Igazságos nyugdíjrendszer: A jogállamiság próbája

Részletek
2011. március 12. szombat, 06:09
Sándor Judit


Hónapokig, talán évekig sem fogjuk tudni, mi lesz a nyugdíjunkkal, akár ezt, akár azt a részét vesztettük el a januárban meghozott teljesen „önkéntes” döntésünkkel. A helyzet enyhén szólva is zavaros, hiszen a szolidaritás elvére hivatkozva történt az elvonás, miközben most a társadalombiztosítási rendszer „magánosodik” a virtuális egyéni számlák megteremtése révén. A magánnyugdíjrendszer hirtelen és szinte a korrupciós bevételek elvonására emlékeztető, erősen szankciós jellegű és egyúttal visszamenőleges hatályú beolvasztása sokféle tanulsággal szolgál. Számomra is meglepő volt, hogy tanult emberek sem igazán értették, mi történik a fejük felett, s talán ezzel magyarázható, hogy kevesen hallatták a hangjukat egy ilyen fontos ügyben.

Mindenekelőtt annyit érdemes megemlíteni, hogy a magánnyugdíjjárulékot kötelezően vagy önkéntesen fizetők többsége becsületes adó- és járulékfizető, legalábbis semmiképp sem rosszabb járulékfizető, mint a csupán állami rendszerbe fizetők.  Ugyanis az, hogy befizetéseik egy része közvetlenül a későbbi nyugdíjjáradékukat gazdagítja, érdekeltté teszi őket abban, hogy munkáltatóik valós jövedelmük alapján fizessék be a járulékokat, és ne valamilyen névleges minimálbér alapján. Megfelelő gazdálkodás és átláthatóság hiányában az emberek évtizedeken keresztül valamiféle jussnak tekintették a nyugdíjat, s mivel nem volt szoros összefüggés a befizetett járulék és a nyugdíj között, még maguk a biztosítottak sem harcoltak azért, hogy munkáltatóik a munkabérük után a teljes járulékot befizessék. Tudjuk, hogy az alacsony járulékfizetési morál sajnos odavezetett, hogy tarthatatlanná vált csupán az állami nyugdíjra számítani. A járulékkerülés olyan tömeges méreteket öltött, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Ezt felismervén, sokan, már eddig is igyekeztek több lábon állni, és a társadalombiztosítási pillér mellett magánnyugdíjpénztárba és önkéntes nyugdíjkasszába is fizetni. A magánnyugdíj rendszere azért is fontos a járulékfizetőknek, mert az állami nyugdíjrendszerben sokan nem látták a kapcsolatot a befizetések és a később keletkezett nyugdíj között. E nyilvánvalóan kedvezőtlen helyzet megoldásának a járulékfizetési fegyelem javításával, a potyautasok kiszűrésével kellett volna kezdődnie, és nem a magánnyugdíjpénztári megtakarítások elterelésével. Az egyéni öngondoskodási szándék bűntető jellegű állami elvonását azért is veszélyesnek tartom, mert súlyos és negatív morális hatása van. Márpedig a járulékfizetési fegyelem hosszú távú rombolásával együtt a jogállamiság is sérül.

Ha csupán a nyugdíjrendszer átalakítása lett volna a cél, akkor a kormány nem visszamenőlegesen, hanem csupán a jövőre tervezve is felszámolhatta volna a második pillért, és az addigi befizetések később a harmadik, önkéntes pillérbe kerültek volna át. Ha viszont az államadósság csökkentése volt a cél, akkor nem méltányos, hogy a társadalom egésze helyett csak azok viseljék az államadósság-csökkentés terheit, akik éveken keresztül átlátható módon fizették a nyugdíjjárulékaikat. Sajnos éppen ez lett a vesztük. Ha ugyanis a magánnyugdíjpénztárakban nem halmozódtak volna fel nagy összegek, akkor fel sem merült volna az az ötlet, hogy ezeket az államadósság csökkentésére fordítsák. Véleményem szerint, aki becsületesen fizetett évtizedeken keresztül, most joggal tartja igazságtalannak és diszkriminatívnak, hogy őt büntetik mások vagy a közösség jelentős része által felhalmozott államadósságért.

Mélyen elgondolkodtató az is, hogy miközben a szolidaritásra hivatkozva történt a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosítása, ezt éppen a szolidaritás hiánya miatt tehette meg a kormány ilyen könnyen. Átpolitizált, ideológiával és demagógiával átszőtt közéleti viszonyaink között ugyanis sajnos sokan úgy gondolták, ha nem érintettek ebben a kérdésben, nem kell szót emelniük másokért. Aki a magánnyugdíj visszamenőleges elvonásában most – például koránál fogva – nem volt érintett, az az intézkedés hivatalos kommunikációjából könnyen arra következtethetett, hogy felelőtlenül tőzsdéző, a közösséget megkárosító embereket kellett ezzel a lépéssel helyes útra téríteni.


Stowaway – flickr/Robin Grantham

Ha, tegyük fel, gazdasági érvek miatt feltétlenül szükséges lenne a második pillér beterelése az állami társadalombiztosítási rendszerbe, akkor is lehetett volna, és még mindig lehetne, olyan szabályozást kialakítani, amely nem sért alapjogokat – például úgy, hogy nincs visszaható hatálya, és a már befizetett járulékokra nem terjed ki. Még az egységesen mindenkire kiterjedő, ideiglenes járuléknövelés is igazságosabb megoldás lett volna, mint az, hogy most a társadalom becsületes adófizető része bűnhődik mások évtizedes járulékkerülésének következményei miatt.

A jelenleg (még) hatályos alkotmány szerint: „70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.” Ebből az alkotmányos rendszerből magyar állampolgár még kényszer folytán sem „írhatja ki magát” – különösen nem akkor, ha tisztességesen fizeti a járulékokat. Véleményem szerint az állam nem kényszeríthet senkit arra, hogy alkotmányos jogai közül válasszon, és vagy a tulajdonát, vagy a társadalombiztosításra való jogosultságát adja fel. Ebből az következik, hogy a kényszerhelyzetbe hozás maga is alkotmányellenes.

Az Alkotmánybíróság sajnos nem döntött akkor, amikor még elodázhatta volna a nagyobb bajt, most csak egy radikális, a teljes megsemmisítést kimondó határozattal orvosolhatná a helyzetet. Minél tovább késik az intézkedés korrekciója, annál nagyobb zavarokat okoz a jogállamiságba vetett hitünkben. Az intézkedés már eddig is súlyos jogsérelmet okozott, és félő, hogy az állam és egyén viszonyán ütött olyan sebet, amit, jól tudjuk, évtizedekbe telik majd orvosolni. Ha a polgárok nem bízhatnak abban, hogy jogszabály alapján fizetett járulékaik biztonságban vannak, akkor az adó és járulékfizetési fegyelem és hajlandóság is csökken. A potyautasok ismét igazolva érzik, hogy nem kell komolyan venni az adózást és a járulékfizetést, hiszen lám: éppen azok kapták a legnagyobb pofont az államtól, akik átlátható módon többfelé is fizettek.

Látnunk kell, hogy ezáltal a tulajdonhoz való jog mellett az emberi méltóság is súlyosan sérült, amikor a jövőt évtizedekre megszabó, az idős, sérülékeny évekre jogszabály alapján félretett pénzeket kebelezik be vagy teszik bizonytalanná. Becsületes járulékfizetők tömegéből lesz állami segítségre rászoruló.

Mivel nálunk eddig a nyugdíjunkért való felelősségről még sosem zajlott széles körű vita, így sajnos az embereket váratlanul és felkészületlenül érte az év végi ünnepek alatt, hogy csekély információk alapján kényszerűen választaniuk kellett, hiszen az állami nyugdíjrendszer reformjának ismerete nélkül, valamint közgazdászok által is nehezen megjósolható világgazdasági folyamatok függvényében kellett döntést hozniuk. A magánpénztárban maradók többszörös szankciókkal szembesültek, de az állami rendszerbe visszakerülők is valószínűleg csak akkor szembesülnek majd azzal, hogy mi is történt 2011-ben, ha már elszegényedett nyugdíjasként tengetik életüket. Akár állami nyugdíja 75 százalékát vesztette el valaki, akár a magánnyugdíját, érezni fogja nyugdíjas korában a kieső összegek hiányát.

Mit kellett volna tenni? Lehetett volna olyan igazságos intézkedéseket hozni, amelyek nem ütköztek volna az alapjogok sérelmébe. Lehetett volna a járulékfizetés szabályszerűségét is ellenőrizni, akár az elévülési időn belül is, visszamenőlegesen.

Aki egész eddigi életet végigdolgozta, és járulékait maradéktalanul több helyre is fizette, egy politikai huszárvágás alapján – ami szerint látszólag az egyén maga dönthette el, hogy „melyik lábát vágják le” – méltatlan, megalázó helyzetbe jutott. A dolog erkölcsi, jogi tanulsága pedig messze túlmegy a pénzügyi elvonás mértékén is.


Sándor Judit jogász, bioetikus


Írásai a Galamusban:

Már megint Geréb
Törvények szelleme


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!