A kidobott esztendő
- Részletek
- 2011. március 02. szerda, 04:19
- Heil Péter
Heil Péter
2011. március 1-je után a sajtó alighanem tele lesz az Új Széchenyi Terv (ÚSzT) megindulásáról szóló hírekkel. Ettől a naptól lehet ugyanis beadni az első pályázatokat a Kormány idén januárban meghirdetett támogatási programjaira. A miniszterelnök és jobbkeze, Matolcsy György, azt szeretnék, hogy ebben mindannyian egy új korszak kezdetét lássuk. Ahogy elnézem az elmúlt 10 hónapot, erre az új kezdetre mindenképpen szükség is van. A fejlesztéspolitikában feltétlenül. Kár, hogy a változás egyelőre csakis mennyiségi. És az is csak viszonylagos.
Pedig akár jól is elsülhetett volna. Az első Széchenyi Terv a maga idejében valóban új fejezetet nyitott. Első alkalommal fordult elő, hogy egy kormány megpróbálta az összes rendelkezésre álló fejlesztési forrást egy közös stratégia kereteibe vonni. Jókor jött, és jót akart. Új volt, és helyes. Még akkor is, ha sokan és joggal kritizálták azért, mert a sok reklám ellenére plusz forrást nem jelentett, csak összegyűjtötte azt, ami már amúgy is az asztalon volt. De Matolcsy György és csapata jól pókerezett. És az ötletért a gazdasági miniszteri tárca lett a jutalma. Igaz, a magyar fejlesztéspolitikát új alapokra helyezni igazán akkor lehetett volna, ha megvalósul a brüsszeli és a hazai támogatási programok egysége. A Széchenyi Terv azonban figyelmen kívül hagyta, sőt – talán mivel azok egy kisgazda miniszterhez tartoztak – agyonhallgatta az EU-forrásokat, pedig akkor már évi hetven milliárd forintot tettek ki.
A hozzáértők tudják: a szocialista-liberális kormányok fejlesztési programjai teljesen más lapra tartoztak. Az, hogy sokkal több lett a pénz, főleg 2007 után, természetesen az EU-tagságunknak volt köszönhető. Az igazi nóvum nem ez volt, hanem az, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) és az Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) valóban tervek voltak: helyzetelemzéssel, stratégiával, részletes és ütemezett, több évre szóló pénzügyi kötelezettségvállalással. Ha megnézzük, ezeket az elemeket a „régi” és az Új Széchenyi Tervben is hiába keressük. Egy Terv pedig ezek nélkül nem lehet több mint karácsonyi kívánságlista. Mindenesetre: az EU-csatlakozással járó kihívás struktúrapolitikai részét minden mértékadó brüsszeli vélemény és az összes hozzáférhető tényszerű statisztika szerint jól oldottuk meg. Nem, közel sem tökéletesen, de jól. A regionális politikáért felelős EU-biztosok számtalanszor tanújelét adták: Magyarországot ezen a téren a legjobbak között tartották számon. A Fidesz folyamatos vészmadárkodása ellenére Magyarországnak az EU-források felhasználásával soha nem volt gondja.
Orbán Viktor szemében persze ez megint mind teljesen másként van. A pályázati rendszer szerinte eddig egy „átgondolatlan, korrupt, az embereket megalázó, a pályázókat kiszolgáltatott helyzetbe hozó disznóól volt”. Szélsőséges, bicskanyitogató fogalmazás, ahogy megszokhattuk. Tudom, a kormányfő célja nem az elemzés, hanem a másnapi címlap volt. De, egye fene, vegyük komolyan, amit mondott. Felejtsük el, hogy a fejlesztéspolitikában az egy liter kiöntött fürdővízre jutó kisdedek száma a szokásosnál jóval magasabb. Nézzük meg konkrétan, mit hozott az elmúlt 10 hónap az EU-forrásokra pályázóknak.
Azt kell mondjam: eddig semmi jót.
Dead End – flickr/underpuppy
Kezdjük a hal fejétől. A választások után a fejlesztéspolitika egységes irányítása megszűnt. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) az egymással folyton marakodó gazdasági és fejlesztési tárcák között őrlődik. Mértékadó vezetőit szinte egytől-egyig leváltották. A legtöbbjüket – nyilván hosszas mérlegelés után – azonnal. A sok csere az EU-nak is szemet szúrt, olyannyira, hogy mint emlékezetes, az EU Bizottság felelős igazgatója év végén írásban tiltakozott a fejlesztési miniszternél. Európában az ilyesmi felettébb szokatlan és „vér ciki”. Én, bizony, még csak hasonlóra sem emlékszem – pedig, a közvélekedés szerint a kormányok általában is szeretik saját embereikkel feltölteni a szolgálati autókat. Jó, igazuk van, ne legyünk naivak: 2010 nyarán az egész államigazgatásban ez történt, és az NFÜ-ben végül is pénzről van szó. De az azért mégiscsak furcsa, hogy – a bennfentesek szerint – a személyi döntések mögött nem Petykó Zoltán, az NFÜ új elnöke állt. Mindenesetre érdekes tény, hogy Petykó az Új Széchenyi Terv írói között sem szerepel. Talán Andy Vajna és Rákay Philip szoríthatták ki? De a hírek szerint nem ő készítette azt az új eljárásrendszert sem, amelynek következménye – az ÚSzT pályázati kézikönyve szerint – „számos egyszerűsítés”, „hatékonyságnövelő változtatás” lenne.
Amelyeknek egyébként kézzelfogható jele egyelőre nincs. Az új, egységes támogatási rendelet persze csak alig két hete jelent meg, a pályázatok pedig januárban. Ez még akkor is kizárná, hogy az ÚSzT radikálisan egyszerűbb kiírásokkal induljon, ha az alaposan elkésett rendelet feltalálta volna azt a spanyol viaszt, amelyet az előző kormányok apparátusa – nyilván a tehetség teljes hiányában – elmulasztott meglelni. A fejlesztési miniszter azért büszkén újságolta: mostantól a tizenegynéhány helyett egyetlen támogatáspolitikai jogszabály lesz csak. Nagyszerű. De tessék mondani: ez kit kellene hogy érdekeljen? A pályázókat, akiknek csakis a pályázati kiírások fontosak, biztosan nem fogja. Annál is kevésbé, mert utóbbiakban egyelőre bottal üthetik a nyomát a beígért egyszerűsítésnek. Piaci szereplők szerint azokban újdonságként leginkább a támogatási keretek, az előlegek és a finanszírozási arányok csökkenését lehet észrevenni. Ahogy önmagában semmit sem jelent a pályázati intézményrendszer – az ún. közreműködő szervezetek – koncentrálása sem. Ez utóbbi, bár szintén nem új ötlet, akár működhetne is. Kár, hogy egyelőre nem teszi – vagy mert nem készítették elő, vagy mert rosszul csinálták. Szakember barátom mondta: amikor azt látta, hogy beosztottai az új pályázatokkal kapcsolatos kérdésekre nem kapnak egyértelmű választ, maga is telefonálni kezdett. A felelős szervezetnél pedig azt sem tudták, hogy az a pályázat bizony hozzájuk tartozik. Azon, hogy a honlapokra feltett dokumentumok hiányosak és egymásnak ellentmondóak, már nem is csodálkozott. Pedig korábban ilyen sem sűrűn fordult elő. Igaz, akkor még „disznóól” volt.
De ne rontsuk el ennyire az Új Tavasz első napjait: örüljünk annak, hogy most már végre lehet pályázni. Mert bizony, aki a tavalyi év második felében kalandozott az NFÜ honlapjára, lehetőségek helyett csak azt találta: az Ügynökség az EU-pályázatokat szépen sorban leállította. Olyannyira, hogy a – kormány által időnként egyfajta „vérszívók gyülekezetének” beállított – tanácsadói piac már nyár végére levegőért kapkodott. (El is felejtettem: az NFÜ új vezetése szinte első lépéseként a saját munkáját segíteni hivatott konzultánsokat is „nyaralni küldte”. Igaz, legkésőbb a múlt hét óta tudjuk: nem az összes tanácsadó ellenség. Egyes külsősök munkája a két milliárdot, munkaórára vetítve – úgy hallom – a korábbi összeg másfélszeresét, egy évre nézve pedig a tripláját is megéri. Olyannyira, hogy egy villámgyors karácsonyi tenderen mindjárt négy évre is érdemes leszerződni velük. Az, hogy közbeszerzési tudorokról van szó, külön szerencse. Így nyilván most már végképp befellegzett a kormányfő által többször felemlegetett „ipari méretű lenyúlásnak”.
Azt ne tessék hinni, hogy mindennek nincs mérhető hatása. Tavaly tavasszal hazánk, mint évek óta mindig, az uniós források felhasználásában a tagállamok rangsorának legelejében helyezkedett el. Idén januárban a 18. helyen tanyáztunk. Forintra lefordítva ez durva számítás szerint nagyjából azt jelenti, hogy 2010-ben mintegy 150 milliárd forinttal kevesebb pénz jött be Magyarországra, mint ha az előző kormány által kiírt pályázatokat engedik továbbfutni. Aki az emiatt elmaradt beruházások nagyságára kíváncsi, adjon hozzá még nyugodtan 15-20 százalékot. Furcsa módja ez a vállalkozástámogatásnak.
Lehet persze mondani, az ÚSzT mondja is, hogy nem egyszerűen a felhasználás, a „pénz elégetése” a cél, hanem a hatékony beruházás. Abban pedig – legalábbis szerintük – az előző kormányok fejlesztéspolitikája kudarcot vallott. De ha ez így van: miért is nem tetszettek az Új Magyarország Fejlesztési Terv módosítását kérni? Miért is elegendő csendben továbbvinni az előző kormányok – mint már említettük: „teljesen elhibázott” – fejlesztési terveit? Talán azért, mert mindaz, amiben az ÚSzT most „újítani” szeretne, igazából cseppet sem új. Egyszerűsített pályázatok? Integrált térségi programok? Megemelt gazdaságtámogatási keretek? Ajándékpénz helyett inkább visszatérítendő támogatások a vállalkozásoknak? Ezeket a Gyurcsány és Bajnai kormányok már mind meglépték. Nem egyet úgy, hogy azzal Európában is úttörők voltak. Ahol egyébként, mindennek megfelelően, oda is figyeltek rájuk. Fejlesztéspolitikában Magyarországnak szava volt a Közösségen belül, és hétéves tagsága alatt már főbiztost adhatott a terület két legbefolyásosabb európai tárcája, a Regionális Politika, és a Foglalkoztatási Főigazgatóság élére is.
Most mindezektől fényévekre vagyunk. Ha meggondoljuk: eddig se pénz, se posztó. Kidobtunk egy évet. Leromboltak, de legalábbis jó időre megbénítottak egy működő intézményrendszert. Szétzavarták az évek alatt kinevelt szakembergárda jó részét. Nem gondolom, hogy a korábbiakban minden tökéletes volt. És lehet abban bízni, hogy a fejlesztéspolitikánk előbb-utóbb magához tér, sőt, jobb is lehet, mint volt. De hogy Széchenyi nem így „tervezett” volna, abban egészen biztos vagyok.
Lásd még a Népszabadságban Szabó Brigitta írását: Egyszerűen nem megy: kizárták a civileket a bírálóbizottságokból
Heil Péter
A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség volt elnökhelyettese