rss      tw      fb
Keres

Mihályi Péter









Ki a jó gazdája az állami vagyonnak?




Egy nappal Orbán elszámoltatásokat sürgető beszéde után ismét egy privatizációs ügy kapcsán zártak rács mögé egykori kormánytisztviselőket. A látszólag egyszerű és hihetőnek tűnő gyanúsítás mögött valójában egy hat éve húzódó ingatlantranzakció és egy tizenöt éves szakmai vita húzódik meg. Évtizedek óta foglalkozom a privatizációval – jól ismerem mind a két szálát a történetnek.

Mint arról a lapok tegnap hírt adtak, az ügyészek azzal gyanúsítják Fekszi Mártát, a Külügyminisztérium korábbi közigazgatási államtitkárát, Székely Árpád volt moszkvai nagykövetet és Tátrai Miklóst, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egykori vezérigazgatóját, hogy áron alul, gondatlanul adták el a moszkvai kereskedelmi képviselet irodáját, és ezzel 7 milliárd forint kárt okoztak. Ha privatizációról van szó, a közvélemény eleve bizalmatlan. A konyhaasztal mellett beszélgetve bizonyára sokan gondolják azt, hogy a gyanúsítottak saját zsebükre dolgoztak, netán titkos politikai célokra fordították azt a pénzt, amit ezen a tranzakción kerestek. De miután az ügyészség nem csalással, sikkasztással vagy korrupcióval, hanem hűtlen kezeléssel vádolja őket, az efféle feltételezéseket nyugodtan félretehetjük.

Az ügylet anyagi részén, hogy tudniillik mennyit ért az ingatlan 2005-ben, amikor a tárgyalások kezdődtek, 2009-ben, amikor az üzlet realizálódott és mennyit ér 2011-ben – még sokat fognak vitatkozni az ügyészség és esetleg a bíróság színe előtt az értékbecslő-szakértők. Nyilván nem az én feladatom ebben előre kimondani a végső szót. Arra azonban érdemes felhívni az ügy iránt érdeklődő közvélemény figyelmét, hogy itt egy 1982-ben épült, elavult és ronda irodaépületről van szó, s egy olyan telken áll, amely sohasem volt a Magyar Állam tulajdona. Egyébként az épület évek óta üresen áll, nyilvánvaló, hogy az új tulajdonos első dolga az lesz, hogy ledózerolja. Vagyis az értékbecslők vitája arról szól – és eddig is arról szólt, hiszen már eddig is készült több értékbecslés –, hogy mennyit ér egy bontásra váró épület. Azt persze lehet feltételezni, hogy micsoda nagy üzlet lett volna, ha a magyar állam épít egy új csodapalotát a használatában lévő telekre (és majd azt adja el), csak hát erre sem pénze, sem lehetősége nem volt a magyar félnek. Nem kapott volna rá építési engedélyt. Azt is lehet mondani, hogy a közös tulajdon miatt a magyar és az orosz fél kölcsönösen zsarolni tudta egymást, és ebben a zsaroló pozícióban talán lehetett volna a magyar fél erőszakosabb is, kérhetett volna többet is azért, hogy az orosz fél hozzájusson a telekhez. De ezek gyenge lábon álló spekulációk csupán.

Mint erre már fentebb utaltam, valójában egy hosszú idő óta húzódó szakmai vita áll az ügy hátterében. Úgy 1997–98 táján, amikor már látni lehetett, hogy végéhez közeledik a privatizáció, vita kezdődött arról, hogy ki legyen a tulajdonosa azoknak a vállalatoknak, intézményeknek és ingatlanoknak, amelyek a belátható jövőben biztosan állami tulajdonban maradnak. Az állami vagyonkezelő szervezet apparátusa azt erőltette, hogy minden állami vagyon hozzá kerüljön – tipikus eset: feladatot keres az íróasztal. Támogatta őt a Pénzügyminisztérium is (mert ő irányította a vagyonkezelőt) és az Állami Számvevőszék is. Kisebbségben maradt véleményként Sárközy Tamás is, én is azt képviseltük, hogy a privatizáció befejeztével szűnjön meg az állami vagyonkezelő. Ha szükséges és indokolt, hogy az Állami Operaház állami kézben maradjon – hát persze –, akkor ennek működtetése legyen az illetékes minisztérium, adott esetben a Kulturális Minisztérium feladata. Hasonlóképpen: ha a vasút állami kézben marad, akkor a MÁV Rt. legyen a közlekedési tárcánál. Ott a felelősség a rendszer működtetéséért, ott értenek hozzá. Nem ez lett a döntés. Így állt elő az a helyzet, hogy az olyan állami ingatlanok, mint a Pénzügyminisztérium épülete vagy a most reflektorfénybe került moszkvai kereskedelmi kirendeltség épülete formálisan az állami vagyonkezelő tulajdonába került. És innen kezdődik minden probléma.

Adott a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, a neki alárendelt moszkvai nagykövet: ők elsősorban az orosz-magyar politikai kapcsolatok, másodsorban az orosz-magyar gazdasági kapcsolatok alakításáért felelősek. Jól ismert, hogy az elmúlt fél évtizedben miféle gazdasági ügyek voltak és vannak napirenden az orosz-magyar relációban. Miképpen lesz meghosszabbítva a 2014-ben lejáró földgázszállítási egyezmény? Mi lesz a Malév sorsa, ahol az orosz fél kemény tulajdonosi jogosítványokkal rendelkezik? Vásárol-e Budapest orosz metrókocsikat? Miképpen lehet elérni, hogy a Molba magát titokban bevásárló orosz cég kiszálljon a legnagyobb magyar vállalatból? Ki fogja megépíteni az új paksi erőművet? Ezen ügyletek volumene nem 5-10 milliárd forint, hanem sok száz milliárd.

Bár tényszerűen nem tudom, de igen valószínűnek tartom, hogy a sok szálon folyó orosz-magyar tárgyalások egyik alkueleme volt ez a bizonyos moszkvai telek is. Az egyikben az orosz fél engedett, a másikban a magyar. Bár az utca embere számára két-három vagy ötmilliárd forint felfoghatatlanul nagy pénz, a magyar-orosz államközi kapcsolatok rendszerében ez nem tétel. Még az is lehet, hogy akik alkudoztak, akik a jóváhagyó döntéseket hozták, rosszul mérlegeltek. De ez legfeljebb rossz döntés és nem bűncselekmény.

Csakhogy, a kettős alá-fölé rendeltség, tehát az, hogy a budapesti Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában álló moszkvai épületről a moszkvai nagykövetség tárgyalt, elkerülhetetlenül információtorzuláshoz, félreértésekhez és minden bizonnyal adminisztratív szabályszegések sorozatához is vezetett. A privatizáció szabályait a jogalkotó nem erre az esetre találta ki. Ami logikus és keresztülvihető egy hazai tranzakciónál, az minden részletszabályát, határidejét tekintve nem működtethető határokon keresztül. Az történt, ami ilyenkor történni szokott: az ostoba és betarthatatlan szabályokat nem tartották be.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!