Határon túli régiók



Azzal a kínlódással kapcsolatban, amely a magyarországi régiók (nem statisztikai, hanem valóságos régiók) kialakítása ügyében tapasztalható – nem kis mértékben a mai kormánypárt akkoriban ellenzékből történő akadékoskodása miatt –, egy korábbi cikkemben utaltam rá, hogy a történelmi Magyarországon, a megyerendszer mellett és fölött, bizony voltak hagyományai a regionalizmusnak. (A cikk címe: „Megye, nem megye – Régiók és autonómiák”, eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg, de itt a Galamusban is olvasható, sőt nemrégiben innen vette át a Comitatus című folyóirat.) A cikkben nagyjából azt állítom, és tézisemet meg is indoklom – most csak röviden ismétlem meg –, hogy a mai Magyarországon az európai uniós irányelvek mentén nagyjából három, földrajzi és történelmi alapokon indokolható régió jöhetne létre: a Felföld, az Alföld és a Dunántúl. Továbbá, hogy a Kárpát-medencében, az egykor Magyarországhoz tartozó területeken, a mai Szlovákia mint szuverén állam eléggé természetesen képez önálló régiót, míg a kisebb Vajdaság, Burgenland és Kárpátalja közül autonóm egységként az elsőnek egyaránt van földrajzi–történelmi alapja és politikai kerete, a másodiknak viszont csak az utóbbi, a harmadiknak meg csak az előbbi van meg. Ami pedig Erdélyt illeti, az legalább két földrajzi–történelmi régióból tevődik össze: a tulajdonképpeni Erdélyből és a hagyományosan Partiumnak nevezett részekből (Bánság, Körösvidék, Máramaros), politikai egységként azonban 1848, illetve 1867 óta nem létezik, pedig a transzilvánizmus elve szerint – erről egy korábbi cikkben írtam – ez valamilyen formában kívánatos lenne. Persze, csak ha az ott élők is úgy akarják.

Azt állítottam továbbá, hogy egy székelyföldi autonómiának – megint csak földrajzi és történelmi szempontok, éppígy az uniós irányelvek alapján – egy erdélyi régión belül lenne igazán értelme, különben félő, hogy azokhoz a pusztán etnikai alapon létrehozott, gyökértelen autonómiákhoz lenne hasonlatos, amilyenekkel Sztalin (könyörgöm, nem „Sztálin”, ahogyan ez a forma az ún. személyi kultusz időiből ittmaradt, akárcsak a „Rettegett” Iván eufemizmusa, a „Rettenetes” helyett) annakidején telerakta a Szovjetuniót.  (Úgy látszik, ebben az egy vonatkozásban nagyon komolyan vette a Lenintől kapott megbízást – még az is lehet, hogy ez szerepet játszott a romániai Magyar Autonóm Tartomány szovjet nyomásra történt létrehozásában.) Ha egy erdélyi régió kialakítására – ami, minden félreértés elkerülése végett, természetesen Románia belügye – belátható időn belül nem is számíthatunk, az erdélyi magyar érdekképviseleti szervezet legutóbbi kongresszusáról olyan híreket lehetett hallani, hogy a romániai közigazgatási egységek esetleges átalakítása során egyaránt figyelembe vesznek majd földrajzi–történelmi és etnikai szempontokat is. Régi kívánsága volt ez a szervezetnek. Az elmúlt években konstruktív közreműködése a romániai kormánypolitikában már több ponton eredményt hozott az erdélyi magyarságnak: ha minden jól alakul, ez is közéjük sorolható lesz.


Cobweb – flickr/Eran Finkle

A szervezet kongresszusán világossá és egyértelművé vált még valami. Az, hogy miként Erdély egész történelme során, az erdélyi magyarok ma sem szeretik, ha Magyarországról akarják őket dróton rángatni. Miként ez a szlovákiai magyaroknál is megmutatkozott már. Ezért állítottam mindig – sokakkal egyetértésben –, hogy a határon átívelő „nemzetegyesítés” fából vaskarika: a határon túli magyarok akkor sem fognak ténylegesen a magyar nemzethez tartozni (a magyar politikai nemzethez, mert a nemzet nem etnikai vagy kulturális, hanem politikai egység), ha egytől-egyig mindnyájan megkapják a magyar állampolgárságot, az aktív és passzív választójogot is beleértve. Ők akkor is a saját, határon túli régiójukban fognak élni.



Lendvai L. Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!