rss      tw      fb
Keres

Demokrácia



Ronald Dworkin, brit és amerikai egyetemek professzora, akinek gondolatait a magyar egyetemeken is tanítjuk a modern politikai filozófia eszméinek ismertetésekor, nemrégiben előadást tartott a Közép-európai Egyetem (CEU) filozófiai tanszékén, s ebből az alkalomból interjút adott a Magyar Narancsnak. A hetilap ezt „Nem az aritmetikától függ” címmel közli, s ezzel rögtön a nyilatkozó egyik központi gondolatára világít rá. Részletesebben kifejtve: „Az, hogy egy kormányzat demokratikus-e vagy sem, nem az aritmetikától függ. Mindegy, hogy a többsége feles, kétharmados vagy 90 százalékos. Egy kormány attól lesz demokratikus, hogy valamennyi polgárának a kormánya. […] Vannak jó és rossz demokrácia-modellek – de nem az alkotmányos szabályok mibenléte az igazán fontos, hanem az alkotmányosság szelleme. […] Kell, hogy legyen egyfajta közmegegyezés arról, hogy az alkotmány különbözik a többi törvénytől. Morális kérdésként kell felfogni[…] […] az alapvető jogokhoz nem szabad hozzányúlni.”

Dworkin ezzel klasszikus filozófiai hagyományokhoz kapcsolódik. Elég széles körben ismert például az a jelenség, amelyet Alexis de Tocqueville „a többség zsarnoksága” néven írt le, s az is, hogy – bár valószínűleg nem ennek nyomán – Rosa Luxemburg így határozta meg a demokrácia lényegét: „a többség hatalma és a kisebbség joga”. A puszta többségi határozatok tönkretehetik a demokrácia szellemét, voltaképpen magát a demokráciát, amint azt az általában mindig csak mintaképként fölhozott athéni demokrácia demagóg népgyűléseinek példája is mutatja. Ezt látva már Arisztotelész úgy fogalmazott, hogy minden kormányzati formának van egy jó és egy rossz változata, annak is, ahol egy ember, annak is, ahol egy kiválasztott csoport, és annak is, ahol valamennyi polgár közösen kormányoz – ez utóbbinak a jó változata a „politeia” (kb. köztársaság, az állam értelmében), rossz változata pedig a demokrácia.


Democracy – flickr/Naccarato

Hogy pedig az alapjogok mennyire fontosak, arra nézve még egy olyan, egyáltalán nem demokratikus, sőt ellenkezőleg, autokratikus gondolkodó, mint Thomas Hobbes is úgy vélte: bár az emberek az általa elképzelt társadalmi szerződés keretében lemondanak minden – politikai – jogukról egy uralkodó (ma inkább úgy mondjuk: egy szuverén főhatalom) javára, mégis vannak olyan jogaik, amelyről nem mondhatnak le. Ilyen az életükhöz és a tulajdonukhoz való jog. Hiszen az államot éppen azért hozták létre, hogy ezeket védje! Ezért bár Hobbes szerint az uralkodó nem követhet el törvénytelenséget, hiszen ő hozza a törvényt, elkövethet méltánytalanságot, amellyel az általa meghozott emberi törvényt ugyan nem, de Isten (vagy a Természet) törvényét mégis megsérti. Ezért Hobbes nem közönséges jogpozitivista, mint amilyet később Carl Schmitt akart belőle csinálni.

Szabad legyen végül megint egyszer Thomas Mannt idéznem. Egy 1938-as amerikai előadókörútra készült, Vom zukünftigen Sieg der Demokratie című írása szerint Amerika a demokrácia klasszikus hazája, Abraham Lincoln és Walt Whitman országa. A demokrácia időtlenül emberi jelenség; szélesebb értelmű ugyanis, mint a politikai: az emberi méltóság tiszteletét jelenti. „Ha az arisztokrácia valóban és mindig ’a jók, a legjobbak uralma’ lenne, akkor kívánatos volna, mert pontosan az lenne, amit mi demokrácián értünk.” A demokrata Masaryk vagy Roosevelt személyükben és mint államférfiak is inkább arisztokratikus típusok. „Egy olyan demokráciában, mely a szellem magasabb életét nem becsüli és nem általa határozza meg magát, szabad tere van a demagógiának. […] A kultúra fogalmát és színvonalát alulról, a csőcselék érzése és értése szerint meghatározni – épp ez, és nem más a demagógia […]” Ha Corinth, Kokoschka, Pechstein, Klee, Hofer, Marc, Nolde az „entartete Kunst” („elfajult művészet”) képviselői, akkor a korabeli Németország az „entartete Demokratie” hazája: mert ide jut a demokrácia, ha a kellő szellemi-arisztokratikus vonást veszni hagyja.



Lendvai L. Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!