rss      tw      fb
Keres

Bozóki András









A Jóreménység foka IV.
Agitprop





A tavaly hivatalba lépett Fidesz-kormány – talán egyetlen liberális intézkedéseként – megszüntette az egyik jelentős tudatmódosító szerre kivetett állami járulékot és, úgymond, visszaadta az embereknek a szabad pálinkafőzés jogát. Mint Orbán Viktor miniszterelnök akkoriban rámutatott, az államnak semmi keresnivalója nincs az addig illegálisnak tekintett pálinkafőzdékben, mert az állam nem törhet be az emberek magánéletébe.

Már-már fellégeztek a kenderszármazékok legalizált fogyasztásának hívei, de a kormányfő váratlanul úgy döntött, hogy pálinka után mégsem a marihuánát, a kokaint vagy a heroint legalizálja – fokozatosan továbbhaladva a megkezdett úton –, hanem rögtön a legsúlyosabb hatású tudatmódosító szer használata előtt nyitja fel az állami sorompót.

Így került sor a korábban még kultúrpolitikának nevezett kormányzati tevékenység radikális felváltására a legkeményebb droggal: az agitáció és propaganda politikájával. A régi-új drog legveszélyesebb sajátossága, hogy egyszerre széles tömegekben szívódik fel, s hatása lényegesen tovább tart a hagyományos party drognál. Az agitprop ugyanis jellemzően one-party drog. Érdekes vonása, hogy nemcsak fogyasztóinak, de terjesztőinek tudatát is elbódítja, akik már az első dózisok után állampárti-pártállami reflexeket mutatnak fel. A kormányzati agitprop akkor a leghatásosabb, ha – megfelelően adagolva – népszerűen hangzó üzenetei mellett egyszersmind pánikreakciót vált ki a megfelelő fogyasztói szegmensekben.

A mániákus agitprop beszédmód különböző fókuszcsoportokat állít fel (például a liberális filozófusok, a nonfiguratív művészek vagy a médiatörvényt és a cenzúrahivatalt kritizálók focus groupjait), amelyeket pontosabb lenne talán „célcsoportoknak” nevezni, hiszen tagjaik rögtön a kormány célkeresztjébe kerülnek. Az agitprop működés tudatmódosító hatásának diagnosztizált stációi a következők:

1. a barátok és ellenségek ideológiai elhatárolása;
2. a központi célkijelölés (az ún. „kilövési engedély” megadása);
3. az ellenség nyilvános megnevezése és bűnlajstromának sulykolása a pártsajtóban;
4. a teátrális feljelentés az e célra felbérelt ún. „kormánybiztos” által;
5. a célszemélyek intézményes kriminalizálása; és végül
6. a rituális karaktergyilkosság.

A drog akkor fejti ki teljes hatását, ha a propagandagépezet egyetlen forrásból táplálkozva, egy húron pendülve, egy hangon szól. Igaz, azt a hangot hangfalak erősítik fel. Föltétlenül a szer javára írandó, hogy az általa keltett hangzavarban elhalkulnak a kétkedő suttogások, így az állampárti táboron belül tarthatók a legszélsőségesebb (avant)gárdista arcok. Így „integrálja” a szélsőjobboldalt a „mérsékelt jobbközép”. Lecövekelik önmagukat, gyökeret eresztenek és kopjafákként állnak majd, ha fordul a föld.

Nem kétséges, hogy ilyen körülmények között kulturális politika nem lehetséges. Sem konzervatív, sem szabadelvű. Mindaz, ami kultúrpolitika lehetett volna, atomjaira esik szét a „centrális erőtérben” az agitprop úthengere alatt. A szabadság józan kis körei az internetes blogoszféra közösségi fórumaira húzódnak vissza, miközben a való világban minden csatornán a Big Brother hangja szól.

Az agitprop-betegségre jellemző beszűkült tudatállapot elemzői azt a furcsa tényt is feljegyezték, hogy e narkotikum hatása alatt a hatalom képviselői egymás bebetonozására törekednek. E morbid motiváció híven tükrözi a drogfüggőség fokát. Bebetonozzák Polt Pétert, Domonkos Lászlót, Szalai Annamáriát, Stumpf Istvánt és Járai Zsigmondot. Mindenki sorra kerül. Így betonozzák be az ország vezetői dekadens módon, fokról fokra, lépésről lépésre önmagukat. Miként a mesében Déva vára, úgy épül a nemzeti elszigetelődés rendszere. Bebetonozzák alaptörvényüket, betonba öntik nemzeti hitvallásukat, kimerevítik kultúrájukat, új öntőformákba olvasztják be a „nemzettesthez” tartozókat. Sarkalatos törvényeikben általuk elképzelt sémákba zárják a család és az iskola fogalmát, dogmává szilárdítják az élő kereszténységet, bebetonozzák költségvetési és adótörvényeiket, csakúgy, mint választási, rendvédelmi és (anti)szociális rendszerüket. Polgárőreik ólomkatonákként masíroznak. Megáll az idő.

Ha ez a zárt rezsim, a „nemzeti öncélúság rendszere” teljes egészében megvalósul, a kijózanodó magyar állampolgárok azt fogják észrevenni, hogy ami felépült, betontemető. Hatodik koporsójában saját vezetőik fekszenek majd bebalzsamozva. Ha a mű elkészül, az a saját halandóságával számot vetni képtelen bírvágy, kevélység és hatalomfüggőség mementója, az agitprop mauzóleuma, az autokrácia szarkofágja lesz.


(Happy end nincs? Idáig azért remélem, nem jutunk el.)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!