Mi van itt?
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. február 17. csütörtök, 05:47
Megjegyzések Andreas Oplatka Neue Züricher Zeitungban megjelent cikkéhez
Régóta tapasztalom, hogy az Unió nyugati felén vagy az Egyesült Államokban élők közül a legtöbben nem értik, mi történik Magyarországon. Bocsánat, ez így nagyon pontatlan, mert magyarázatokat tudnak adni, el is hiszik, meg is nyugszanak benne. Még csak fel sem róható nekik, hogy termékenyen félreértik mindazt, ami itt van, mert a nyugati gondolkodás évszázados, a mindennapokat és a tudományt is uraló (de szerencsére nem egyetlen) hagyományára építenek: eszerint egy másik – térben vagy időben messze lévő – társadalmat ugyanazoknak a kategóriáknak az alapján kell megérteni, amelyek alapján az értelmező társadalma leírható. Most, hogy az európai konzervatív vezetők egymás után hirdetik ki, hogy vége a multikulturalizmusnak, azaz meg akarnak szabadulni a pluralitás biztosításának rájuk háruló felelősségétől, attól, hogy nekik kellene megoldásokat találni az együttélésből elkerülhetetlenül fakadó konfliktusokra, szóval most még nehezebb lesz megértetni, hogy ez az évszázados séma csak bajt hozhat mindannyiunkra. Még az orbánizmusnál is nagyobb bajt.
Ha a fentiekre most azt válaszolná valaki, hogy még mi magunk sem értjük magunkat, akkor igaza lenne. Nem értjük, mi történik velünk, s hogy ezen túljussunk, talán segítenek a nyugati elemzők által megfogalmazottak, azok, amiket mi tévedésnek vagy éppen igaznak hiszünk. Úgy tűnik azonban, hogy a magyar kór átterjed rájuk is. A magyar kór nem más, mint az igazság kizárólagos birtoklásában való hit. Háborúra sorakozunk fel, hogy legyőzzük egymást. Ezt a háborút Orbán emelte a legszebb cselekedetté, amióta először kormányra jutott (a datáláson persze lehetne finomítani, de az nem érinti a lényeget), a legutóbbi, hívei előtt tartott beszédében pedig szinte politikai vallássá nemesítette. Aki hallotta, olvasta, tudja, minden gondolata a háború, a küzdelem és a harc körül forog. Magyarországon tehát háború van. A háború pedig mindig pusztítást és pusztulást jelent, nincs benne semmi szép, nincs benni semmi emberi. Sőt! A háború mindenkit embertelenné tesz, bármelyik oldalon harcol is, bármilyen fennkölt vallási, politikai vagy egyéb ködbe burkolja tetteit. A háború nem most kezdődött, legkésőbb akkor, amikor 2002-ben a Fidesz elveszette a hatalmát, és 2006-ban, nem ősszel, hanem a második vereség után, és azonnal eszkalálódott. Az Unió politikusai is kaptak belőle egy kicsinyke ízelítőt, amikor Orbán soros elnökként bemutatkozott Strasbourgban. Orbán háborúja ma már az Európai Unió, a világpiac, a szomszédok, a liberálisok, a szociáldemokraták, a zsidók és a cigányok, de mindenekelőtt a demokratikus intézmények ellen folyik. Szeretném megkérdezni Paul Heftyt, Andreas Oplatkát vagy Wilfried Martenst és mindazokat, akik védelmükbe veszik, szerintük figyelembe kell-e venni az elmúlt 8-10 év magyarországi történéseinek megértése során ezt a háborút? Vagy nem kell figyelembe venni? Módszertani és nem politikai kérdés, hogy ez a mondat: „akik a gyerekért élnek, azokat támogatjuk, akik a gyerekekből akarnak megélni, azokat meg nem támogatjuk”, ugyanazt jelenti-e Európában, mint Magyarországon? Általánosabban fogalmazva: vajon figyelembe kell-e venni egy politikai kijelentésnél vagy célmeghatározásnál azt, hogy miféle jelentései vannak az adott országban annak a szónak, fogalomnak stb., amit a politikus használ?
Nézzük konkrétabban! Vajon a médiatörvénybe belefogalmazottak értelmezésekor figyelembe kell-e venni a háborút, amit a (szélső)jobboldal folytat Magyarországon? A magyar kormány kedvenc érve, hogy ez egy európai törvény, mert nincs benne semmi, ami máshol ne lett volna már. Oplatka is azt írja, hogy hihetőbb lenne a kritika, ha Franciaország ellen is irányulna. Semmi kifogásom, ideje lenne, hogy az Unió nagyhatalmainak ügyetlen problémamegoldási kísérleteit is kíméletlenül darabokra szedjék a sajtóban és a tudományban is. Régóta elképedve figyelem, és nem értem, hogyan tűrhet meg az Unió egy olyan politikust, mint Berlusconi! De ezt oldják meg az olaszok, nekünk elég Orbán is. Kanyarodjunk vissza, mert a kérdés az, hogy bármilyen rossz is egy francia vagy német törvény, az mégis másként fog működni, mint minálunk. Ne keverjük hát össze a dolgokat, egy-egy ilyen „na de nézzük meg, máshol is mi van!” összevetés csak eltereli a figyelmet és felmenti a magyar politikusokat. Azt az érzetet kelti az olvasóban (vonzódjon bármelyik oldalhoz is), hogy nem jelentős és pláne nem veszélyes, amit a médiatörvényben megfogalmaztak, ráadásul még a kormány is tagadja, hogy rosszat akarna. A régi demokráciákban nevelkedett újságíróknak és társadalomtudósoknak, nem is beszélve a politikusokról, el kellene fogadniuk, hogy mi itt a keleti határoknál sokkal többet tudunk a diktatúra természetéről, és sokkal jobban is félünk tőle. És amit látunk, az bizony nagyon-nagyon ismerős! Az újságírók többsége azonban, úgy tűnik, pontosan érti, mi történne Németországban, Ausztriában vagy Franciaországban a sajtószabadsággal, ha egy Orbán-féle törvény lépne működésbe.
A politikusoknak azonban csak egy része képes felfogni, mi történik itt, egy másik része pedig úgy csinál, mintha csinálna valamit, aztán vannak politológusok – főleg idehaza –, akik úgy beszélnek, mintha mondanának valamit. Az Európai Unió tényleg értékközösség, vagy ez csak egyike azoknak a frázisoknak, amelyekkel egymást nyugtatgatják a hölgyek és az urak a nyugati végeken? Van miért! Az Unió bővítése pontosan azokon az axiómákon nyugodott, mint a mai értetlenség. Azt képzelték, elegendő néhány törvény megváltoztatása, némi pénz, és máris készen állnak a tökéletesen működő demokráciák. Elképzelni sem tudtak politikusokat – mindegy most, hogy melyik országhoz és párthoz tartoznak, mert mindegyikben van belőlük –, akik csak a formákat tartják fontosnak, aztán már, ahogyan most Orbán, azt sem. Nézzük például a Jobbik–Fidesz-viszonyt! Oplatka elmarasztalólag írja, hogy a nyugati sajtóban összekeverik ezt a két pártot, és olykor félfasisztának tartják a Fideszt. Ez valóban helytelen, és szerintem sem felel meg az igazságnak. De nem kellene mégis elgondolkodni azon, hogy miért is történhet ez? Mondjuk például azért, mert a második világháború óta Nyugaton – és Olaszországot most hagyjuk ki – elképzelhetetlen egy olyan párt, amelyik nem elszigetelni akarja a neonácikat, hanem úgy szeretné csökkenteni a támogatottságukat, hogy átveszi a jelképeiket és a gondolataikat? Lásd Orbán 2006-os nyilatkozatait az ún. „árpádsávos” zászlóról, a „Szent korona-tan” alkotmányba emelésének terveit, a turulszobor törvényellenes felállítását Budapesten stb., rettentő hosszan lehetné még sorolni! Aztán magáénak fogadja el az eszméit, amelyeket egyes tagjai nyíltan és szemérmetlenül képviselnek – lásd a Fideszt is finanszírozó tőkések pénzéből fenntartott televíziókat és lapokat. Elképzelhető-e nyugaton egy párt, amelynek a választási és kormányprogramja alig burkolt rasszista (anticiganista) állításokkal van tele? El tudja-e képzelni Oplatka úr, hogy Franciaországban a Nemzeti Front és az UMP, vagy Németországban az NDP és a CDU ily módon viszonyuljanak egymáshoz? A Fidesz nem neonáci párt, ugyanakkor politikájával elfogadhatóvá tette a rasszista, sőt még a neonáci eszméket is. Ily módon bűnös abban, hogy Magyarország ma a rasszizmus fő fészke Európában! A baloldal is bűnös, de egész másban, a tehetetlenségben.
Azt írja Oplatka, hogy a Fidesz szorította vissza a Magyar Gárdát. Ha finoman fogalmazok, akkor ez a mesék birodalmába tartozik, ha nem, akkor azt kell mondanom, hogy ez hazugság. Ezt a szélsőjobboldali rohamosztagot a bíróság, hosszas huzavona után, 2009. július 2-án oszlatta fel, vagyis jóval a Fidesz-kormány megalakulása előtt. Az ún. „Új Magyar Gárda” pedig azóta is létezik és működik. A mostani kormány éppoly tehetetlenül szemléli a Jobbik és a Gárda eszméinek a fegyveres erőkön belüli terjeszkedését, mint az előzőek. Lassan már nemzetbiztonsági problémává növi ki magát az, hogy a „tettrekészek” a rendőrök több mint húsz százalékát tudhatják a tagjaik között. Sem Orbán Viktornak, sem egyetlen miniszterének, a Fidesz egyetlen vezető politikusának sem volt egyetlen elítélő szava sem a Jobbik vezérének január 29-én tartott rasszista beszédéhez. Február 14-én is csak általánosságokat volt képes mondani a miniszterelnök válaszként, de legalább már mondott valamit. Ha az érdeklődő és magyarul is tudó nyugati újságíró vagy tudós kinyitja a Fidesz honlapját, azonnal a szemébe tűnik a határozott tiltakozás, a felháborodás, hogy „elég volt a hazugságokból”. Csakhogy ez nem a neonáci, antiszemita és anticiganista, embertelen politika ellen irányul, hanem a szocialisták, avagy Oplatka megfogalmazásában az egykori szabaddemokraták frusztrációja ellen. Vajon miért tűri a pártjában Orbán, sőt miért szereti kifejezetten Bayer Zsoltot? Nem kellene elgondolkodni ezen egy kicsit a konzervatív politológusoknak is? Persze megértem őket, hiszen Magyarországon nincsen konzervatív párt, s ezért megpróbálják a Fideszt ilyenként elképzelni. Nem lehet könnyű!
Beszéljünk egy kicsit a korrupcióról. Ez is olyasmi, amit nemigen lehet jól megérteni, ha valaki a szokásos standardokkal közeledik hozzá. A szocialista-szabaddemokrata időszak valóban, ahogy Oplatka mondja, „hajmeresztő” korrupciós eseteket produkált, de korántsem ez volt a legkorruptabb időszak! Emlékezzünk csak a kilencvenes évek elejének ún. „olajszőkítési” ügyeire, amelyek máig nincsenek feltárva, pedig igen nagy valószínűséggel szervezett bűnözéssel és rendőrgyilkosságokkal kapcsolódnak össze. Az akkor felhalmozott vagyonok ma „tisztességes” vállalkozók és esetleg politikusok tőkéjét alkotják, és a bűnözők, akik mindezt elkövették, ma is köztünk vannak. A hangsúly a feltáratlanságon van! Másként valószínűleg nem maradhatott volna titokban, csakis a rendőrséget, az igazságszolgáltatást és a politikát is átszövő korrupció segítségével. Ez csak egyetlen példa. Az előzetesben ülő, szocialista és szabaddemokrata politikusok, ha elkövették, amivel vádolják őket, akkor valóban bűnösök politikai korrupcióban is, abban az értelemben, hogy politikai hatalmukat anyagi haszonszerzésre használták fel. Van azonban a politikai korrupciónak ennél veszedelmesebb fajtája is, amikor a politikai hatalmat még több hatalomszerzésre, megfélemlítésre és függő helyzetek kialakítására használják, vagy amikor a politikai előrejutás a hatalom birtokosának tett törvénytelen szolgáltatásoktól függ. Ez kevésbé, bár nem teljesen ismeretlen Nyugaton (lásd Itália és Berlusconi esetét). Ez a típusú politikai korrupció viszont szerves részét képezi a magyar politikai hagyományoknak. A rendszerváltás előtt igen dúsan virágzott. Valószínűleg minden újonnan alakult pártban voltak, akik szakítani akartak vele, és mindegyikben voltak olyanok, akik meglátták benne a lehetőséget. Ne feledjék azonban el azt, hogy a politikai korrupciónak ez a fajtája akkor a legvirulensebb, ha egy szervezeten belül nincs tere a kritikának, ha piramisszerűen épül fel, és ha a szervezeti hierarchiában akkor lehet valaki sikeres, ha a felette állók igényeit elégíti ki. Végül pedig mindent áthatóvá válik, ha az így működő szervezet az egész országon uralkodhat.
Stealing the Spotlight – flikcr/Dawn
Aztán itt van a Fidesz kedvence, a kommunisták problémája. Ezt valószínűleg a nyugati konzervatívok is szeretik, hisz majd egy évszázadon keresztül küzdöttek a kommunisták ellen, akik számukra a gonosz archetípusát testesítették meg. De vajon mitől lesz valaki kommunista? Attól-e, hogy évtizedekkel ezelőtt egy kommunista szervezethez tartozott, vagy attól, hogy azt a gondolkodásmódot és politikai stílust vallja magáénak és alkalmazza, mint hajdan a kommunisták? A magam részéről az utóbbira szavaznék. Ha pedig ezt nézzük, akkor valóban nagyon sok minden maradt fenn a kommunizmusból, legfőképp a hatalomgyakorlás módja és kultúrája, ez az, amit Magyarországon senki kétségbe nem vont, és amit éppen a magát konzervatívnak nevező oldal rögzített törvényekbe. A politikusok és bürokraták jelentős része még mindig Kádár János utódjának tekinthető, másként fogalmazva: nemcsak az MSZP az utódpárt, a többiek is, és kiváltképp igaz ez a Fideszre! Ha valakiben nincsen elfogultság, ha nem ereszkedik a szemére a nemzeti pátosz homálya, akkor nem nehéz ezt kiolvasni a beszédekből és az intézkedésekből. De ha valaki képes Brüsszel nyomásával magyarázni a magánnyugdíjpénztárak vagyonának kisajátítását, akkor valami mégiscsak elhomályosíthatja a szemét. Talán segít a tisztánlátásban, ha összeveti a kormányprogram következő mondatával azt az alternatívát, amit Orbán nyugdíjügyben választott: „Sokan vannak, akik úgy érzik, a szociális helyzet felmentést adhat a törvények tisztelete alól. Mi ezt soha nem fogadjuk el. Meggyőződésünk, hogy nem létezhet megélhetési bűnözés, anyagi helyzete miatt senki sem helyezheti magát törvényen kívül.” (NEP, 45. p.) Ez egy kódolt rasszista, cigányellenes fenyegetés. Most azonban az az érdekes, hogy a nyomorban élőknek miként prédikál a kormány a becsületről, meg a törvények tiszteletéről: „ha megfagy is a gyermeked, tiszteld a törvényt!” – mondja nekik. Ő maga meg, amint anyagi nehézségei támadnak, azonnal más vagyonához nyúl. Hatalma és ereje is van hozzá, nem úgy, mint a romáknak. Mondja Oplatka úr, Ön még demokráciának hívja azt a rendszert, ahol a kormányzat magánvagyonokat zsebel be, nem is tudni pontosan, milyen célból? Ha a hatalmasok teszik, akkor megbocsátható, ha a nyomorultak, akkor meg nem? Hogy van ez egy demokráciában?
A nyugati politológusok közül sokan nem értik ezt az egész átmenet dolgot sem. Az „átmeneti kor” Európának ebben a részében nem azt jelenti, hogy valami kialakulóban van. Éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy semmi sem változik. Hivatkozási alap, amelyet a hatalom birtokosai mindig arra használtak fel, hogy igazolják, miért nem oldják meg a gazdasági és társadalmi problémákat. Így volt ez a rendszerváltás előtt, amikor negyven évig éltünk úgy, hogy egy átmeneti társadalomban úton voltunk a kommunizmus felé. Orbán szerint így van ez most is, amikor húsz éve van átmenet – no persze nem a demokráciához, hanem inkább csak az orbánizmushoz.
Azt azonban kiválóan látja Oplatka, hogy a magyar politikusok alkalmatlanok és képtelenek is a kompromisszumokra, helyette arra törekszenek, hogy a Karinthy által említett hintát akkor állítsák meg, amikor nekik a legjobb. Ez persze lehetetlen. A kompromisszumképtelenség leginkább a jobboldal sajátja ebben az országban. Taktikájuk része volt az elmúlt nyolc évben és az ma is, hiszen háború van, mindenki tudhatja, aki Orbánt hallgatja.
