ellent mert mondani a kormányának vagy a kormánya parlamentjének! És aki néhány éve még amiatt aggódott, hogy a magyar demokráciát hogyan ítélik meg külföldön, az most tévedésnek ítéli meg azokat az európai kritikákat, amelyek egy Európában példa nélkül álló törvénnyel kapcsolatosak!” – süvítettek a TASZ elnökének szavai a Kossuth téren.


Hanging on to the past – flickr/SP8254

– Tehát létezik a folytonosság, ez a lényeg – állapítottam meg elégedetten, és fordítottam jobbra visszalopakodni mindig kész rossz kedvemet.

– Nemcsak a diktatúra módszerei ismétlődnek unos-untalan, de az ellenállás reflexszerű, evidens módszerei is visszatérnek – mondtam magamban, és tényleg örültem ennek. Ráadásul elég nagy különbség, hogy amit ma számon lehet kérni, az valóban számonkérhető, és nem pusztán álmok és vágyak leleplezése, az elmélet szintjén. A mai hatalmaskodóknak, ha nem is túl sok ideig, de volt demokratikus gyakorlatuk. Alighanem igaza lesz TGM-nek, aki többször is azt jósolta: a helyzetet kizárólag a jobboldalról tudják majd megoldani, és majd ott is „feltámadnak a demokratikus reflexek”, amelyek ott is létező dolgok. Így annak felmutatása, hogy ezzel nem pusztán mint elmélettel, hanem mint gyakorlattal is szembekerültek, se nem naivitás, se nem röhejesség: olyasmi, ami létező dolgokra hivatkozik. A létező dolgoknak pedig nagy erejük is tud lenni.

Naivitást persze lehet emlegetni minden olyan helyzetben, amikor valaki az egyes személyek katartikus megtérését tekinti a visszafordulás feltételének. Ilyesmiben a legritkább esetben lehet reménykedni. Ébredő diktátorokkal amúgy se mennénk sokra. Annál nagyobb hasznuk volna az ébredő, jobboldali demokratáknak, legyenek bármilyen kevesen is: azoknak, akik úgy is felfoghatják a dolgot, hogy a visszafordulásukhoz a saját, létező, demokratikus múltjuk jó hivatkozási alap, érdemes rá emlékezniük. Különösen, hogy tálcán kínálják nekik.

Ha valóban létrejön efféle fordulat a jobboldalon, annak persze alapvetően nem ez a szembesítés, hanem ezer, ennél nyomósabb tényező – az autokratikus működés belső ellentmondásossága, a jelenleg lerombolhatatlan, demokratikus keretek, a hazai nagyvállalkozók óhatatlanul szabadságigényes működése stb. – lesz a legfőbb oka. Ám eddig még a hatalomból senki sem jelentkezett, hogy elszánná magát a demokratikus fordulatra. Így jóhiszeműen azt kell feltételeznünk: kicsit szégyenlősek, és csak a múlt őket erősítő tényeinek felmutatása hiányzik nekik. Hát akkor azon ne múljék: rajta, facebook, minél több pozitív elemet a jobboldali múltból, és minél több olyan tüntetést, amelyen a Déneséhez hasonló felsorolások vannak.

Aztán ha kiderül, hogy mégsem ez volt a passzivitásuk oka, az már legyen az ő bajuk: mi ne sajnáljuk tőlük a muníciót. Mi azok legyünk, akik mindent megtettünk, amit csak szavakkal megtenni lehet.


Lévai Júlia                


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!