A mocsok apoteózisa
- Részletek
- Napi apró
- 2010. április 09. péntek, 14:00
- Lévai Júlia
Bár nyolcadikán délben többen leírtuk: „Félek, a Fidesz egy ellenleleplezésen dolgozik, és még csak azon sem, hogy valahogyan kimagyarázza az ügyet”, délután mégis meg tudtam lepődni, hogy ezt milyen könnyedén és magától értetődően tehették meg. A vajat a késhez a jobboldali sajtó biztosította.
A Magyar Nemzet online-on koraeste ott volt a híradás egy ellenvideóról. Idézem a lap kommentárját az új „felfedezésről”: "A YouTube videómegosztóra felkerült videón egy férfi beszél egy számítógép képernyője előtt. A gépen az MSZP adatbázis-kezelőjének működését magyarázza valakinek”. Ezután megtudjuk, hogy mihez képest kell néznünk a videót: „ A magyarázatból kiderül: a szocialisták sokkal mélyebb és alaposabb adatbázist építettek ki az elmúlt közel tíz év alatt, mint amivel most a Fideszt vádolják."
A továbbiakban részletesen is közzé teszik a beazonosíthatatlan, név nélküli ellen-Kubatov – Mihancsik Zsófia adekvát megfogalmazásában „a senki” – szövegét. A senki a híradás szerint a videón hosszasan elmagyarázza, hogy az MSZP miként épített ki részletes adatbázist. Hogy nem csupán saját szimpatizánsairól és támogatóiról, hanem politikai ellenfeleiről és azok szimpatizánsairól, sőt, a családtagjairól is. A kommentárban gondosan ügyelnek arra, hogy minél többször szerepeljen a párt tanácsadója, Ron Webber neve, s hogy ennek utolsó közlésénél a várva várt „csattanó” is elsüljön: Ron Webber „az Izraeli Munkapárt egykori pártigazgatója”.
A szakma elemi szabályai szerint itt annak kéne következnie, hogy az újságíró – legalább egy „emlékeztetőül” kezdetű rutin-lezárásban – a minimális szinten összehasonlítja a két, ezek szerint egyenértékű videót. Már csak azért is, mert hiszen ő maga mondta az imént, hogy ezt a Fideszről szóló videóhoz viszonyítva kell néznünk. Ehelyett azonban amire emlékeztetni akarja az olvasót, a következő: „Szerdán egy ugyancsak a YouTube-on megjelent felvétel járta be az internetes portálokat, amelyen állítólag Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója tart előadást pártjának kampánymódszereiről, adatgyűjtéséről”.
A kommentár szerint tehát az MSZP-s videó senkije biztosan arról beszélt, amiről beszélt, a Fideszes Kubatov azonban csupán állítólag tartott előadást. Mindezt azok után, hogy az előzőkben közzétett Kubatov-videó hitelességét érdemben senki sem cáfolta: maga Fidesz sem állt elő azzal, hogy hamisítvány volna. Az olvasók a továbbiakban mégis a „Kubatov állítólag – az MSZP-s tényleg” vágányra állítva kapnak információkat arról, hogy mi hallható az „állítólagos” Kubatov-előadásban: „Az anyagban az hallható, hogy a 2009-es pécsi időközi választáson csaknem mind a 38 ezer Fidesz-szavazó nevét, címét, korát és telefonszámát ismerték, sőt még azt is nyilvántartották, hogy mennyire erős támogatói a pártnak. A felvételen arra is utal a megszólaló, hogy nem csak saját szimpatizánsaikról voltak adataik. ’Meg tudom mondani a városban kik azok a komcsik, akik elmentek szavazni’ – hangzik el többek között”. Másnap azonban a Magyar Nemzet már az „Ocsmány” lebukás: az MSZP-nek részletes adatbázisa van a választókról+Videók egyértelműsített címmel tárgyalta az ügyet, amivel még azt a kevés mérlegelési vágyat is száműzte az olvasók fejéből, ami az előző napon esetleg még ott volt. (A lapban általában elég aludniuk egyet ahhoz, hogy a saját feltételezéseikből tények legyenek, hipp-hopp.) Az MSZP bukott le, és nem Kubatov „listavezető”.
S mivel tudjuk, melyik újságban járunk, azt is tudjuk, hogy ott az olvasók többsége nem fog felháborodni azon sem, ha akár hitelesnek is bizonyul a Kubatov-videó. A Fidesz nem politikai irányzatot képvisel, hanem identitás-eszmét, ezért a hívek magjához tartózó polgár nemhogy büszkén vállalja pártállását, hanem – mint gyakran látjuk – még kérkedni is szokott vele (például hónapokig hordja a nyilvánvalóan pártállását kifejező kokárdát, március 15. után). Ezért nemhogy bajnak tekinti a listák vezetését, hanem kifejezetten örül, ha rajta lehet, hiszen kiváltságosnak érezheti magát. S hogy a pártjával szemben álló „komcsikról” nyilvántartást kell vezetni, az ugyancsak nemhogy kívánatos, de a minimum ahhoz, hogy a hatalomra kerülésük után végre is hajthassák a bosszút és az elégtételt, kiváltságos mivoltuk érvényesítését, amire vágynak. De hiszen folyamatosan ebben erősíti őket az összes, jobboldali publicista is. Ebből a szempontból nézve tehát a videó akár lehet valódi is – a fideszes identitás-vallásúaknak erről legfeljebb az lesz a véleményük, amit már Csurka István is többször megfogalmazott: gyengék voltunk, ezt sokkal ügyesebben és erőteljesebben kellett volna csinálni.
A lap tehát egyfelől teljesítette feladatát, amennyiben kielégítette olvasóinak „igazságérzetét”. Másfelől azonban hozzájárult ahhoz, pontosabban: egyedül ahhoz járult hozzá, hogy az „igazság” teljes egészében a „pártpolitikai érdek” fogalmával váljék azonossá. Ezzel egyúttal relativizálta a szóban forgó téma igazságát: a továbbiakban nem érdekes, hogy a Kubatov-videó hamis vagy igazi, az az érdekes, hogy az MSZP az, amely „ocsmányul lebukott”. Ennek jegyében a lap a továbbiakban egyáltalán nem is foglalkozik az alapkérdéssel, vagyis azzal, hogy mit jelent a Fidesz számára, és ezen keresztül általában a politika számára a Kubatov -videó közzététele. Még az az eddig fontosnak látszó tény is eltörpül, hogy a lejárató videót úgymond legnagyobb ellenfelük, a Jobbik sajtója hozta nyilvánosságra. Ezúttal fontosabb az MSZP-vel való szembenállás.
Már szégyellem leírni, de elkerülhetetlen: A sajtónak, szellemi irányzatától függetlenül, elemi feladata ilyenkor feltenni a kérdést, hogy akár valódi, akár hamis a videó, vajon a párt megtette-e az ilyenkor kötelező lépéseket. Vagyis felfüggesztette-e Kubatov Gábort és indított-e saját, belső vizsgálatot az ügyben. Továbbá: ha esetleg valóban azt látjuk, hogy bizonyos törvényeket minden párt megszeg, vajon nem arról van-e szó, hogy a törvények egy része elmaradt a gyakorlattól? És ha erről van szó, a törvényeknek mely része az? (Ld. Balogh S. Éva írását is. Másfelől pedig: nincsenek-e joghézagok is, ugyanebben az ügyben? Nem kéne-e megnézni, hogy elég körültekintőek-e a törvények például a kopogtatócédulák kezelését illetően? (Ld. Lánczos Vera cikkét). Mindkét videó – akár hamis, akár valódi – azt sugalmazza, hogy sem a kopogtatócédulák, sem a kész szavazócédulák adatai nincsenek biztonságban. Hiszen nem derül ki, hogy Kubatov miből tudja, kik hová szavaztak Pécsett.
A gyakorlatban sem a szavazócédulát, sem bármiféle támogató gesztusunkat nem feltétlenül annak adjuk, akire azután szavazunk is. Aki tehát bármilyen alapon száz százalékos biztonsággal állít össze listát, és nem teszi hozzá, hogy ez csak vicc volt, annak valahová illetéktelenül kellett behatolnia. Hogy hová, az az egyik legfontosabb kérdés. Hogyan azonosította be ennyire pontosan Kubatov azokat, akik nem szavaztak a Fideszre? Honnan tudja, hogy tizenötezer, nem rájuk szavazó állampolgár „komcsi”? Vagy csak onnan, hogy pártjának elnöke szerint csupán ez a kétféle ember létezik? Igaza van-e a TASZ képviselőjének, aki tegnap szellemesen azt mondta erre a Klubrádióban: „Na persze ha jelentkezik az a tizenötezer, hogy igen, ő az aláírását adta ehhez az információhoz, az más, mert az önként adott információk felhasználhatók”? Vagyis várható-e ennek a tizenötezer, a Fidesz adatait hitelesítő „komcsinak” a jelentkezése? Erre utalt-e Szijjártó, amikor azt mondta, hogy „pártja minden esetben a jogszabályok betartásával kezeli az adatokat”? Ha azonban minderre a sajtó nem kérdez rá, akkor nem sajtóval állunk szemben, hanem azzal, amit a szocializmus kétségtelenül azonosított vele: propagandával.
Már ezt is szégyellem leírni, de ez is elkerülhetetlen: nemhogy nagyon nagy bajt jelent, de egyenesen tűrhetetlennek kéne lennie, hogy ma a természetes irányzatosság – „konzervatív”, „baloldali”, „liberális” lapok, egymás mellett – tökéletesen azonossá válik a pártossággal. Hiába kéne – nem tűrhetetlen!
A baj lényege pedig minden egyes, ehhez hasonló ügyben megmutatkozik.
Attól, hogy a sajtó egy része pártállás alapján értelmezi a tényeket, az ország közvéleményének egésze kap hamis képet, és nemcsak a saját olvasóik. S a kép nem feltétlenül minősül ellentmondásosnak – sokkal inkább eldönthetetlennek fog minősülni. Hiszen kívülről nézve a sajtó egyik fele azt állítja: ez a cselekvés, állítás, videó stb. hazug, a másik fele meg azt, hogy a másik cselekvés, állítás, videó stb. hazug. S miután húsz év kemény munkájával a sajtó egészének sikerült elérnie – ezt elmondom még egyszer –, tehát az egészének sikerült elérnie, hogy a civilizációs vonal alatt mozgó része ugyanúgy mérvadónak minősüljön, mint az, amelyik valóban mérvadó (mert az információt információnak kezeli, és nem propaganda-apropónak), csak nagyon kevesen fogják az eseményt annak látni, ami. Az egészében szabad sajtóban meg lehet tenni, hogy ha kedden az egyes számú párt sajtója leleplezi a kettes számú pártot egy láthatóan hiteles videóval, szavazóbázis-ügyben, akkor csütörtökön a másik párt sajtója egy hamis videóval álljon elő, a hármas számú pártról, ugyancsak szavazóbázis-ügyben. Majd azt állítsa, hogy az egész ügy valójában ennek a hármas számú pártnak a lebukását jelenti, amiért az szövetkezett az egyes számúval, a kettes számú ellen – ugye milyen érthető ez?!
Ha az ember kimegy az utcára, és látja a hatalmas feliratokat virítani a plakátokon: „Csak a FIDESZ…”, az agya automatikusan kiegészíti ezzel: „…készít rólad listát!”. De hiába, mert pontosan tudni, hogy még ha éjjel galád módon minden plakátra felnyalókáznám is ezt a kiegészítést, a többség szemében ez sem jelentene semmit. Ember meg nem rendülne ettől. A többség a jelen pillanatban megadóan elfogadja, hogy a feje fölött iszonyatos mocsok és tisztázhatatlanság uralkodik, ráadásul dicsfénybe vonva.
És ha ehhez képest nézzük, akkor egy lista maga a színtiszta, egyértelmű bizonyosság. Az a hülye, aki nem annak látja.
(Lévai Júlia)
