Galamus.hu - Az árulodó szöveg

Az árulodó szöveg

Nyomtatás

Részletek: FLECK ZOLTÁN; 2009. november 10. kedd, 13:15; Élet és Irodalom

Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács hivatalos lapja, a Bírósági Közlöny 2007. évi 4. száma közölte dr. Ujkéry Csaba, a Magyar Bírói Egyesület elnökségének felhatalmazásával írt jelentését a Nemzeti Bírói Egyesületek Nemzetközi Szövetségeinek Európai Szekciója részére a magyar bírósági szervezet, bírósági vezetők és bírák elleni elmarasztalásokról. Ez az a nemzetközi fórum előtti panaszkodás a támadások és a kevés nyugdíj ügyeiben, amelyről néhány héttel ezelőtt a hazai sajtó is hírt adott, most azonban megismerhetjük a teljes szöveget. Csak az udvariasság akadályozhatja bármely lap szerkesztőit abban, hogy az egészet közöljék.

Néhány héttel ezelőtt ezen a lapon azt írtam, hogy nem tesz jót a bírói kar megítélésének, ha jobbára csak a vezetői nyilatkozatok alapján alakítunk ki véleményt az igazságszolgáltatásról. Ujkéry elnök úr szövegének közlésével ismét nagyon rosszul érezhetik magukat az erre még érzékeny kollégák. Mégis érdemes szóvá tenni a belső hivatalos nyilvánosság lapjában megjelent fogalmazvány néhány elemét, mert a bírói vezetés gondolkodásának számos általános vonására és a helyzet abszurditására világít rá. Hírek szerint az idei összbírói értekezleteken Lomnici főbíró hasonló érvelésekkel lepte meg kollégáit, a most szóba hozott jelentés láthatólag egyeztetett szöveg. Tekintsük hát az igazságszolgáltatás vezetésére általában jellemző véleménynek. De semmi esetre se gondoljuk, hogy a bírói kar egésze vagy akár jelentős része azonosulna ezzel, még ha az ő nevükben tevékenykedő Magyar Bírói Egyesület fel is használja ezt az erős legitimációt!

Ha a szövegezésében, logikai menetében meglehetősen silány szöveg érveire koncentrálunk, megdöbbentő következtetésre juthatunk, mintha megállt vagy inkább visszafordult volna az idő. A magyar bíróságok helyzete című első rész az igazságszolgáltatás hatályos szervezeti megoldását dicséri, "amely – nemcsak Európában, hanem a tengeren túlra is tekintve – egyedülálló függetlenséget biztosított a harmadik hatalmi ágnak, a bírói hatalomnak". Elfelejtődik azonban, hogy csak az Óperenciás-tengeren túl létezik olyan független hatalom, amelynek felelőssége és ellenőrizhetősége zéró. Ez utóbbi két alkotmányos kívánalom említését hiába keressük ebben a logikában. Miután deklaráltatik, hogy az alkotmányban és a "törvényben előírt politikai semlegesség következetesen megvalósult a bíróságok működése során", megtudhatjuk, hogy az önállóság a függetlenségből következik. Minden támogatásom a belső igazgatási modellé továbbra is, de az adminisztratív autonómia és a függetlenség között ilyen egyértelmű összefüggés nem létezik. A demokratikus világ nagyobbik felén minisztériumok látják el a bíróságok igazgatását, ahogy ez 1998 előtt hazánkban is működött, és amelynek alkotmányosságát az alkotmánybíróság is megerősítette. Az általános helyzetet bemutató első pont végén pedig megtudhatjuk, hogy "elsősorban a bírák hátrányos nyugdíjhelyzete" nyomasztja a vezetést, ez az utolsó akadálya a függetlenség tényleges érvényesülésének. A második, rövid szakasz a bíróság és a politika viszonyát nevesíti imigyen: "Magyarországon valamennyi bejegyzett politikai párt egyetért a harmadik hatalmi ág szervezeti függetlenségével, különösen a bírói függetlenséggel." Tegyünk itt világossá két dolgot: először is a bírói függetlenség nem azonos a szervezeti függetlenségnek azzal a módjával, amely hazánkban megvalósult, sőt önmagában nem növeli az esélyét az ítélkező bíró függetlenségének. Másodszor: soha nem létezett ilyen politikai konszenzus, a Horn-kormány kétharmados parlamenti többsége tette lehetővé ennek megszavazását. Ismét hangsúlyozom, jó, hogy így történt, történelmi tett volt, csak nézzünk szembe az azóta kialakult komoly következményekkel is.

Ezek után következik a jelentés fő mondanivalója, a bíróságok elleni támadások azonosítása. Egyes politikusok "kritikus, alkalmasint markáns véleményeket" fogalmaznak meg, "ezek minden alkalommal bizonyos bírósági perekhez köthetők, attól függően, miként döntött a bíróság, javukra vagy ellenükre, ez motiválja a médiumokban megszólalásukat". Vagyis a politikai elit kizárólag személyes érdekei által vezérelve képes az igazságszolgáltatással foglalkozni, ha nem veszít pert, szóba se hozza a harmadik hatalmi ágat. Egyáltalán nem érthető, hogy e mondat után miért Tamás Gáspár Miklós elhíresült mondatát idézi a nemzetközi fórum elé, neki igazán semmi személyes érdeke nem fűződött ahhoz, hogy szóvá tegyen egy buta, rasszista ízű ítéleti indoklást. Tamás kritikája szerint a bírák jelentős része felső középosztályi státusú, amely társadalmi helyzetből ebben a régióban a történelmi tapasztalatok szerint erős cigányellenesség, nőellenes, homofób, idegengyűlölő ideológiák, antiszemitizmus és a kitaszított szegények lenézése szokott következni. Azt az állítást, hogy a bírói kar jelentős része a felső középosztályhoz tartozik, érdemes lenne komolyan venni. Minden fejlett jogállamban komolyan is veszik azt a problémát, hogy milyen társadalmi torzítások érhetők tetten a jogszolgáltatásban, és igyekeznek szociológiai kutatásokkal pontos képet nyerni erről, abból kiindulva, hogy az ilyen típusú ismeret önmagában is akadályozhatja a torzítások elszaporodását. E problémának oly módon való lesöprése, hogy a "megállapítás önmagát minősíti" vezet többek között a Ragályi Elemér Nincs kegyelem című filmjében érzékletesen bemutatott következményhez.

Az írott és elektronikus média közreműködése e kérdéskörben című pontból megtudhatjuk, hogy kik számítanak fő ellenségnek, hogyan tekint a nyilvánosság kritikai szerepére a bírósági vezetés. Az érvelés ízét csak egy hosszabb idézet képes visszaadni: "Magyarországon mind az elektronikus, mind az írott médiában az utóbbi öt évben egyértelműen felsorolhatók azok a napi-, illetve hetilapok, televízió- és rádióadók, amelyek következetesen visszatérnek a bíróságok működésére, és a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva elfogult, nem egy esetben szakszerűtlen, több esetben meg nem engedhető hangnemben kritikát fogalmaznak meg egyes ítéletek kapcsán, amelyet a bírói karra általánosan kivetítenek. Ezek a médiumok egy jól meghatározható körhöz köthetők. Mögöttük fellelhetők a sértett pervesztesi pozíciók. Követhető, hogy jogerős ítéletek quasi harmadfokává váltak ügyvédi képviselettel, alkalmasint megerősítve közírói tevékenységgel." Akadjunk meg egy pillanatra az időbeli lehatárolásnál, miért pont öt éve kezdődtek ezek a támadások? Csak nem arra utal, hogy a jobboldali kormányzás alatt ilyen nem volt, hogy a nyilvánosság ilyen primitív módon irányított az éppen regnáló kormányok által? Ez a logika is rendszert tévesztett. Vagy csak akkor kezdték gondosan különböző dossziékba gyűjteni a "támadásokat"? Megjegyezném, hogy azért mára ez a jól meghatározható, dossziékba kerülő kör elég szélessé vált, a mérvadó sajtó komoly részét jelenti, ennyi pervesztes nincs, ez a védekezési logika egyre nevetségesebb. De elkeserítő viszont, hogy semmi tere nincs ebben a gondolatban a nyilvánosság kontrollszerepének, ezek alapján nem legitim jogerős ítéletekről kritikát írni, mert a sajtó nem lehet harmadfokon bírája az igazságszolgáltatásnak. Melyik az érvényes álláspont, ez, vagy a mostanában a főbíró szájából gyakran elhangzó, a sajtó szerepét elismerő? Azt hiszem, kettős játék folyik, a nyilvánosság előtt megjelenő, a nyilvánosságnak gesztusokat tevő főbírói érvelések mögött a tényleges viszonyt bármilyen kontrollhoz ez a jelentés fejezi ki.

Az első rész utolsó pontjában érintett vagyok, mégis ismét a szöveg nyilvánvaló stratégiai céljai érdekesek. "Miként a média területén is személy szerint behatárolhatók azok, akik ezekben a kérdésekben visszatérően megszólalnak, úgy az úgynevezett tudományos és közírói területen is ez megállapítható." Hónapok óta tudom, hogy nagy energiákkal folyik a támadások elleni védekezés első számú stratégiája, az elszigetelés, a kritikus érvelések lehető legszűkebb körre szorítása, néhány sértett, érdekelt vagy bajkeverő véleményével való azonosítása. Ezzel a stratégiával rögtön meg is lehet spórolni a tartalommal való foglalkozást, nem kellenek érvek, a legjobb, ha ilyen kérdésekről nem beszélünk. A tragédia az, hogy olyan állapotban van a hazai közélet, és részben a szakmai közeg is, hogy ez a politika hosszú ideig sikeres lehet. Ma már egyre kevésbé az, meg is jelent a második számú stratégia: az "álljunk az élére, ha megakadályozni nem tudtuk" típusú hozzáállás. Ennek őszintesége később derül csak ki, de az e jelentésben és az összbírói értekezleteken elővezetett háborús frazeológia arra utal, hogy csupán felszíni fecsegésről van szó. Sok mindent el lehet adni megfelelő médiahasználattal, háttérben kötött alkukkal, ha kell, fenyegetésekkel vagy ígéretekkel. A tét a jelenlegi hatalmi alapállás zavartalansága, és a főbíró jövőre esedékes újraválasztása. A jól felfogott önérdek, egzisztenciális megfontolások erős akadályai annak, hogy a mainál szélesebb körben jelenjenek meg tudományos és közéleti érvek a jelenlegi helyzet kritikájában. Ugyanis a szervezeti összefüggések, alkotmányjogi megfontolások meglehetősen bonyolultak, a szakmai körön kívül nehezen fogyaszthatóak, az öncenzúra pedig a szakma nagy részében elemi érdek. A jogi elit fontos reprezentánsaitól a nyilvánosság előtt megjelenő kritikáknál jóval élesebb megfogalmazásokat hallhat bárki, aki a jelenlegi szervezeti viszonyokat vagy az igazgatási kompetenciákat, a belső hatalmi harcokat teszi szóvá. De legtöbbjük soha nem írná le. Mégis, lassan határozott formákat ölt a tudományos és közírói figyelem. Komoly dilemmát okoz minden tudományos megközelítés számára az, hogy milyen módon használja érvelésében a nyilvánosságot, milyen leegyszerűsítéseket engedhet meg a téma komolysága, mennyire kell érthetően fogalmazni. Meggyőződésem, hogy megfelelő mennyiségű közéleti vita nélkül megközelíthetetlen az olyan bezárkózó tárgy, mint hazánk igazságszolgáltatása. De bármennyi médiafigyelem sem képes előidézni a társadalmi problémát, ha az nem létezik. Mára a laikus számára is kiderülhetett, hogy nincs minden rendben. Az elszigetelés stratégiája azt szeretné elérni, egyre kevesebb sikerrel, hogy az igazságszolgáltatás ne válhasson nyilvánosan tárgyalt, közérdeklődésre számot tartó témává.

Ennél is nagyobb veszély a vezetői garnitúra szemében a vezetettek, a független magyar bírói kar véleményének megjelenése, ezért kell lehetőleg fenntartani szólásszabadságuk korlátozását, belső fórumokon elítélni a kibeszélőket, és erősen hangsúlyozni a külső kritika szakszerűtlenségét. Egy ilyen külső, "botrányossá" vált tanulmányról is szól a jelentés: "meglehetős visszhangot váltott ki bírói körökben, többségében negatívat". Biztosan lehet tudni, hogy erős negatív visszhangot, fogalmazzunk egyszerűen, felháborodást váltott ki a jelenlegi vezetés érintett tagjaiból, de jószerével semmit nem lehet tudni a bírói kar véleményéről. Ha valaki figyelmesen elolvassa ezt a bírói vezetés erős emberétől származó jelentést, érthetővé válik, hogy miért.

Azért a rendszerváltás után több mint másfél évtizeddel is érhetik meglepetések az olvasót a jogállam védelmezőitől: "Más vélekedések szerint Magyarországon szólásszabadság van, mindenki olyan témát dolgoz föl, ami neki tetszik, további törődést a kérdés nem érdemel." Ha valaki kételkedne abban, hogy csak más vélekedések szerint van szólásszabadság, a következő érvelés meggyőzheti arról, hogy a szöveg szerzője szerint tényleg nincs. "A közíró és jogszociológus kritikai megnyilvánulásaihoz hozzátartozik, hogy tevékenységükre felkérést sem a minisztériumtól, sem az Országos Igazságszolgáltatási Tanácstól nem kaptak." Hogy jön tehát bárki, "a bírói szakmán teljesen kívül álló" ahhoz, hogy egyáltalán erről a kérdésről szóljon?

Álljunk itt is meg egy pillanatra, és képzeljük el azt az állapotot, amelyben csak az mondhat érvényes kritikát a közösség egészét érintő kérdésben, akire a kritika vonatkozik vagy akit a hatóságok ezzel megbíztak. Nem képzelőerő kell ehhez, hanem némi történelmi tapasztalat, az idősebbek még emlékezhetnek. A rendszerváltást évtizedekkel megelőző kor szelleme lengi körül a fogalmazványt: "Ami a szakszerűséget illeti, elég utalni a Rendészeti és Igazságügyi Minisztérium államtitkárának az Országos Igazságszolgáltatási Tanács ülésén tett kijelentésére, amit megelőzött a Magyar Jogászegylet közgyűlési felszólalása. Lényegük, hogy a bírósági reformot befejezettnek tekintik, csupán finomhangolásra van szükség. Az említett dolgozatot szakszerűtlennek minősítette." Ja, ha államtitkár mondja, akkor nincs tovább miről beszélni! A tekintélyelvű gondolkodás egyik bekezdésből sem hiányzik: "Különös, hogy egy közíró érzi magát felhatalmazva, hogy az egész magyar ítélkezést butaságként aposztrofálja, és egy jogszociológus a hosszú idő óta hivatalban levő és a bírósági függetlenséget kivívó és megőrző bírósági vezetőket egyszerűen alkalmatlannak nyilvánítsa. Nem vitás, ehhez több kell, mint magabiztosság." Vegyük észre ebben a mondatban a jelenlegi vezetés többször hangoztatott érvelését hatalmuk csorbítatlansága mellett: hosszú idő óta csinálják. Az idő múlása igazolja vezetői képességeiket, ez is honnan ismerős? Az pedig, hogy mit vívtak ki, komoly elemzés tárgya lehetne, minden józan számítás szerint csak a vezetői hatalommal rendelkező szintek ellenőrizhetetlensége írható itt jóvá. "A szerzőt egyesek perszonális elfogultsággal illetik." Ugyan milyen elfogultságról lehet szó? Se előmenetelében akadályozott bíró, se pervesztes soha nem voltam, egyetlen meggyőződésem, hogy az igazságszolgáltatás területén rosszul mennek a dolgok, és ennek egyik komoly oka a hatalommal rendelkezők érdemi kontrolljának hiánya, ehhez képest az intellektuális és emberi gyengeségek másodlagosak. De ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül azok között, akiket semmilyen sérelem nem ért

Az ellenség azonosítása után megtudhatjuk, hogy "A bíróságokba vetett bizalom gyengítése milyen érdeket szolgálhat". Hiszen az OIT évek óta közvélemény-kutatókat kér fel a bíróságok bizalmi indexének mérésére, ezek pedig nagy bizalomról árulkodnak. Érdemes tudni, hogy e felmérések egészét (!) soha, csak részleteket tártak a nyilvánosság elé, ami annyit ér, mint egy bulvárlap telefonos "közvélemény-kutatása". Mindezt természetesen közpénzből, tehát közérdeklődésre számot tartó nyilvános adat e kutatások egésze, a mintavételi, megbízhatósági részletekig bezárólag. Ezen érdekkutató szemlélet szerint a kritika akkor lenne megalapozott, ha a társadalom bizalma mérhető módon megrendült volna a bíróságokban. Tehát nem a közérdek vezérli a kritika megfogalmazóit, hanem valamely önző személyes vagy politikai megfontolás. A külső kritika legitimitásának kétségbe vonása politikatudományi fejtegetéssel kezdődik: "Ismert, hogy a politikának a természetéből következik, hogy uralkodni akar." Tehát, ha nem vigyázunk, a gonosz begyűri a nehezen megszerzett függetlenségünket. Gondolom, ezért teljesen legitim, ha megyei elnökök az ellenzék frakcióvezetőjével egyeztetnek, ahogy ezt a jelentést jegyző is tette korábban. "A médiáknak törekvése a konkurenciaharc következtében, a piacon maradás érdekében a szenzáció produkálása." Ezek mellett a jogászi szakmán belül is azonosíthatók az ellenséges érdekek: "Az ügyvédi karnak egyes tagjai egyrészt a reklámkeltés okából, másrészt a perveszteség megtorlásától indíttatva (sic!), készségesen állnak rendelkezésre, és szerepelnek az írott és elektronikus médiákban." Sőt a bírói karon belül: "Egyértelmű, hogy a bírói testületben is vannak, mint mindenütt, sértett emberek, akik kapcsolataik révén tendenciózus információk kiszivárogtatásával vagy egyenes szándékkal kívánnak elégtételt venni vélt vagy valós sérelmeikért."

Ily módon azonosítva vagyunk, le van rántva rólunk a lepel. Minden kritika öncélú vagy partikuláris érdekeket szolgál, a hatályos szabályok által biztosított hatalom háborítatlansága viszont vitán felül, a köz érdekében tevékenykedik magas színvonalon. "Választ kell találni arra a kérdésre, hogy a feszült magyar politikai és társadalmi viszonyok között helyénvaló-e a bíróságokba vetett bizalom megrendítése." Már látszik a válaszkeresés, könnyű prédává igyekszik tenni az igazságszolgáltatás viszonyait elemző vagy élesen kritikus hangokat a politikai kontextusba helyezés. A politikai védelem hatékony eszköznek bizonyulhat, a mindent átható politikai megosztottság eltakarhatja a tényleg közös ügyek rendezési szükségletét. Ezen munkálkodik ez a szöveg is. Van esélye.

Végül csak a szöveg emelkedettségét érzékeltetendő, A bírósági vezetők kritikája címszó alatt a főbírót és a megyei elnöki kart érintő negatív véleményekről szóló részt idézném: "A korábbi ciklushoz képest feltűnően megszaporodtak az OIT elnöke, aki egyben a Legfelsőbb Bíróság elnöke, személye elleni több mint kritikus megjegyzések. Hivatalba lépése óta következetesen fellép a médiákban a bírák, bíróságok érdekében, és igyekszik felvenni a harcot a megalapozatlan, szakszerűtlen és elfogult kritikákkal szemben. Meg nem engedhető, kifejezetten sértő hangnemben és jelzőkkel kritizálják tevékenységét. Elég arra hivatkozni, hogy nevezett az Európai Jogakadémia alelnöke, az Európai Unió Legfelsőbb Bírósági Elnökei Szervezetének alelnöke, a francia Becsületrend Lovagkeresztjének birtokosa, több szakmai könyv szerzője, akit a magyar Országgyűlés példátlan egyhangúsággal, 99 százalékkal választott meg." Tényleg elég?!

"A következő célpont a megyei bírósági elnöki kar", akikről megtudhatjuk, hogy az egyedüli testület, amely 1992 óta hivatalában van, hogy a politikai befolyásoknak nem engedett, hogy megvalósította a reformot és kiállt a bírói függetlenségért. Ilyen körülmények között minden kritika a függetlenséget csorbítja.

Nagyon szomorú, hogy a jelenleg regnáló bírói vezetés, szűk korporatív érdekeinek védelmében, ilyen minőségű szöveggel és ilyen érveléssel rontja a Magyar Köztársaság hitelét.

Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2007. május 18.