A baloldal válságáról és esélyeiről – I.
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. február 14. hétfő, 04:26
Miközben az országgyűlési választások óta eltelt időben számtalan írás, elemzés jelent meg arról, hogy a Fidesz-KDNP lebontja a liberális demokráciát, rongálja az intézményeit, jószerivel alig esett szó egy másik, legalább ilyen fontos történésről. Nevezetesen, a hazai baloldal összeomlásáról, arról, hogy a baloldali politika és gondolkodás Magyarországon drámai mértékben visszaszorult, teret vesztett. Ha mégis akadnak ezzel a kérdéssel foglalkozó írások, azok leginkább az elmúlt nyolc év kormányzati hibáit, az MSZP hitelvesztését emlegetik, vagy egyszerűen primitív módon „gyurcsányoznak”. Pedig a probléma sokkal mélyebb gyökerű. A kérdés ugyanis nem egyszerűen az MSZP vezette kormányok tevékenységére irányul, hanem arra, képes-e a hazai baloldal a világ mai kihívásaival szembenézni, az ország, a társadalom jelenlegi helyzetére reflektáló, a társadalom többségének megszólítására alkalmas világképet, ideológiát és politikát megfogalmazni. Ez persze nem nyilatkozatok vagy kijelentések kérdése. Hanem egy tág körű, sokféle szempontot felsorakoztató és érvényesítő, észre és értelemre épülő vitáé, amelyben fokozatosan csiszolódik, formálódik ki egy közösen létrehozott, közösen birtokolt koncepció. Ebből a vitából természetesen nem hiányozhat a kritikai megközelítés sem. Bizony igaza van Fleck Zoltánnak, amikor arra figyelmeztet, ha a baloldal nem hajlandó önmaga teljesítményének kritikai értékelésére, akkor átengedjük a teret a jobboldal torz és torzító értelmezéseinek.
Ez a diskurzus ugyanakkor nem zárkózhat be a hazai belpolitikába. Már csak azért sem, mert a baloldali gondolkodás, a szociáldemokrácia visszaszorulása nem sajátosan magyar, hanem európai, sőt világjelenség. Nem túlzás azt állítani, az utóbbi évek meghatározó politikai történését Európában a baloldali pártoknak a hatalomból való kiszorulása, de még inkább társadalmi támogatottságának drámai visszaesése jelentette. A francia szocialisták , a svéd szociáldemokraták, az olasz baloldal, a német szociáldemokraták, az angol Labour Party – Európa egykor legerősebb baloldali politikai pártjai és mozgalmai egyre nyilvánvalóbban és egyre látványosabb módon veszítették el társadalmi bázisukat. Ennek következtében Európa négy legnépesebb országában, legnagyobb gazdaságában – Angliában, Németországban, Franciaországban és Olaszországban – a baloldal elvesztette a legutóbbi választásokat, s jobboldali, konzervatív pártok kerültek hatalomra. Aligha véletlen, hogy Ralf Dahrendorf „a szociáldemokrácia évszázadának végét” emlegette. Ebbe a sorba illeszkedik az MSZP támogatottságának folyamatos és feltartóztathatatlan zsugorodása is.
Akárhogyan vélekedik is az ember a világ dolgairól, akármilyen politikai ideológia hívének is vallja magát, az európai baloldal ilyen mértékű visszaszorulása mindenkit el kell hogy gondolkoztasson. Aligha véletlen, hogy még a konzervatív angol hetilap, a The Spectator is azt írta az angol baloldal válsága kapcsán: „we take no pleasure in the misfortunes of others”. Magyarországon ez az attitűd elképzelhetetlen. Nemcsak azért, mert a baloldaliság fogalma, eszméje nehezen választható el a második világháború utáni államszocializmustól, az időszakosan tomboló kommunista terrortól. Hanem azért is, mert a hazai jobboldal – Európában egyedülálló módon – folyamatos kísérletet tesz a baloldalnak a nemzetből való szimbolikus kizárására, megsemmisítésére, stigmatizálására. Szemben a nyugati demokráciákkal, amelyekben – eltekintve a szélsőjobboldaltól, illetve a politikai bohócoktól − nem szokás kétségbe vonni a baloldalhoz kötődő politikai, társadalmi progressziót, a modernizációs sikereket. Sőt, komoly politikusoknak ott az sem jut eszükbe, hogy megkérdőjelezzék a baloldal morális integritását. Éppen ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy elsősorban, bár nem kizárólagosan, azokban az országokban – Németországban, Angliában, de Svédországban vagy Hollandiában is –, ahol különösen jelentős politikai, társadalmi hagyományai vannak a szociáldemokráciának, rendkívül élénk viták folynak a baloldal térvesztésének okairól, valamint a jövőbeli perspektívákról.
Knocked out (1917) – flickr/darkeman
Az európai baloldal „szerencsétlenségének” természetesen megvannak az egyes országokat, illetve régiókat jellemző sajátos okai, illetve magyarázatai. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy van néhány olyan általános tényező vagy folyamat, amelyek az egyedi sajátosságokon túl, a baloldali politikai gondolkodást és gyakorlatot általában is jellemző nehézségekre és problémákra mutatnak rá – s ezeket érdemes röviden áttekinteni, mivel ezek természetszerűleg a hazai baloldal helyzetét is jellemzik. Induljunk ki abból, amit fénykorában a baloldali gondolkodás és politika ígért. A társadalom- és eszmetörténeti kutatások számos alkalommal elmondták, hogy a baloldali politika kialakulása, a klasszikus szociáldemokrácia intézményesülése elválaszthatatlan a 19. század második, és a 20. század első felében lezajlódott modernizációtól, az azzal összefonódó indusztrializációtól, a kialakuló, majd egyre nagyobb jelentőségre szert tevő munkásosztálytól. Ebben a történeti kontextusban fogalmazódott meg a demokratikus állam eszménye, itt alkalmazták a keynesi gazdaságpolitikát, vált morális és politikai axiómává a társadalom alsó rétegeivel vállalt szolidaritás, meghatározóvá a társadalmi igazságosság és egyenlőség filozófiája, majd pedig a második világháborút követően a jóléti állam modellje. Ennek a hagyományos baloldali gondolkodásnak, világképnek a szabadság és az egyenlőség voltak a tartópillérei, legfőbb politikai célját pedig a társadalomról – legfőképpen az alsó társadalmi rétegekről − való gondoskodás, illetve olyan regulációs mechanizmusoknak a létrehozása és intézményesítése képezte, amelyek mérsékelni igyekeztek a piac bizonyos hatásait. Az angol történész, Tony Judt joggal hangsúlyozta, hogy ez a politika leginkább a kicsi és homogén népességű, kultúrájú országokban működött hatékonyan, ahol a társadalmi bizalmatlanságnak és a gyanakvásnak nem volt különösebb szerepe, ahol a szolidaritás a kölcsönösség feltételezésén alapult – ha segítségre szorulok, meg is kapom ezt a segítséget, hiszen a többi ember is olyan, mint én, és úgy látja a világot, mint én. Más országokban viszont a baloldali politika szorosan összefonódott a nemzeti identitással, sőt a nacionalizmussal is, így kísérelvén meg a társadalmi bizalom megteremtését.
A hagyományos baloldali, szociáldemokrata politikát a nyolcvanas évektől kezdődően egy sor, alapvető jelentőségű kihívás érte. A második vagy reflexív modernitás, a globalizáció, a posztindusztriális társadalom nevekkel jelzett folyamatok gyökeresen átalakították a modern társadalmakat. Egyre erőteljesebbé vált a társadalmi polarizálódás és fragmentálódás, valamint a kulturális pluralizálódás. A társadalmi osztályok egyre inkább egymástól különböző szociokulturális miliőkre szakadtak szét, amelyeket már nem lehetett egy-egy centrális politikai üzenettel mobilizálni. Ezzel párhuzamosan visszaszorult az ipari termelés, s megkezdődött − lassan, fokozatosan, de feltartóztathatatlanul – a hagyományos munkásosztály feloldódása, amely addig a hagyományos szociáldemokrácia társadalmi bázisát jelentette. A folyamat együtt járt egy olyan társadalmi réteg kialakulásával, amely alulképzett, de nem is törekszik társadalmi helyzetének megváltoztatására, viszont teli van a kisebbségekkel szembeni előítéletekkel, fogékony a rasszizmusra, elitellenes és mindig olyan pártra szavaz – Magyarországon a Jobbikra −, amely éppen ezeket a nézeteket hirdeti. Ez a réteg úgy véli, hogy a baloldal magára hagyta, s ezért ő is elfordult a baloldali pártoktól. Ebben az összetett társadalmi helyzetben természetszerűleg válik egyre inkább hatástalanná és jelentés nélkülivé az a politika, amelynek egyik legfontosabb célja és üzenete az alsó társadalmi rétegek emancipációja volt. Sőt, a globalizáció és a modernitás átalakulása bizonyos mértékig átírta, pontosabban kiegészítette a hagyományos jobb-bal szembenállást. A mai későmodern társadalmat ugyanis egy sor olyan törésvonal hálózza be – biztonság/bizonytalanság, lokalitás/globalitás, állandóság/változás stb. −, amelyek módosították a megszokott és egyértelmű ideológiai különbségeket (hogy ez mennyire így van Magyarországon is, azt legjobban talán éppen a kormánypárt illusztrálja), s ezáltal megnehezítették a politikai tájékozódást.
Bármilyen furcsán hangzik is, de a baloldali politika számára további problémát jelentett önnön sikere. Ahogyan az előbb már említett Tony Judt fogalmazott, a szociáldemokrácia vált „az európai politika prózájává”. A hagyományos baloldal alaptételeit átvették a jobbközép, konzervatív kormányok is (legalábbis Nyugat-Európában) – a demokrácia védelme, a társadalmi biztonság, a gondoskodó állam, a szolidaritás megszűntek a baloldali politika védjegyei lenni. Ennek következtében egyre határozottabban fogalmazódott meg a kérdés, hogyan különbözteti meg magát a baloldali politika, melyek identitásának és politikai gyakorlatának az alapelemei. Mindez a baloldali politika végletes elbizonytalanodásához, tanácstalansághoz, minden önbizalmat nélkülöző iránykereséshez vezetett. A baloldal nem találta társadalmi helyét és bázisát, elvesztette az energiáit, a jövővel kapcsolatos vízióit, társadalmi érzékenységét, a fiatalságra gyakorolt hatását. Úgy tűnt – és számos vonatkozásban még ma is úgy tűnik −, hogy a baloldali politika sem társadalmilag, sem kulturálisan, sem mentálisan, sem stratégiailag nincs felkészülve a késő modern társadalmakon belüli változásokra, nincsenek elfogadható, tömegeket vonzó válaszai a későmodern társadalmak konfliktusaira és problémáira.
