Eurózóna



A közelmúltban nagy csalódás érte a magyar miniszterelnököt, úgy is mint az Európai Unió soros elnökségét ellátó Magyarországot képviselő személyt. Az Unió érdeklődésének középpontjába ugyanis nem a magyar elnökség javaslatai, hanem egy német-francia paktum került: mint miniszterelnökünk mondotta, egy nem-létező papír, amit azonban ő olvasott. És hát bizony nem is lehet csodálni, hogy az érdeklődés átirányult erre.

Arról van ugyanis szó, hogy az Európai Unió 27 tagállamán belül 17-en egy szűkebb klubot képezzenek, tudniillik az eurózóna klubját, akik sajátos módon, a többiektől eltérően fogják alakítani gazdaságpolitikájukat. Olyan nagy meglepetés azonban végül is senkit nem érhetett: már éppen elég sokszor volt szó a „kétsebességű” Európáról, a „mag”-Európáról és hasonlókról. Ha szabad személyes vonatkozást a dologba keverni, engem végképp nem ért meglepetés. Sajnos korán elhunyt kedves barátom, Sárfalvi Béla, a regionális földrajz professzora az Eötvös Egyetemen, már évekkel ezelőtt elmagyarázta nekem, hogy amikor egy olyan, földrajzilag jól körülhatárolt és meglehetősen egységes jellemvonásokkal rendelkező régió, mint amilyen az Európai Unió eredeti magja volt, elkezdi bővíteni magát, s lassan és fokozatosan egyre inkább olyan országokat vesz föl magába, amelyek már nem felelnek meg az eredeti szigorú követelményeknek, hanem épp csak hogy megfelelnek a követelmények egy tágabb értelmezésének, akkor ennek előbb-utóbb az lesz a vége, hogy az eredeti különbség a belső és külső régiók között most a régión belül termelődik újra. Ez fog megtörténni az eurózóna klubjának létrehozásával.

Szó sincs róla, hogy a paktumtól el lennének ragadtatva akár az eurózóna jelenlegi tagjai is. Ellenkezőleg, közülük némelyek, különösen a kisebbek, nagyon is prüszkölnek, hogy a nagyobb államok nyomására kell majd esetleg különféle pénzügyi vagy adóügyi, netán a választók szemében népszerűtlen intézkedéseket végrehajtaniuk. Csak hát a német-francia tandem kezdettől fogva az Európai Unió magva, nélkülük az Unió nem létezik, ők ketten viszont akár maguk is már egy európai uniónak lennének tekinthetők. Európát ezer éve e két állam dominálja, így vagy úgy. Szóval ez a „vagy amit nem akartok, de muszáj” (Karinthy) tipikus esete.

Magyarországnak ilyenfajta gondoktól egyelőre nem kell főjön a feje: nem vagyunk, és jó darabig nem is leszünk tagjai az eurózónának. És ha ez a zóna csakugyan kialakítja majd a saját gazdaságpolitikáját, akkor annak bizonyos elemeihez mi – amint miniszterelnökünk már jó előre be is jelentette – biztosan nem fogunk csatlakozni. Például a közös adópolitikához, hogy ugyanis ne veszítsük el „versenyelőnyünket” a fejlettebb tagállamokkal szemben. Egye fene, legföljebb nem lesz bevezetve nálunk az euró, mondjuk minimum 2020-ig – fő, hogy a magyaros neve: „euró” már megvan, ettől a miénk is.


Autarky, self-reliance, isolationism (Juche Tower, Phenjan) – flickr/gatgetdan

Hogy a különbségek a különféle régiók között lassan tűnnek el, sőt hogy egy nagyobb egységen belül is újratermelődnek esetleg, az tehát, mint láttuk, szükségszerű és természetes. De hogy mi magunk se törekedjünk a meglévő különbségek fölszámolására, még ha emiatt valami csekély áldozatot kellene is hoznunk, az bizony egyáltalán nem az.



Lendvai L. Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!