rss      tw      fb
Keres

A „határon túli magyarok”



A Fidesz-KDNP kormány még meg sem alakult, amikor már megalkották a kettős állampolgárságról szóló törvényt. Akkoriban még nagyban folyt a mellébeszélés, hogy ez nem jelenti a választójog automatikus megadását, hogy arról majd a választójogi törvény dönt. Persze már akkor sem lehetett semmiféle kétségünk afelől, hogy miről is van/lesz szó – de a helyzet mára végképp egyértelművé vált. Semjén Zsolt a rá jellemző „éleslátással” állapította meg, hogy nincs „a” és „b” kategóriájú magyar állampolgár, csak egyféle állampolgár van, teljes jogokkal. Azaz a nem Magyarországon élő, de a könnyített eljárásban magyar állampolgárságot nyerő „honfitársaink” választójogot fognak kapni – vita legfeljebb arról van/lehet, hogy miben áll, hogyan néz majd ki ez a választójog. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni – s persze többen észre is vették, szóvá is tették −, hogy ez a törvény messze túlmutat a jog területén, és a politikai aktualitások mellett a közgondolkodás, illetve a történeti tudat, a nemzeti identitás legneuralgikusabb kérdéseit, konfliktusait érinti. Olyan területek, illetve konfliktusok ezek, amelyeket az utóbbi két évtizedben sem sikerült értelmes módon kibeszélni, megvitatni, s amelyeket ennek az − elsősorban a baloldali gondolkodást jellemző − intellektuális és politikai tehetetlenségnek köszönhetően mára szinte teljes egészében kisajátított magának a (szélső)jobboldali gondolkodás és ideológia. Ennek ellenére, pontosabban éppen ezért, nem lehet tovább halogatni az ezekkel a kérdésekkel való kíméletlenül őszinte szembenézést. A baloldali és liberális gondolkodásnak ebben a vonatkozásban is világos alternatívákat kell felmutatnia.

Ennek az összetett kérdéskörnek az egyik fontos, sőt meghatározó elemét jelenti, a „határon túli magyarok” kategóriája, koncepciója. Ez a kifejezés elvileg ugyan minden nem Magyarországon élő, magát magyarnak tekintő, valló emberre vonatkozik, a kormány, szélesebb értelemben a jobboldal szótárában azonban elsősorban a „Kárpát-medencei magyarságot” jelenti. Ez a szóhasználat természetesen nem esetleges, nem a véletlen műve, hanem annak kifejeződése, hogy a jobboldali gondolkodás és ideológia másképpen tekint, lényegesen másképpen viszonyul a „szerte a világban élő”, liberális demokráciákban felnőtt magyarsághoz, mint a szomszédos országokban élő magyar kisebbséghez. A miniszterelnök helyettese ugyan azt nyilatkozta, hogy akinek „magyar szíve van, az csak helyesnek tarthatja, hogy a világban élő magyarokat megtartsuk a magyarságban”, s ezért például az Egyesült Államokban élő „negyedik, ötödik generációs magyarokat” is meg kell tartani „a magyarságban – még ha angol nyelviségben is”, de azért mindannyian pontosan tudjuk, ez csak porhintés. (Eltekintve attól az „apró” kérdéstől, hogyan, mennyiben és milyen kritériumok alapján tartható magyarnak az Egyesült Államokban, Svédországban, Németországban vagy bárhol máshol született, ott szocializálódott, magyarul nem beszélő „magyar”.) A kormányt és a kormánypártot nem ezek a magyarok érdeklik, hanem a szomszédos országokban élő magyar kisebbség – őket próbálják minden erővel az ellenőrzésük és irányításuk, ideológiai befolyásuk alá vonni. Aki ebben a „jelképes irredentizmusban” nem partner, azt megfenyegetik vagy büntetik. Hogy ez mennyire így van, hogy mennyire a szomszédos országokban élő magyarságról van szó, azt jól mutatják a kormány vezető politikusainak a különböző megnyilvánulásai is. Semjén szerint a határon túli magyarság esetében az elvándorlás és az egyre erősödő asszimiláció jelenti a legnagyobb gondot, miközben zavaros fejtegetésekbe bocsátkozik a közjogi nemzet és az etnikai határok közötti összefüggésről. Ebben az esetben aligha az ausztráliai vagy amerikai magyarokra gondolt a nemzet „megmentéséért” felelős politikus.  Amikor pedig Orbán Viktor „a szétszakított nemzet határok feletti egyesítését” emlegeti, s azt mondja „volt szétszakított magyar nemzet, és lesz egyesített magyar nemzet”, mert szerinte „a határokon belül és túl élő magyarok sorsa közös, vagy együtt emelkednek fel, vagy együtt süllyednek el”, majd végül hozzáteszi, hogy a „magyar nemzet összekapcsolt részei olyan tartalékenergiát jelentenek a Kárpát-medencében, amelyet ha mozgósítani vagyunk képesek, akkor nemcsak szabadabban élhetünk, nemcsak urai lehetünk a saját közösségeink, hanem boldogulni fogunk a gazdasági életben, több lesz a fizetség, vastagabb lesz a kenyér, jobb iskolába járhatnak a gyerekeink, és könnyebben fogunk élni, mint ahogy éltünk az elmúlt húsz esztendőben” – akkor bizony eláll a lélegzetünk, hogy milyen egyszerű lesz itt az élet, s csak sajnálhatjuk azokat a magyarokat, akiket elsodort az élet a Kárpát-medencéből. Abból a Kárpát-medencéből (ki beszél már itt Magyarországról…?), ahol az itt élő „magyarságot a nyelven kívül összeköti történelme, népi hagyományai, szokásai, agrárkultúrája és a generációkon áthagyományozott ősi gyökerei”, „kultúrkincse”, az „őseink által ránk bízott értékvilág”, és így tovább…

Amikor a miniszterelnök által oly sokra tartott józan észt elsöpri a romantikus pátosz, akkor persze nehéz racionális eszközökkel érvelni. Mindenekelőtt világosan kell látni – és erre utaltam már az előbb is −, hogy a mostani kormány, illetve általában a jobboldal számára a határon túli, azaz a szomszédos országokban élő magyar kisebbségnek csak egyetlen, saját nemzetfelfogásukkal azonos értelmezése elfogadható. Az, amelyik erősíti a magyar áldozati szerepet, fenntartja, illetve újratermeli a sérelmi politizálást, amely valamiféle ősi magyar hagyományok hordozójaként, őrzőjeként tekint a kisebbségben élő magyarokra, miközben fel sem fogja (vagy nem akarja felfogni) mennyire tagolt a szomszédos országokban élő magyarság.

Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy a jobboldal ezen az alapon következetesen építette fel a maga modelljét. Ez a modell ugyanis a közép- és kelet-európai kisebbségek egyik alapvető történeti tapasztalatából indul ki, abból, hogy a kulturálisan homogén nemzet eszméje szükségszerűen és automatikusan marginalizálja őket, sőt, a kulturális marginalizáció gyakran tudatos politikai elnyomással párosult, vagy abba fordult át. A kisebbségek ennek a helyzetnek a logikájából már csak azért sem tudnak kitörni, mert ugyanazt a nyelvet használják, mint a többség. Nem tudnak (vagy nem akarnak) a többség által rájuk kényszerített beszédmód elől kitérni. Ebben a kontextusban aztán nem az integráció és az adaptáció válik követendő mintává, hanem a kisebbségi státuszt szimbolizáló, veszélyeztetett kulturális formákhoz való ragaszkodás, amelyet azonban a többségi társadalom is saját kultúrája veszélyeztetéseként értelmez. Ily módon, mind a többség, mind a kisebbség ugyanazt az ideológiát követi, ellenségképeket gyárt, miközben a kisebbség állandó feszültségben tartja tagjait azáltal, hogy a „veszélyeztetett hagyományt”, illetve a „kisebbségi létet” egyfajta transzcendentális értékként tételezi, s ennek megvédését a társadalmi, politikai szolidaritás megkerülhetetlen alapelvévé teszi. Ebből pedig ugyancsak logikusan következik, hogy ez a felfogás „kifelé”, mások felé a sokféleségre épülő elhatárolódást, a különbözőségek fennmaradását elősegítő határok fontosságát, a kulturális világok önállóságát és öntörvényűségét hangoztatja. „Befelé”, a saját társadalom, a saját közösség irányába azonban mindennek az ellenkezőjére helyezi a hangsúlyt. A saját (a kisebbségi) társadalomtól az egyformaságot és a kulturális homogenitást követeli meg, nem tűri el a társadalmon (a nemzeten) belüli kulturális különbségeket, hanem a tagolatlanságot, az artikulálatlanságot, egyfajta szimbolikus egységet tekinti a társadalmi lét alapvető kritériumának.

A politika szintjén mindez azt jelenti, hogy a jelenlegi kormány a szomszédos országokban élő magyar kisebbséget ugyanolyan zárt társadalmak fenntartására, folyamatos újratermelésére igyekszik rávenni, mint amilyennek a megteremtésén a Fidesz-KDNP Magyarországon is munkálkodik. A zárt társadalomnak ez az eszméje egyrészt a biztonság, a nyugalom és az állandóság illúziójára, másrészt pedig a szociokulturális intimitás elképzelésére épül. Ennek lényege, hogy a kollektív identitás alapját a territorialitásban és a szimbolikus helyhez kötöttségben rejlő egyformaság és közelség jelenti. Ez az ideológia azt sugallja, hogy a zárt társadalmat jellemző közös (azaz azonosnak tételezett) történelem, kultúra, hagyomány, azonos tartalmú „kulturális érzelmeket” és ezen keresztül a közösséget összetartó kulturális és társadalmi intimitást, közelséget és személyességet hoz létre. Éppen ezért a kisebbségek (és a nemzet) politikai szervezeteinek elsődleges feladata az azonos tartalmú „kulturális érzelmek” fenntartása és folyamatos újratermelése, valamint ennek a folyamatnak az állandó politikai irányítása és ellenőrzése.


The Close – flickr/good_day

Ebben az összefüggésben különösen hasznos az etnikai hovatartozás, a származás kritériumának előtérbe állítása, hiszen az etnicitás éppen azt a „kulturális érzelmek”  szempontjából nélkülözhetetlen alapot kínálja fel, amely a modern társadalom funkcionális differenciáltságra épülő rendszerében egyébként nem érhető el. Az etnikai hovatartozás naturalizálja a „kulturális érzelmeket” – hadd idézzem még egyszer Semjén Zsoltot: „akinek magyar szíve van, az csak helyesnek tarthatja, hogy a világban élő magyarokat megtartsuk a magyarságban”. Ily módon persze a kisebbség elveszíti a tényleges társadalmi és politikai cselekvés lehetőségét, s egyedüli céllá a közösség, a kisebbség változatlan formában való fenntartása válik. A kulturális érzelmeken alapuló azonos identitás hajszolása ugyanis azzal a következménnyel jár, hogy a közösség politikai, társadalmi tevékenysége kizárólagosan ennek az elképzelt identitásnak a „tisztán tartására”, az ettől az identitástól eltérő mintákat követő kulturális vagy politikai „másságnak” a kizárására és stigmatizálására irányul. Az elképzelt azonosság biztonságot, ennek az azonosságnak az ellenőrzése hatalmat jelent. Ezen módon jönnek létre a Richard Sennett által „destruktív közösségeknek” nevezett társadalmi alakulatok, amelyek társadalmi és politikai tevékenysége annak meghatározásában merül ki, hogy ki tartozik, ki tartozhat a közösséghez, és ki nem.

Be kell látni, hogy a „kisebbségi magyarság”, a „kisebbségi magyar kultúra”, a „kisebbségi magyarság identitásának” a veszélyeztetettsége, illetve ennek állandó hangsúlyozása csupán arra való, hogy megpróbálja a kultúrák változásának, átalakulásának, felcserélésének, az asszimilációnak és az adaptációnak a természetes történeti folyamatát elleplezni és visszaszorítani; hogy megkísérelje a változatlan, állandó kulturális identitás eszméjét politikai terminusokba átfordítani. A társadalmi, politikai diskurzusnak ezek a kategóriái és koncepciói olyan szimbolikus eszközök, amelyek segítségével az egyén a kisebbségi imaginárius közösséghez köthető − nemcsak politikai, hanem morális értelemben is. Az imaginárius közösséghez való tartozás, az ehhez az imaginárius közösséghez való tartozás morális kényszere így a politikai cselekvés indítékává, a politikai mező alapjává válik − s pontosan ebben a mozzanatban rejlik ennek az egész felfogásnak, ideológiának a veszélyessége. Az imaginárius közösségek diktatúrája, a nemzeti és kisebbségi identitások morális kényszere és kényszerítő ereje, a történelem emocionalizálása, heroizálása, a veszélyeztetettség állandósuló tudata, a nemzeti és kisebbségi történelem tragédiák sorozataként való felfogása, a racionális intellektualizmus és a kritikai hagyományok hiánya − ez az a kontextus, amelyben a hazai jobboldal magyar kisebbségekkel kapcsolatos kulturális és politikai fundamentalizmusa gyökerezik. Éppen ezért érdemes leszögezni, hogy a késő modern társadalmakban sem az etnikai, sem a nemzeti hovatartozás nem tudja betölteni egy jól kidolgozott részrendszer társadalmi funkcióit. Ebből következően a nemzeti, etnikai alapon szerveződő kisebbségeket nem lehet másnak tekinteni, mint olyan történeti, politikai, társadalmi és kulturális képződménynek, amely az individuumok számára állandó akadályt jelent a mind összetettebbé váló társadalmi folyamatokba történő integ­ráció során. Hadd ismételjem meg, a kisebbségi kultúra és identitás, a kulturális hagyományok állandó emlegetése, a hozzá való merev ragaszkodás, a „kisebbségi sors” mint a társadalmi létezés állandó, örök és változatlan tényezője, a kollektív jogok víziójába való bezárkózás, stb. csupán valamely imaginárius közösséggel való érzelmi azonosulást kívánja meg, de nem követeli meg az egyéntől a modern társadalmak lényegét jelentő változásokhoz való folyamatos alkalmazkodást, s ezáltal mind az egyént, mind a csoportot megfosztja más tapasztalatok észlelésének már a lehetőségétől is. Megfosztja attól a képességtől, hogy saját életének kereteit, látszólag változtathatatlan adottságait megkérdőjelezze, s így egy olyan politikai és szimbolikus gettóba zárja be, ahonnan többé nem képes kikerülni. Másképpen fogalmazva: ez a politika épp azt eredményezi, amit el akar kerülni − a kisebbségek önnön világukon belüli, saját kulturális logikájukon keresztül történő megsemmisítését.



Niedermüller Péter                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!