Jobb lett volna, ha nem szólal meg: Orbán Viktor és Líbia



Martin Schulz, a szocialisták és demokraták frakcióvezetője az Európai Parlamentben március 16-án interjút adott a Népszabadságnak, amelyben megjegyezte, hogy Orbán Viktornak, az unió soros elnökének kellene Líbiával kapcsolatban megszólalnia az unió nevében. Hozzátette azt is, hogy szerinte nem Orbán Viktor „hibája, hogy ez nem így történt.”

Attól tartok, Schulznak csak részben van igaza. Igaz ugyan, hogy Orbán nem beszél az egész unió nevében, és helyette David Cameron, Nicolas Sarkozy és Angela Merkel nyilatkoznak külön-külön, de az talán elkerülte Schulz figyelmét, hogy Orbán Viktor igenis megszólalt. És talán éppen ezért veszik el tőle a szót a „nagyok”, mert amit mondott, nem tükrözi a többségi véleményt az Európai Unión belül.

Március 11-én ugyanis Orbán Viktor rövid sajtótájékoztatón kifejtette véleményét a líbiai felkelésről, és azt is elárulta, hogy a „hosszú és kimerítő vitában” mi volt a magyar álláspont. Vannak tagállamok – köztük Magyarország is –, amelyek szerint „tartózkodni kell az olyan katonai jellegű műveletektől, amelyek azt eredményezhetik, hogy elveszíthetjük az arab népek bizalmát.” Szerinte „az arab világ sorsáról maguknak az araboknak kell dönteniük”.

Másnap, március 12-én az uniós külügyminiszterek gödöllői informális ülése után még ennél is tovább ment, és az általa már megszokott grandiózus stílusban előadta világmegváltó terveit. Orbán szereti úgy bemutatni magát, mintha ő lenne a nagypolitika formálója. Neki nem elég arról beszélni, hogy miképpen lehetne megoldani egy kézenfekvő problémát, a líbiai civilek lemészárlását, ő már úgy látja, hogy „történelmi lehetőség kapujában áll Európa”. Ha most jó politikát folytat az EU, mármint, nem keveredik bele a líbiai polgárháborúba, akkor „hosszú távra meg lehet alapozni egy keresztény-muszlim, illetve egy európai-arab együttműködést”. De ha nem fogadják meg az ő tanácsát, akkor „évtizedekre elszáll a lehetősége annak, hogy az arab-muszlim és az európai-keresztény világ megtalálja az együttélés mindkét fél számára legtöbb előnyt jelentő módozatát”. Az ember valóban nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen.

Az az összevisszaság, amit belpolitikában látunk, sajnos kiterjed a magyar külpolitikára is. Amíg Orbán Viktor szerint Európa „nem sodródhat háborúba”, addig külügyminisztere ugyanazon a napon nem zárta ki a katonai opciót sem. Nagyon helyesen megjegyezte: „fontos, hogy a rövid és a hosszú távú intézkedések elkülönüljenek egymástól”, és természetesen a rövid távú intézkedések legfontosabbjának a Líbiában kialakult helyzet kezelését tartotta.

De visszatérve Orbán sajátos véleményére a líbiai helyzetről: ez leginkább azokra a szélsőséges Nyugat ellenes kijelentésekre hasonlít, amelyeket valószínűleg a Kadhafi-rezsim szószólói hangoztatnak. Ezek szerint lehet, hogy a líbiaiak egy része nem kedveli Kadhafit, de nem akarnak külföldi beavatkozást. Egy bizonyos RT írt egy cikket „Libyans Want The World To Keep Out” címmel az Eurasia Review-ban, amelyben a szerző hosszasan sorolja mindazokat a bűnöket, amelyeket a Nyugat követett el az arabok ellen. Szerinte a Nyugatot csak az olaj érdekli, semmi más, és azt állítja, hogy „a líbiaiak nem akarnak külföldi segítséget”. A cikkben megjelenik Dennis Kucinich neve is, aki szerint, ha Washington segítséget ad a felkelőknek, akkor „az ország a zsarnokság martaléka lesz”.

Dennis Kucinich, demokrata képviselő Ohio államból; pártjának szélső baloldalán áll. Különösen ellene van mindenféle katonai beavatkozásnak. Nem szavazta meg az iraki háborút és követeli, hogy az USA vonuljon ki azonnal Afganisztánból. Ezekkel az álláspontokkal még egyet is lehetne érteni, de a líbiai helyzet jelen pillanatban nem hasonlítható sem Afganisztánhoz, sem Irakhoz. Sajnos Kucinich nem tud különbséget tenni Irak és Líbia, illetve Bosznia vagy Koszovó között. Így aztán Kucinich egyetértett Orbánnal, hogy kerülni kell a katonai akciókat, és annak lehetőségét, hogy a Nyugat háborúba keveredjen az arab országokkal. Sajnos, tette hozzá „az Egyesült Államok nem szívleli meg Orbán miniszterelnök intelmét”. Érdemes felidézni, hogy Kucinich apai ágon horvát származású, és jelenleg társelnöke az amerikai kongresszus magyar caucusának, amelyet még a néhai Tom Lantos alapított 2003-ban.

A nyilatkozat kedden jelent meg. Kucinich kicsit elsiette a dolgot, mert csütörtökön az ENSZ Biztonsági Tanácsa megszavazta a Líbia feletti légtárzár megteremtéséről és a civil lakosság védelmében szükséges intézkedés meghozataláról szóló határozatot. Ugyanakkor az amerikai kormány arab országok közreműködésével megkezdte az előkészületeket.

Orbán Viktor véleménye vagy megváltozott, vagy nem is számít a magyar külpolitikában, ugyanis Martonyi péntek reggel bejelentette, hogy „a magyar kormány teljes egészében egyetért az ENSZ BT Líbia elleni légtérzárlati határozatával”. Hozzátette, hogy ő személy szerint örült volna, ha ezt a határozatot már korábban meghozták volna. Martonyi szerint persze kívánatos lenne, hogy Kadhafi távozzon a hatalomból, de egy kívülálló ország nincs felhatalmazva, hogy katonai erővel döntse el, ki legyen az ország államfője. Az Egyesült Államoknak, úgy látszik, erről más a véleménye, mivel Hillary Clinton szerint „nincs más lehetőség, mint eltávolítani” a líbiai diktátort, mert ha marad, nem lehet tudni, mit fog csinálni.


A Líbia ellen indított katonai akcióban vezető szerepet játszó Rafale harci repülőgép – Wikipedia

Tehát ne sajnáljuk, hogy Orbán Viktor nem nyilatkozik túl gyakran a külügyekről. Úgy látszik, kormányzásra nem alkalmas, diplomáciához nem ért, marad, ami volt, ellenzéki hordószónok. Nyugati konzervatív kollégái sem igen gondolhatják másként – a Líbia elleni katonai fellépésről határozó Sarkozytől Cameronon át az egykor nagy példakép Berlusconiig –, mint azok a németek, akikről Boros László írta: „Nem tudunk mit kezdeni egy olyan kormánnyal, amely egy vidéki kisváros perspektívájából akarja befolyásolni a nemzetközi folyamatokat.”



Balogh S. Éva                    


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!