rss      tw      fb
Keres

Angyali üdvözletre várva



Ide-oda ülnek a pasik a parlamentben, hogy mindig legyenek tömött soroknak látszó helyek.

Mindig a mögé, aki éppen beszél.

Ez most történik, amikor az ő interpretációjuk szerint éppen a legmagasztosabb történelmi tettet hajtják végre: új alkotmányt szülnek az ő országuknak (ohne köztársaság, ezt ne tessék elfelejteni), Isten tekintetével kísért, fenséges ajándékkal lepik meg édes hazájuk áldott népét. Igazi nemzés persze nem volt, már hogy is lehetett volna! Pfúj, az mocskos dolog, az ember összevissza mindennel összeolvad, és ha egyáltalán eszébe is jutna az Isten, még képes azt érezni, hogy az is csak egy a beolvasztandók közül – hát hová lesz az elragadtatás kizárólag alulról fölfelé mutató irányzéka?! Szellemi méhük gyümölcse angyali fogantatású, s üdvözlet által keletkezett. Talán egynél-kettőnél kissé késik is, ugye, az angyal, amit meg lehet érteni: az a negyven, kommunista eltévelyedésben töltött év összezavarhatta szegényt, s most ki kell várni, amíg be tudja azonosítani a célszemélyeket. Az ő feje se káptalan, aztán meg ott van a 89-es alkotmány szelleme, az is folyton bekavar, és okkal, hiszen már igen kevés nyoma van rajta bármiféle bűnnek, így valóságos konkurencia, tényleg. Ezért van az, hogy a fogantatás szent pillanatára várók csak ülnek és ülnek, semmiképp sem tudnak bejönni egy olyan prózai helyre, mint amilyen ez a parlament itt, ahol ráadásul mások pofáját is el kéne viselni, nahát arról aztán végképp ne legyen szó. A Leonardo megfestette ámbitus, az igen! Az lebeghet a szemük előtt, háttérben a jellemző ciprusokkal, elméjüket meg reggeltől estig leköti, ahogyan a balról lökhajtással érkező égi küldöttet a világ legegyedibb perspektíva-blokkjával ábrázolva látni – t.i. a szemben lévő mélységek megfestését azért mellőzte a művész, illetve azért rendezte el egyetlen, vízszintes vonalra a látványt, hogy annál erősebben érvényesüljön az oldalirányú mozgás. De El Greco mozgalmas, templombelsőbe helyezett képe, fej fölött az égi nyüzsgések víziójával, hát az is hosszan és intellektuálisan elkápráztathatta őket. Aztán, gondolom, a betlehemi istállóba képzelik magukat, a barmok közé. Adekvát elképzelés.

Persze az is lehetséges, amit ezzel szemben sokan állítanak, hogy ugyanis minden érdekli őket, csak az nem, hogy miből is áll az alkotmányozás folyamata. Végül is miért ne volna ez már mindegy számukra? A lényeg eldőlt: kétharmad indokol, Isten diktál, köztársaság meghal, alkotmánybírák kussba mennek. Ha létezik fölösleges időtöltés, az az, hogy ők ennek adminisztratív kivitelezésével töltsék az időt.

A kérdés az, hogy amennyiben ez a változat érvényes, akkor vajon meddig tarthat egy olyan hatalom, amelynek semmi szellemi kovásza nincsen (mint ahogyan mondjuk a kommunistákat legalább az egyenlőség és az igazságosság eszme is összekötötte), és amelyet szemmel láthatólag csak a hatalmi összetartozás érzete fog egybe? Mennyi idő alatt fogja megbuktatni őket, hogy ahol nincs koherens gondolatiság, ott koherens cselevés is csak nagyon nehezen kivitelezhető? Mert hiszen reggeltől estig és minden ízében nem lehet egyeztetni a tennivalókat, a többiek szándéka viszont eszmei alapkeretek híján kiszámíthatatlan, s így az idő haladtával egyre nagyobb a kapitális melléfogások lehetősége.

Szóval szerintem a dolognak az csak az egyik oldala, hogy cinizmusnak, na meg a parlamenti eszme lejáratásának látjuk, amit ezek ott művelnek, ahogyan cirkuszolnak, és ahogy még képesek meg is magyarázni („amikor nem szavaz éppen, akkor mindenki oda ül, ahová akar, ez a képviselői szabadság megnyilvánulása”, mondja egy egyetemi tanár). Jobban járunk, ha a hatalom első repedéseinek egyikét fedezzük föl benne: már annyira elszállt az agyuk, hogy a minimális egyeztetésre sem fordítanak gondot. Úgyhogy reménykedjünk.

Persze ha mégis az első változat az érvényes, azért az egy másik helyzet, de nagy vész akkor sincsen. Akkor nyertünk a szükségesnél kissé magasabb létszámú műértőt, műpártolót, reneszánsz-interpretálót, akiknek intellektuális kifinomultságára apellálva viszont okkal várhatjuk, hogy megvédjék a magyar filozófusokat, balett-táncosokat és színészeket. Vagy nem?!

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!