Jobboldali-e Magyarország - Vita

• Nyomtatás

Részletek

2010. április 21. szerda, 06:03

Galamus-csoport

Vitaindítóként közétesszük annak a beszélgetésnek a szerkesztett, némileg rövidített változatát, amely április 13-án a Klubrádió Kontra című műsorában hangzott el. Ungváry Rudolf azt fejtette ki a műsorvezetőnek, Orosz Józsefnek, miért tartja jobboldalinak a magyar társadalmat, miért gondolja úgy, hogy a jobboldal nagy arányú győzelmével bizonyos értelemben helyrezökkent a történelmi idő, és mivel indokolja azt az állítását, hogy a szerinte ma az 1938-39-es állapotában tovább élő jobboldal csak önmaga lehet képes a saját modernizálására, méghozzá csak kormányzati pozícióból.

A beszélgetés alapján párbeszédet, vitát, további nyilvános gondolkodást kezdeményezünk az Ungváry Rudolf által felvetett kérdésekről.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A politikai kultúra 1944-ben befagyott

Orosz József: – Milyennek látja Magyarországot április 25-e után?

Ungváry Rudolf: –  Ugyanolyannak látom, mint korábban. Ugyanis az, ami most lezajlott, csak a felszín, hiszen máról holnapra egy politikai párt csak úgy, véletlenszerűen nem nyerhetne ekkora többséggel a választásokon. Ami itt a választások eredményeképpen lezajlott, az már réges-régen érlelődött a magyar társadalomban, mégpedig az 1989-es felszabadulásunk óta. Akkor kezdődött el az a folyamat, amelyben a szabaddá vált magyar társadalom fokozatosan rátalált saját valóságos politikai attitűdjére, ezt több-kevesebb ingadozással folyamatosan kialakította magának, és a mostani választásokon a magyar társadalom, mint valódi arcát megmutató társadalom, tulajdonképpen révbe ért.

– A valódi arca alapvetően jobboldali: erről Ön sokszor beszélt már, és én mindannyiszor közbevetettem, na de akkor mi van Kádár népével? Kádár népének utódaival, akikre építve tudtak győzni a szocialisták 1994-ben, sőt a Fidesz is a Kádár népe érzületet hirdette meg 2006-ban.

– Nyilvánvaló, hogy az ember és a társadalom életében biológiai determináció nincsen. Történelmi determináció azonban létezik, mégpedig a kulturális meghatározottságok formájában. Ez a társadalom politikai kultúráját tekintve 1944-ben befagyott. Rá lett kényszerítve egy magát baloldalinak tételező diktatórikus rendszer, amelyben a társadalom tulajdonképpen nem tudott alakulni, változni és közeledni a nyugat-európai, euro-atlanti politikai viszonyokhoz. És amikor 1989-ben demokrácia lett, akkor megjelent a lehetősége annak, hogy a társadalom megmutassa a saját arculatát.

– Ezzel ön azt állítja – és majd aztán szeretnék kitérni a mai Népszabadságban megjelent írására –, hogy a jobboldal, a jobboldal vezetője, Orbán Viktor visszakapta történelmi jussát, és így a jobboldal látványos térhódítása a magyar történelmi folytonosság helyreállítása?

– Így is lehetne mondani, ugyanis az a helyzet, hogy a lakosságnak az a része, amely 1994-ben többségében az MSZP-re szavazott, azért szavazott az MSZP-re, mert azt a gondoskodó és alapvetően a rendet biztosító és lényegében egyfajta tekintélyen alapuló államot kívánta, amelyben biztonságban érzi magát. És ez a része a társadalomnak – miután a Fidesz-kormányzás után 2002-ben a baloldal meg a liberálisok visszaszerezték a kormányzás lehetőségét –, rájött, hogy nem elégítették ki ezeket az elvárásait. Csalódott abban a várakozásában, hogy rend, biztonság, belátható jövő és hogy úgy mondjam, egy megfelelő, megnyugtató atyai tekintély regnáljon az országban. A mostani választással az ország valójában visszatalált ahhoz a politikai énjéhez, amely 1945-ben a föld alá merült, és amely tulajdonképpen az 1938-39-es Magyarországnak felel meg. Kialakult egy nagy jobboldali gyűjtőpárt, a populista, tekintélyelvű Fidesz, kialakult egy szélsőjobboldali rasszista, ma neonyilas párt, amelyik az 1939-es választásokon átlagosan 30 százalékot kapott nyilaspárt de facto örököse, és egy rendkívül gyenge baloldali és liberális tábor. Amely persze ahhoz képest, amilyen gyenge 1939-ben volt, ma lényegesen erősebb, hiszen azért körülbelül kilencszázezer-egymillió ember mégiscsak rájuk szavazott, ami 1939-ben még nem lett volna lehetséges. De a társadalom többségének az a politikai karakter felel meg, amelyet Orbán Viktor megtestesít. A magabiztos, mindent megígérő, ellentmondást nem tűrő vezér, amely megnyugvással tölti el a lelkek többségét.

– Számomra továbbra se meggyőző, hogy ettől miért lenne jobboldali ez az ország, hiszen ugyanez működött a szocializmus, a kommunizmus idején.

– Azért, mert a baloldal és a liberálisok nem tudták teljesíteni ezt az igényt. Azért sem, mert a külső körülmények és Magyarország gazdasági fejlettsége nem felelt meg egy olyan mérvű gondoskodó államnak, mint amelyet a Kádár-korban megszoktak. És azért sem, mert a baloldal foglya volt a saját pártállami örökségének. Foglya volt a saját kapcsolati tőkéinek, foglya volt a saját korrupciójának, ennek következtében gyakorlatilag úgy működött, mintha továbbra is állampárt lenne. Olyan mértékben vette semmibe a közvéleményt, annyira nem volt tekintettel egy sor olyan kommunikációs szabályra, amelyet egy modern demokratikus pártnak minden körülmények között be kellene tartania, hogy a választók egyre inkább úgy érezték, ez a párt teljesen levitézlett, ez egy korrupt és az országot csődbe vivő párt. Amihez természetesen hozzájárult a jobboldal demagóg, rendkívül támadó ellenzéki politikája is. A lakosság tehát egyszerűen eltántorodott az úgynevezett magyar baloldaltól, mert csalódott benne. Nem elégítette ki az elvárásait. Viszont az a magatartás, amelyet egy Orbán Viktor típusú vezér és az általa irányított párt képvisel, és az a kommunikációs nyelv, amelyet használ, az tipikusan jobboldali, és a magyar társadalom számára sokkal inkább belülről jön, sokkal inkább megszokott. Ezt a fajta nemzeti, tekintélyelvű magatartásformát a magyar politikai élet a legújabb korban, már 1867-től kezdve tulajdonképpen megszokta, elsajátította, és ez az igazi magyar történelmi hagyomány. Ezért a lakosságnak az a része, amely jelenleg a jobboldalra szavazott, korántsem fog gyorsan kiábrándulni ebből a jobboldalból, mert sokkal inkább magáénak érzi, mint a baloldalt.

A magyar társadalom a jobboldal segítségével vezethető be a demokráciába

– Milyennek képzeli el a jövő év, az elkövetkezendő évek Magyarországát? Egyáltalán milyen terminusokban számol?

– Az évek a megfelelő kifejezés. Itt valószínűleg legalább két választási fordulóra kell számítani, míg ez a léggömb is kipukkad. A jobboldalnak valójában sokkal korábban kellett volna hatalomra kerülnie. Tulajdonképpen 1989-től kezdve kormányoznia kellett volna. Kész szerencsétlenség, hogy a magyar társadalom azt hitte, Antall József pártja és az a jobboldal, amelynek bizonyos értelemben a Fidesz azért az örököse – függetlenül attól, hogy nála sokkal populistább, sokkal demagógabb és sokkal inkább megenged rasszista felhangokat –, nem tudja majd biztosítani a gondoskodó jólétet a rendszerváltást követően, ezért abban bízott, hogy majd a szocialisták fogják neki biztosítani. Ez azért volt tragédia, mert a magyar lakosság a maga kulturális, politikai kulturális beidegződései következtében igazából a jobboldal segítségével volna bevezethető a demokráciába. A baloldal ezt nem tudja megoldani. Erre Németország a példa: tragédia lett volna, ha Nyugat-Németországban a szociáldemokratákat segítették volna hatalomra az amerikaiak 1945 után. Nyugat-Németországban az adenaueri konzervatív jobboldal került hatalomra, és az a német lakosság, amelynek a többsége Hitlert támogatta, ennek a konzervatív német politikai jobboldalnak a segítségével, annak a nyelvét jobban megértve tudott átmenni évtizedek alatt a demokráciába. Ezt a folyamatot kell a mai Magyarországon lejátszani, sokkal rosszabb körülmények között, mert ma már a magyar jobboldalban, a hatalomból való kiszorultsága következtében, olyan mérvű frusztráció – nemcsak az elmúlt 19 év, hanem az elmúlt hatvan év szörnyű frusztrációja – halmozódott fel, hogy ebben a magyar jobboldal lelkileg szinte tönkrement. Ebből az állapotból tulajdonképpen inkább csak kormányzói pozícióból tud majd valahogy feltápászkodni.

– Úgy érzem a szavaiból, mintha azt gondolná, hogy 1945 után, sőt, a kádári konszolidáció után ez az ország nem ment volna át egy alapvető modernizáción, legalábbis ami a jólétet és a szociális körülményeket illeti. Mintha az európai uniós csatlakozással Magyarország, ez a kompország, nem kötött volna ki a folyó másik partján. Mintha Ön egy statikus képet látna, ahol 1945-ben megállt az idő, és most állt helyre a folytonosság. Miközben dehogy, hiszen változtunk, és befolyásolt bennünket a regionális, de a globális környezet is.

– Én ugyan mondtam, hogy 1939-hez képest azért van változás, mert most már a baloldal és a liberálisok valamennyivel erősebbek, mint akkor voltak, de mit ért az a modernizáció, amelyben a roma lakosság, a többsége Kelet- és Északkelet-Magyarországon, máról holnapra vissza tudott zuhanni abba a pokoli nyomorba, amelybe zuhant, mert elengedték a kezét, a magyar baloldal is. Nagy probléma például – és ez modell értékű a magyarországi roma lakosság esetében –, hogy az egész baloldali és liberális társaság azonnal rasszistát kiált, amikor az ember arról beszélt, hogy a roma lakosság sorsa nagyrészt kulturálisan meghatározott. Tehát hiába a nagy fejlesztési segélyek, ha valóban lettek volna, azok se emelik ki őket azonnal a hullámvölgyből, mivel kulturálisan erősen determinált az ember hosszú nemzedékekre. Ilyen értelemben a magyar társadalomra alig hatott a pártállami idők baloldalisága, hiszen egy diktatúrában az embereket nem lehet közel hozni egy demokratikus gondolkodáshoz. És ezért a magyar társadalom nagyon keveset közeledett azokhoz a nyugati-euro-atlanti demokratikus mércékhez, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az olyan problémákat, amelyekkel ma a politikai életben találkozunk, kiheverjük. És hát azért a magyar baloldal ma is rettenetesen gyenge. Hiszen ha 1989-ben igazán megmutatkozott volna a magyar baloldal helyzete, vagyis ha meg lehetett volna oldani, hogy elsöprődjék az egész pártállami örökség utódpártjával, kapcsolataival, tőkéjével, mindennel együtt, akkor kiderült volna, hogy a baloldal körülbelül olyan gyenge, mint amilyen gyenge most. És akkor egy egészen másfajta baloldal állt volna előttünk, amelyik tudja, hogy csak a saját erejére támaszkodhat, mert semmiféle múltja nincsen. És akkor ez a baloldal meg tudta volna magát szervezni. Hát most van itt az ideje, hogy a baloldal valahogy tényleg megszervezze magát, és ne a múltjából éljen.

– De amikor 1939-et és a 39-es választásokat állítja párhuzamba a mostani választásokkal, akkor ehhez hozzá kell tennie, hogy a jobboldal ugyanolyan centrális politikai erőteret vizionál most, mint ami 1939 után következett, sőt, már 1939 előtt is egy centrális politikai erő és egy látszatdemokrácia határozta meg az országot.

– Hát éppen erről van szó. Az a jövő, amire rákérdezett, Orbán Viktor szavaiban nagyon pontosan meg van határozva, mert megvan a reális lehetősége annak, hogy „a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, hanem helyette huzamosan létrejöjjön egy nagy kormányzópárt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza”, és most figyeljen: „és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességében képviseli”. Na már most ez körülbelül olyan minőségű hitvány gondolat, mint ha egy bezárt ajtón valaki kopog, belülről kiszólnak, hogy ki az, és az illető azt mondja, én. Tehát nem tudja elképzelni, hogy saját magán kívül egyáltalán létezne világ. Ez a politikai attitűd teljesen megfelel a két háború közötti Magyarország jobboldali attitűdjének. Csak ő képviseli a nemzeti érdeket, ő ennek, mintegy isten kegyelméből, a letéteményese. Szálasi Ferenc is ugyanígy tételezte a maga nemzeti érdekképviseletét.

– Na de Orbán Viktor demokratikus választásokon kap vagy kapott erre felhatalmazást.

– Azért kapott felhatalmazást, mert a magyar lakosság éppen ezt az attitűdöt tette magáévá az elmúlt száz év alatt. Ebből nem gyógyult ki 1945 után, mert nem tudott a kommunista uralom alatt, egy szabad nyilvánosság keretei között kigyógyulni belőle.

Liberális és baloldali gyávaság

– De a szocialisták korábbi próbálkozása, mármint 2006 óta a Gyurcsány-féle modernizációs és reformpróbálkozás nem éppen azon bukott meg, hogy egy felelős, tudatos, reflexív és önreflexív polgár szeretett volna látni az országban? Nem pedig az államtól függő és annak kiszolgáltatott alattvalót?

– Ezek csak szavak. A tények azonban azt mutatták, hogy amint 2002-ben kormányra kerültek, olyan mértékű gyávasággal kezdték az első száz napon az osztogatást, amivel a saját sírjukat ásták meg. Nem volt egy csipet bátorság bennük arra, hogy kiálljanak a placcra, és megmondják, hogy nem könnyebb, hanem nehezebb lesz. És ezt azért tették, mert érezték, hogy a következő választást is mindenáron meg kell nyerniük. Hát nem kellett volna megnyerniük. Meg kellett volna mondaniuk, hogy mi a helyzet, és annak megfelelően kellett volna következetes és határozott politikát folytatniuk. Lehet, hogy elbukták volna már a 2006-os választásokat is, de sokkal tisztábban bukták volna el. A magyar politika rákfenéje, hogy itt olyan mértékű baloldali és liberális gyávaság uralkodik, amely párját ritkítja az európai politikai palettán.

– Ha a gyávaság és az igazmondás hiánya volt pusztán a bukás oka, akkor most a bátorság és az igazmondás győzött?

– Most a magyar társadalom belső folyamatai érvényesültek. Itt nem igazságról vagy bátorságról van szó, hanem arról, hogy a kulturális politikai meghatározottság meghozta a maga eredményét. A Fidesz kormányra kerülésével helyrezökkent a magyar idő. Ez a magyar idő a következő egy vagy két választási ciklusban a jobboldal irányítása alatt fog lezajlani. Azt is meg kell mondani, hogy csak a jobboldal tudja levetkőzni a jobboldal jelenlegi elszomorító állapotát, amelyben ezek a tekintélyelvű, a vezéreszményt majmoló, populista, olykor enyhén rasszista célzások elhangozhatnak, mint például Orbánnak az a kijelentése, hogy esetleg genetikai okai lehetnek annak, hogy a baloldal immár hányadszor rontott rá a nemzetére. Mintha a jobboldal nem rontott volna rá úgy, ahogy rárontott, és nem hagyott volna romhalmazt az országra. Ilyet a baloldalról nem lehet elmondani. Nos, amikor majd napirendre kerül, hogy ezt az állapotát levetkőzze, akkor ezt csak a jobboldal tudja megoldani. Csak ő tud megbirkózni a saját borzalmas kísérteteivel, mert neki van hozzá ereje. A baloldal itt nem rúg labdába, tehetetlen. A baloldalnak saját magát kell újjászerveznie, mégpedig egy nyugat-európai értelemben vett, ugyanakkor ütőképes és merészen politizáló, innovatív baloldalként, amelynek ötletei vannak.

– Ebbe a 25-e utáni világba mindazok, akik nem a Fideszre szavaztak vagy egyáltalán nem is mentek el szavazni, hogyan illenek majd bele?

– A Fidesz olyan mértékű kormányzási felhatalmazást kapott ezzel a kétharmaddal, hogy azt csinálhat, amit akar. Teljesen mindegy, hogyan fogja irányítani a parlamentet, hogy milyen parlamenti ciklusok lesznek, egyhetes, kéthetes vagy háromhetes ülésszakok. Teljesen mindegy, milyen lesz a költségvetése. Még csak az is mindegy, hogy lábon veszi-e meg a jobbikos elitet, vagy egy állandó permanens küzdelmet folytat majd vele, a lényeg az, hogy akkora ereje lesz, hogy csak rajta fog múlni Magyarország modernizációja. Magyarország modernizációját a jobboldal égisze alatt lehet csak végrehajtani, mert ez a lakosság egy ilyen típusú modernizációhoz van lelkileg immár a legközelebb.

Meg kell tanulni elviselni

– Mit jelent az ilyen típusú modernizáció?

– A tekintélyelvű vezérléssel, a biztonság nacionalista ígérgetésével, a múlt mítoszainak a felidézésével, mint valami mákony, ópium...

– Na de mi ebben a modernizáció?

– A modernizáció ennek a tohuva bohunak a lelkiállapotában hajtható végre. Végül is a náci Németország is egy perfekt modernizációt hajtott végre a Niebelungok gondolkodásmódjának törzsi világára hivatkozva. Ezt a magyar jobboldal is meg tudja csinálni. Nagy kérdés, hogy le tudja-e nyomni a lakosság torkán az egészségügyi reformot, a nyugdíjreformot és a különböző reformokat úgy, hogy a próbálkozását a Jobbik nem torpedózza meg. De elvileg megvan hozzá az ereje. És amennyiben a Fidesz ilyen reformpolitikába vág bele, akkor bizony a baloldalnak nagyon végig kell gondolnia, hogyan viszonyuljon hozzá, mert megtorpedózni egy ilyen reformpolitikát nemhogy erkölcsileg nem volna helyes, hanem kontraproduktív is lenne a baloldal számára. Ha meg nem vág bele, az ő baja lesz, mert akkor Magyarország tovább fog vergődni egy olyan premodern gazdasági és politikai kulturális állapotban, amelyikben a Fidesz és minden hatalomra kerülő párt csak vesztes lehet.

– A Magyar Nemzet ma meglehetősen érdekes összeállítást közölt ezzel a címmel: A megmondó emberek próféciái négy évvel ezelőtt. Sok mindenkit idéznek, aki 2006 után egy hajítófát se adott volna Orbán Viktor politikai túléléséért.

– Aki alábecsülte Orbán Viktor politikai irányvonalát és annak innovativitását, az egyszerűen nem volt tisztában a magyar társadalom tényleges állapotával. Az 1945–89-es időszakban a baloldal elképesztő pártállami védettséget élvezett, és ezért lehetett az a benyomása, hogy sokkal erősebb, mint amilyen valójában volt. Ez a káprázat megnyilvánult abban is, hogy nem tudták elhinni, mi lehet a magyar jobboldalból. Én nem tudom, hogy ők milyen emberek között éltek, de én 1945 után olyan emberek között éltem, akiknek legalább a harmadrésze az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években is a fülem hallatára nyíltan zsidózott. Látták ugyanis, hogy én kékszemű, szőke vagyok, én voltam nekik „az árja”, ezért előttem nem türtőztették magukat. Én tehát tudtam, milyen Magyarországon élek, ráadásul akkor még azt hittem, hogy jobboldali vagyok. Egyébként valószínűleg az is vagyok egy kicsit, de nem ennek a jobboldalnak a szellemiségében. Számomra tehát nem meglepetés, ami most történik, mert szükségszerűnek tartom. A Jobbik borzalmas örökség, és világnézetét tekintve valóban a nemzet igazi veszedelmét képviseli, de azért túl erős nem lesz, tekintettel arra, hogy a magyar jobboldalnak óriási populista és agresszív tartalékai vannak a nem szélsőjobbon is, hiszen lehetett látni már a választások előtt, hogyan próbált elbánni a Fidesz a Jobbikkal. Hogy milyen elképesztően nemtelen eszközöket használtak föl a Jobbik hiteltelenítésére. Ez csak azért nem háborítja fel a baloldaliakat, mert a Jobbikkal szemben csinálták. Csakhogy azokat a nemtelen eszközöket, amelyeket a Jobbikkal szemben használtak, a Fidesz kapásból képes alkalmazni bármikor a baloldaliakkal szemben is. Ez a populista jobboldal rendkívül erős. Küzdelme a szélsőjobboldallal meghatározó lesz abból a szempontból is, hogy milyen lesz a politikai légkör Magyarországon. Ilyen értelemben a magyar politikai fejlemények valóban elég pocsék politikai közhangulatot prognosztizálnak a magyar baloldal és a liberálisok számára. Nekik ezt meg kell tanulniuk elviselni. Az ugyanis biztos, hogy a külföld nem fog rajtuk és Magyarországon segíteni. Nem lehet reménykedni abban, hogy az Európai Unió vagy bárki, a jóisten, közbe fog avatkozni, hogy ezek a csúnya jobbikos neonyilasok és az Orbán-féle populizmus egy kicsit más legyen. Ezt a magyaroknak kell elintézniük. Amikor a Kaczynsky-ikrek hatalomra kerültek Lengyelországban, és tulajdonképpen teljesen elszabadultak, ez semmiféle problémát nem jelentett az Európai Unió számára, mert minden normális erős demokráciának az az érdeke, hogy kint a fészerben rend legyen és nyugalom, és az egerek azért minimálisan cincogjanak. Nincs problémájuk a putyini Oroszország féldemokráciájával sem, és nem lesz problémájuk Orbán Viktor féldemokratikus Magyarországával sem. Ez a magyarok problémája, nekik kell elintézni. Ezért mondom, hogy nincs mese, a jobboldalnak kell ezzel megbirkóznia, mert neki van ereje, belső ereje is hozzá. Elég sokan vannak, és majd köztük is lejátszódik a természetes kiválasztódás. És miért kell mindenáron a mostani baloldalnak jól éreznie magát? Ez nem egy történelmi törvény. Hát most rosszul fogja érezni magát. És ennek következtében majd összeszedi magát.

Ungváry Rudolf (Fotó: 168ora.hu)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A hazai politikai publicisztikában időről-időre, és már hosszú évek óta felmerül az a gondolat, hogy Magyarország alapvetően jobboldali ország, hogy a magyar társadalom többsége jobboldali. Ez a jobboldaliság ráadásul 1938–1939-es, és 1945-ben „befagyasztódott”.

Ehhez társul az az elgondolás, amely szerint a magyar nép az elmúlt (körülbelül) 140 év alatt megszokta a tekintélyelvűséget, a tekintélyuralmi rendszereket, és ezekben érzi jól magát, ez lett természetes életkerete. Hiszen Ferenc Józsefet és Kádár Jánost is hogy szerette, és Orbán Viktort is mily rettentőn szereti. Ráadásul e fejtegetések szerint maga a magyar jobboldaliság a tekintélyuralom elfogadását, igenlését jelenti, azaz a szabadság elvetését a rend kedvéért. Ezek a magyarázatok, ezek a leírások tetszetősek, de vitathatók és nem szerencsések.

Az ilyen leírások önmagukban nem jelentenek semmit, mert erős leegyszerűsítések. Az olyan kijelentés, mint hogy egy társadalom egyik része jobboldali, a másik baloldali, esetleg a harmadik liberális, azon a feltevésen nyugszik, hogy mindenki begyömöszölhető valamelyik kategóriába, hogy csak ez a két-három kategória létezik, és hogy ezeken belül nincsenek lényeges eltérések. És hogy mindenkit ugyanazok a szempontok mozgatnak, és mindenki ugyanazon ok miatt szavaz egy adott pártra.

A „több mint 100 éves jobboldali és a tekintélyelvűség iránti vonzódó magyar politikai közösség” tézise semmilyen empirikus bizonyítékkal sem támaszható alá, azaz nem több egy megérzésnél vagy félreértésnél. Azt ugyanis, hogy a magyar társadalom többsége jobboldali volt-e mondjuk 1912-ben, 1945-ben, 1932-ben vagy 1967-ben, sosem fogjuk megtudni, és emiatt minden, a folytonos jobboldaliságra épülő teória csak fikció. Vagy: a tekintélyelvűségre nézve önmagában még abból se következik sok minden, hogy Kádár Jánost mennyien tartották-tartják a magyar történelem nagy alakjának. A logikusnak tűnő magyarázatok ugyanis nem mind igaz oksági magyarázatok.

Mindezek ellenére néhány ellenvetést és „ellenmegérzést” mégis elsorolnék.

Szokás, de helytelen az 1939-es választási (szélsőjobb térnyerést mutató) eredményekből bármilyen következtetést levonni a mára nézve. Elsősorban azért, mert a választás a különféle korlátozások miatt nem volt szabad, és így nem tükrözte a valós politikai tagoltságot. Másrészt azért, mert 1939-ben Magyarország a holokauszt és a világháború előtt volt, és meglepő lenne, ha egyiknek se lett volna semmilyen hatása a magyar társadalom többségére, annak mentalitására. Harmadrészt azért, mert a magyar jobboldal egy jelentős része 1945-ben és (amíg engedték) rövid ideig utána is részt vett az ország újjáépítésében, az új politikai-társadalmi rendszer megteremtésében. Mert ma a magyar jobboldalon, és nem csupán a szélsőjobboldali párt környezetében, vannak ugyan olyanok, akik szerint a felszabadulás (ha szabad előhozakodnom egy 1991-es „újításommal”: a megszabadulás) zsidó ügy, akik szerint emiatt a Szabadság téren lévő emlékművet a Dohány utca elejére kellene áthelyezni –, de 1944 végén, 1945 elején a jobboldaliak nem németbarát, nem nyilas része ezt másként látta.

Itt merül föl a következő kérdés: létezik-e ideológiájában egységes és több mint 100 éve változatlan jobboldal Magyarország? Természetesen nem. Nem létezett 1944 végén, 1945 elején sem, és az ezredfordulón se minden jobboldali, Fidesz-szimpatizáns volt tekintélyelvű. Többek között azért sem, mert a magyar társadalom átalakult az 1945 óta eltelt 65 év alatt. Ma a többsége például vitatja az egyházi tekintélyeket. És az elmúlt évtizedek másfajta tapasztalatai is csak akkor nem épültek volna be, csak akkor múltak volna el nyomtalanul, ha e társadalom többsége amorális vagy korlátolt lett volna (lenne). Illetve még akkor sem – tehetném hozzá némi értelmiségi gőggel. A tömegkultúra ugyanis majdnem mindenkit elért és elér, és sokaknak formálta-formálja a világképét. Ez a kultúra ráadásul döntően nem tekintélyelvű, és jelentős részben erősíti, népszerűsíti az individualizmust.

A Fideszre szavazók tehát nem mind ugyanúgy jobboldaliak, és nem ugyanazért választották a pártot. Nem mind Wass Albert-rajongók, nem mind fogyasztói a formálódó jobboldali tömegkultúrának, nem mind rasszisták, nem mind tekintélyelvűek, sőt talán nem is mind jobboldaliak. Nem a rendszerváltozás ellen szavaztak, hanem az MSZP, illetve az MSZP–SZDSZ-kormányzás ellen. A Fideszre szavazásnak nem feltétele a pártprogram, miként a többi pártra szavazásnak sem. De akkor mire adta és adja a magyar társadalom kisebbsége (!) a szavazatát? (Hiszen a jobboldali pártra szavazók együtt sem jelentik a választójogosultak többségét, a Fidesz-szavazók ebből következően mégannyira se.) Ez lenne a tekintélyelvűség kérdése?

Szerintem nem létezik olyan politikai közösség, amelynek a többsége ne vezetőt szeretne látni az országa élén. Olyan személyt, akiről elhiszi, hogy tud kormányozni, és van víziója, elgondolása arról, hogy „merre kell menni”. Ez messze nem azonos a tekintélyelvűséggel, pláne nem azonos a vezérkultusszal vagy az ehhez hasonlókkal. Inkább a 4 évente felmerülő kérdésekkel hozható kapcsolatba. Az egyik most így hangzott: az MSZP, az MDF vagy az LMP kormányzási képességében kellene inkább bízni?

Sajnálatos módon 2006 után az MSZP vezette kormányok nem tudták a vezetési képesség látszatát fönntartani. A négy évvel ezelőtti választási kampány során Gyurcsány Ferencnek még sikerült megteremtenie ezt az imágót, és ezért is nyerte meg a voksolást. De már az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt jelentősen erodálódott a kormány iránti, a kormányzóképességen alapuló bizalom. Úgy látszott ugyanis, hogy még sincs világos elgondolása a teendőkről (2006 nyara, a kidolgozott tervek hiányában, találgatásokkal, vad kombinációkkal telt), az őszödi beszéd pedig sokakban megerősíthette ezt a hitet.

Szokás a Gyurcsány-kormány reformprogramjának bukását azzal magyarázni, hogy a magyar társadalom gondoskodást vár el az államtól, és nem akar önálló lenni. Mivel ez szépen belesimul a jobboldali és tekintélyelvű Magyarországról szóló vízióba, itt is tennék némi ellenvetést. Mit állított a kormány és két pártja a népszavazás alatt? Elsősorban azt, hogy a magyar politikai közösség éretlen ilyen bonyolult kérdéseket megítélni. Ez szimpla sértés, a választó lenézése. Emiatt megértem, ha ekkor sokan úgy látták: nem eltérő emberképet képviselő pártok között kell választaniuk. Azaz nem gondolták, hogy az egyik párt gondoskodásra szoruló kiskorúnak, a másik viszont önálló és felnőtt embernek tekinti a választókat.

További ellenvetéseim is volnának a „jobboldali stb. Magyarország” tézisével szemben. Például: hogyan győzhetett három országgyűlési választáson is egyértelműen baloldali párt egy jobboldali országban? És ezzel szoros összefüggésben: akkor 2010-ben végre kiderült, hogy a „lakótelepek népe” valójában jobboldali? A „panelproli” hazatalált? Fehér Csepel felel neki? – Ám eme ellenvetések részletezése helyett most már inkább arról írnék: miért gondolom szerencsétlennek az efféle teóriákat. Egyrészt azért, mert veszélyes a megérzéseket valóságként ábrázolni és elfogadni. Megérzések alapján nem lehet megismerni ugyanis a magyar politikai közösséget, és nem lehet megmagyarázni „működését”. E metaforák alapján talán csak baloldali–jobboldali, liberális, szociáldemokrata, konzervatív, kereszténydemokrata stb. értelmiségi önmagunkat és saját problémáinkat érthetjük meg. Másrészt azért, mert felmenti a baloldali és/vagy liberális értelmiséget is a szembenézés, az önkritika alól. Egy jobboldali, tekintélyelvű társadalomban ugyanis nem merül föl a kérdés: vajon volt-e és milyen szerepe volt a jobboldal pártok ilyen mérvű sikerében a baloldali, liberális publicisztikának, világmagyarázatnak, valóságleírásnak. Harmadrészt a jobboldali értelmiség és politikusok önreflexióra nem hajlandó része ez alapján is, de e nélkül is úgy gondolhatja: 2010-ben végre helyrezökkent az idő, eljött az igazság pillanata, formálódik a nemzeti egység. Mert szerintem pontosan arra a hitre épül a Fidesz programja és kormányzása, hogy a magyar társadalom többsége jobboldali. Ám amikor e jobboldali „többségnek” a kedvét keresik majd, ki fog derülni, hogy ez valójában kisebbség. A magyar társadalom Fideszre szavazó jelentős kisebbsége, az „egy tábor” emiatt pedig szétesik (eltűnnek a nem jobboldali szavazók), de nem modernizálódik. És mindannyian éldegélünk tovább mániáink, valóságleírásaink fogságában.

Vagy tévedek.

Sipos Balázs (PhD) történész
Kutatási területe a 20. századi magyar médiatörténet.

Önálló kötetei: A politikai újságírás mint hivatás;
Média és demokrácia Magyarországon.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

„Újjászületett a jobb- és szélsőjobb együttes történelmi többsége. Az önmagára ébredt többség lényegesen lassabban fog kiábrándulni az elitjéből, mert igencsak a sajátjának érzi ezt az elitet és az általa használt megtévesztő nyelvet: mélyebben, mint bármilyen baloldali vagy liberális nyelvet. Mindezek miatt a Fidesz vezére és elitje sokkal többet engedhet meg magának.” Nehéz vitatni és nehéz elfogadni ezeket a szinte kinyilatkoztatásszerű, történelmi értékű ténymegállapításokat és helyzetelemző gondolatokat.

Április 13-án Ungváry Rudolf cikket közölt a Népszabadságban Az egypárti „demokrácia” győzelme címmel, majd este interjút adott Orosz Józsefnek a Klubrádióban, a Kontrában. Az igazi szenzáció a mai kommunikációs erőtérben az lenne, ha ellentmondást találnánk a két nyilvános megszólalás között, de erről szó sincs. Ungváry gondolatai kiérleltek, mélyen gyökereznek gondolkodásának egészében. Nincs híján a színvonalas írói megoldásoknak sem, mint amilyen a zárt ajtón kopogtató, a kilétét firtató kérdésre „én”-nel válaszoló ember bárdolatlanságának szellemes összevetése az orbáni gondolattal a vita nélküli, egyetlen centrális politikai erőtérről.

Fontos, megkerülhetetlen megszólalások a nem jobboldaliak számára az író gondolatai, bár a 69,5 százaléknyi jobboldalinak sem lennének tanulságok nélküliek. Már csak azért sem, mert az, amit Ungváry éppen a jobboldal magyarországi jellemzőiről elmond, messzire vezető következtetéseket tartalmaz és az elmúlt másfél évszázad magyar történelmében gyökerező tézisekre épül.

Nincs egyedül a jeles író akkor, amikor a magyar társadalom politikai kultúrájának jelenlegi állapotát szoros összefüggésbe hozza egyrészt az 1939-től kibontakozott folyamatokkal, másrészt még mélyebben gyökerező történelmi hagyományokkal. Az elmúlt években többen kíséreltek meg a nyilvánosság elé lépni ilyen tematikájú, különböző következtetésekre jutó elemzésekkel.

Jómagam tavaly négyrészes interjúban vázoltam a Kontrában a magyar jobboldali politikai tudatot kondicionáló sérelmi politika évezredes mélységeit, majd most a választások előtt a galamus.hu-n hívtam fel a figyelmet Gömbös Gyula kormányzásának azokra a sajátosságaira, amelyek nyomán, általa nem szándékoltan, a magyar jobboldal átalakulása belevitte az országot az 1944-45-ös tragédiába.

Mélyen egyetértek Ungváryval abban, hogy a mostani választásokon a magyar társadalom megmutatta igazi arcát. Ezt az arcot ugyan a világos eredmények fényében sem látjuk pontosan ugyanolyannak, de tény, hogy ezek az eredmények sokkal többet mutatnak meg társadalmi és kulturális valóságunkból, mint mondjuk az 1990-esek.

Az én szociológusi-politológusi optikám azért is más, mert bár a magyar politikai osztály jelenlegi tagozódása nem sok alapot ad rá, az Ungváry által is felemlített nyugatias, euro-atlanti állapotokat tartom kívánatosnak, az ott fellelhető konzervatív-szociáldemokrata-liberális osztatú politikai palettát tekintem kiindulópontnak.

Ehhez képest az már önmagában a tagozódás torzulása, ha a Nyugat- és Észak-Európában évtizedekkel ezelőtt meghaladott jobboldalban és baloldalban kell gondolkodnunk, mint ahogy a magyar helyzetben ez most elkerülhetetlen.

1989-90-ben a nemzeti konzervatív-liberális (főleg Antall József), a nyugatos, kozmopolita-liberális (többekkel együtt például Magyar Bálint) és a liberális szociáldemokrata (elsősorban Vitányi Iván) eszmeiségek egyidejű berobbanása a magyar politikába és a parlamenti törvényalkotásba azt a reményt keltette sokunkban, hogy egy színesen tagolt, a szó angolszász értelmében vett liberális parlamenti demokrácia kezdeteinek vagyunk a tanúi, amely képes lesz szisztematikusan a horthysta és a kádári hagyományokat borzalmas szellemi kutyulékként magában hordozó közgondolkodás helyébe lépni.

Ebből az illúzióhalmazból nézve az átalakulásban kiemelt szerepet szántunk az akkor nemzeti radikális-liberális színben fellépő, az első három évben a Horthy- és a Kádár-korszak összes maradványát naponta kigúnyoló Fidesznek. Az első, és mint kiderült, a legnagyobb merénylet szerény vágyaink ellen éppen a fiatal demokratának induló csapat 1993-as politikai hátraarcával következett be.

Az addigi nyugatos pártpolitikai tagolódást akkor kezdték aláásni, amikor „pragmatikus” megfontolásból otthagyták a radikális liberalizmust, és egyszerűen csak jobboldaliakká lettek, soha nem nevezve magukat konzervatívoknak, mint ahogy nem is azok.

Fokozatosan tették magukat – számomra úgy tűnik, részben tudatlanul – egy felszíni, fecsegő nacionalista radikalizmus megjelenítőivé. Ennek nagyon mély, különösen a két világháború között kialakult valódi tartalmáról vajmi keveset tudva, lépésről lépésre szabadították fel az egyre nemtelenebb indulatokat a már említett horthysta-kádárista katyvaszból. Most, az első választási fordulóban nyomasztó tömegben a Parlamentbe került jobboldal mindkét irányzata ebből a fordulatból sarjadt.

Ugyanakkor a másik három irányzat 1990-es parlamenti megjelenése, mint kiderült, nem a kezdete volt egy kibontakozásnak, hanem a csúcspontja egy nyugatias tagolódási kísérletnek. Ma már a – második választási fordulóban majd még nyomasztóbbá váló – jobboldali többséggel nem áll szemben egyik klasszikus nyugati irányzat sem.

Az MDF felmorzsolódásával végképp partvonalon kívülre került az a nagyon szűk, leginkább a kétezres évek Boross Pétere által megtestesített politikusi csoport, amely a konzervativizmus hagyományait igyekezett továbbvinni a magyar politikai életben. Az SZDSZ önfelszámolásával befejeződött egy hosszú folyamat, amely Kis Jánosnak a direkt pártpolitikai szerepvállalástól való visszavonulásával kezdődött, és Kuncze Gábornak a háttérbe húzódásával zárult le, és amely egy európai összehasonlításban is példátlan liberális sikertörténetet adott át a múltnak. Amikor az MSZP populista „nép-nemzeti” és eszmenélküli „pragmatikus” – amúgy egymást ki nem álló – csoportjai összefogva hátba szúrták Gyurcsány Ferencet, a modern magyar szociáldemokrácia eszmei és gyakorlati kiépítésének kísérletét tették koporsóba.

Ezért írhat teljes joggal a jövőbeli egypárti „demokráciáról” Ungváry Rudolf. Akivel legkevésbé a „baloldal” értékelésében értek egyet. Mert miközben cizelláltan értékeli-értelmezi a mai magyar jobboldalt, amely virul és uralkodni fog, addig úgy tesz, mintha az a két csoport a baloldal lenne, amely az elmúlt időszakban főleg MSZP-s színekben kavargott a hatalmi struktúrákban. Egy szűk, a szociáldemokrácia irányába mozgó csoportot (a már említett Vitányitól Gyurcsányig terjedően) leszámítva senki sem tekinthető a jobboldalon kívül lévők közül mai értelemben vett baloldalinak. Láthattunk egy technokrata újtulajdonosi csoportot, amelyben szikrája sem volt a baloldaliságnak, és láthattunk egy „népies” köntösben fellépő társaságot, amelynek populizmusa ugyanúgy kádári, mint a Fideszé.

Ungváry azt mondja, hogy a „putyini” típusú orbáni féldemokráciát ugyanúgy ki lehet majd bírni, mint a pártállamot. Az a kérdés, hogy a pártállam melyik korszakához visz vissza az új éra. Mert kibírás tekintetében óriási különbség van 1951, 1959, 1968 vagy 1985 között.

***

Boros László jogszociológus korábbi írásai a Galamusban:
Hiánycélok és hitelesség
Gömbös politikai hagyatékának mai tanulságai
Kelet és Nyugat a választásokon

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Mindig is élveztem szóban vitatkozni a nézeteit szenvedélyesen, de mindig racionálisan felépítő Ungváry Rudolffal. Írásban vitatkozni a Galamusban megjelent szavaival – amelyekről szintén volt már alkalmam személyesen beszélgetni vele – nem nyújtana hasonlóan kielégítő intellektuális élményt. Így ahelyett, hogy tételesen vitatnám a magyarság történelmi jobboldaliságáról a Népszabadságban megjelent, majd a Klubrádióban kifejtett nézetét, illetve annak a Galamusban közzétett átiratát, inkább a magam optimistább, dinamikus nézetét írom meg a mostani jobbratolódás okáról – már ha egyáltalán van értelme ilyen politikai oldalakról beszélni.

A jobb- és baloldal jó kifejezés a parlamenti patkó két oldalának vagy az ott helyet foglalóknak a megjelölésére, amikor ez a két politikai erő – helyesebben a balliberális és a jobbkonzervatív besorolás, amely a politikai spektrum közepét is magában foglalja – nagyjából egyenlő súlyban jelenik meg. Most nem ezzel nézünk szembe. A liberális és a konzervatív eszmevilág formális reprezentáció nélkül marad. Attól azonban nem kell tartanunk, hogy ezek az eszmék kivesznek akár a parlamentből, akár a társadalomból, és soha nem lesz többet vezető szerepük.

Mi, emberek nagyon összetett lények vagyunk, még azok is – vagy talán különösen azok –, akik látszólag vagy valóban csak sodródnak. El sem tudok képzelni egy mindenben „baloldali” vagy „jobboldali”, illetve mindenben liberális vagy konzervatív embert. Én például a gazdagító másságban hívő liberális vagyok, de egyben az ideig-óráig mindent könnyen elérhetőnek ígérő, veszélyesen csábító túlköltekezéssel élni nem tudó fiskálisan konzervatív is. Ugyanakkor jónak tartom, hogy vannak köztünk, akik vállalják a gazdaság növekedéséhez szükséges, nagy kölcsönöket igénylő befektetői szerepet (ha nem az államhoz fordulnak, amikor a visszafizetésre kerül sor).

Mindannyian nagyon összetettek vagyunk, és nézeteink, hajlamaink környezetünktől és korunktól függően még felnőttkorunkban is változnak: remélhetően fejlődnek, bővülnek, kristályosodnak, tisztulnak. Mivel a politikai pártok emberekből állnak, nem tarthatjuk őket monolit, örökké változatlan entitásoknak. Különösen igaz ez az olyan fiatal pártra, mint a Fidesz a maga liberális eredetével, majd az egész politikai svédasztalt elfogadó jelenével és teljesen kiszámíthatatlan ideológiai jövőjével. És még inkább igaz ez a fideszes tojáshéjat még a fenekén viselő Jobbikra.

Mindebből következik, hogy nem merném e két párt nagy térnyerését Ungváry Rudolfhoz hasonlóan valami történelmi, determinisztikus magyar jobboldaliságból akár csak részlegesen is levezetni. Nem is tudom, mai szemmel nézve mit tarthatunk történelmileg jobboldalinak, hiszen a nálunk túl sokáig tartó földhözkötött feudalizmusban egészen mások voltak a politikai élet keretei, mint az azt követő iparosodás és valós értékeket felépítő polgárosodás idején.

Sosem láttam értelmét, hogy a Harmadik Birodalom árnyékában, majd utána, a szovjet megszállás alatt kialakult diktatúrákat jobbra vagy balra soroljam. Nem úgy kell elképzelni a politikai spektrumot, mint egy vonalat – magyarázza Istenjárás című regényemben a városi tanárból falura került tanító –, amelynek két végén helyezkednek el az egymással ellentétes bal- és jobboldali nézetek. Inkább úgy, mint egy kört, amelynek zenitjén a demokrácia doménjéban együtt él a bal- és a jobboldali világnézet, de ahogy távolodunk a zenittől, annál nagyobb a veszély, hogy lecsúszunk a diktatúra félelmetes nadírjába. Ott aztán mindegy, hogy jobbról vagy balról érkeztünk-e oda. De a demokrácia doménjén belül is egyre nehezebb definiálni bárkinek a nézet világát. Az Egyesült Államokban például sok déli állambeli demokrata konzervatívabb, mint az északi republikánusok.

Én két aforizmával tudom leginkább definiálni magam. Az egyik John F. Kennedy elnöki beiktató beszédében hangzott el: „Ne kérdezd, mit tehet érted a hazád – kérdezd, mit tehetsz te a hazádért.” Ezt teljesen magaménak vallom azzal a kiegészítéssel, hogy: 1. még nagyobb örömet okoz, ha honfitársaimon túl, embertársaimért is tehetek valamit; 2. elvárom az államtól, hogy olyan békés (tiszta és biztonságos) környezetet biztosítson számomra, amelyben minden tőlem telhetőt megtehetek közkincsünk gyarapításáért.

A másik aforizma – „a dagály minden hajót megemel” – azt az általam elítélt gazdasági nézetet illusztrálja, amely szerint ha az állam olyan körülményeket teremt, amelyekben a gazdagok még gazdagabbak lesznek, akkor abból a nagy gazdagságból a szegények asztalára is lecsurran valami. Bennem a dagály olyan képet idéz fel, amelyben a gazdagok jachtjai, sőt a kevésbé gazdagok csónakjai is megemelkednek, de a ladikkal sem rendelkező szegények az emelkedő vízbe belefulladnak. (Nagy szomorúsággal láttam például, amikor Reagan elnöksége alatt a gazdagodók úgy felverték az ingatlanárakat, hogy az addig nagyon színes Greenwich Village-ből a „bohém” művészek először a keleti Village-be, majd onnan Brooklynba szorultak ki, aztán jórészt onnan is.)

Érzelmi hovatartozásom illusztrálása után hadd állítsak fel egy dinamikus modellt, amely hozzájárulhat a mostani földcsuszamlás értelmezéséhez, s amely szemben áll az Ungváry-féle, sokkal statikusabb modellel. Ez utóbbi elképzelésnek szintén lehetett szerepe, de mivel sokkal pesszimisztikusabb, mint az én (olykor naivnak is nevezett) optimista nézetem, nem tudom elfogadni egyetlen meghatározó faktorként.

A moszkovita diktatúra fokozatos ellágyulásának utolsó éveiben kialakult egy „baloldalinak” értelmezhető politikai rendszer, amelynek bukásával természetes volt a jobbra fordulás. Ennek a súlypontját azonban még inkább jobbra tolta egy szélsőjobb elem, amelynek további súlyt adott azok növekvő tömege is, akiket frusztrált elvárásaik kielégítetlensége. Az így nagyon jobbra tolódott politikai inga nagy elánnal lendült balra, amikor a szavazók rájöttek, hogy a kormány nem képes kielégíteni igényeiket, és feltételezték, hogy egy ellentétes előjelű vezetés képes lesz erre. Így az 1994-es választásokon az inga elkerülhetetlenül túllengte a nyugalmas középpontot. Azóta sem alakult ki olyan politikai vagy civil erő, amely fékezhette volna a kilengések amplitúdóját. Ellenkezőleg, mivel az első ciklusban alaposan meggyengült konzervatív párt nem volt kormányzóképes, és a liberálisok jórészt a koalícióban hitelüket vesztették, az inga 98-ban megint messze túllengett a politikai spektrum középrégióján, noha a szavazatok megoszlása tisztán mutatta, hogy a magyarság többsége egyáltalán nem jobboldali. A hatalom sokkal inkább azért csúszott a jobboldalinak tartott fiatalok kezébe, mert nem létezett vonzó középpárt, amelyen az inga megállhatott volna. A fiatalok között viszont alig akadt a politikai vagy a magánszférában bármi tapasztalattal rendelkező, őket mérséklő vezető. Így az inga minden eddiginél szélsőségesebb pontot ért el 2002-re.

Pedig jól tudjuk: erőhatás nélkül minden inga eléri nyugalmi pontját. Mi volt hát az az erő, amely megakadályozta, hogy a kilengés mérséklődjön, és a mérsékelt zónán belül maradjon? Főképpen az egymást túlígérő demagógia. Minden pártnak könnyű többet ígérni, mint amit teljesíteni tud. Ezzel azonban aligha érheti el, hogy újraválasszák. Azért lett az első újraválasztott kormány Gyurcsány Ferencé, mert pártja az első ciklus elején teljesítette legfontosabb ígéreteit – ami viszont magában hordozta a második ciklus bukását. Ezt akarta kivédeni Gyurcsány az őszödi beszéddel. Ezzel a mesteri peptalkkal (lásd: Politikai félidő) sikerült meggyőznie mának élő pártvezetőtársait, hogy a túlköltekező halandzsázás után, amely akkor már négy cikluson át megismétlődött, szembe kell nézniük a gazdasági világ realitásaival.

Visszatekintve könnyen mondható: nagy hibát követett el Gyurcsány, hogy beszédének szalonképes változatával nem állt a nép elé. Ezzel elméletileg megfékezhette volna a túlígérgetések hajtotta politikai ingát – bár ha ezt megteszi, pártja valószínűleg kihátrált volna mögüle. Ám ha mégsem, akkor sem nyerte volna meg a harmadik ciklust, ami sokkal érettebb demokráciákban is ritkaságszámba megy, már ahol az alkotmány megengedi.

Semmi okunk feltételezni, hogy a mostani földcsuszamlásszerű jobbratolódás valami determinisztikus magyar jobboldaliság következménye, hiszen az előbbi okfejtésből nyilvánvaló a baloldal politikai tőkevesztésének – illetve a destruktív ellenzék általi szétziláltatásának– a szerepe. A dinamikus modell szerint ezt lehetett volna korlátozni: a hatásos ellenzékhez szükséges egyharmad plusz mandátum elnyerhető lett volna, ha Gyurcsány sokkal korábban lép vissza egy szakértő miniszterelnök javára, mint javasoltam is neki a kormánykoalíció felbomlásakor. Azóta azonban a vákuum egyre csak nőtt, mígnem teljesen elfogyott körülötte a levegő. A veszteség mérete még az utolsó hónapokban, sőt talán hetekben is csökkenthető lett volna, ha az elérhetetlen és ki nem érdemelt miniszterelnöki poszt helyett az MSZP kampánystratégiája a hatásos, konstruktív ellenzék vezetéséhez szükséges egyharmad plusz legalább egy mandátum megszerzésére irányul (lásd: Konstruktív ellenzék kerestetik.)

Lehet, hogy mandátumveszteségüket valóban kiérdemelték a bal-lib politikusok, de mi biztosan nem érdemeltük meg, hogy politikai árvákká váljunk (lásd: Nem könnyű demokratának lenni). Viszont árvaságunkban sem szabad csüggednünk: össze kell tartanunk, és nem szabad elfogadnunk a magyarok természetes jobboldaliságát és a hasonló, reménytelenséget sugalló, determinisztikus-statikus képzeteket. A dinamikus modell szerint semmi sem tart örökké: a centrális erőre törő mai Fidesz uralma sem. Az MSZP és a Jobbik közé ékelve valóban „centrálissá” válhat, de a nagy tömegeket megmozgató ereje nem abból ered, amiért, hanem abból, ami ellen fellépett. A Fidesz táborát a mesterien szított gyűlölet fogta össze. Ebben a kórust a Kossuth tériek számára is ismert gyűlöletfüggők vezették (lásd: „Homofóbia” vagy gyűlöletfüggőség). Ők már most is – legalábbis ideiglenesen a Jobbikba tömörülve – azok ellen gyűlölködnek, akik kiengedték őket a palackból. Nélkülük különösen nehéz lesz a Fidesznek az embereit lázban tartó gyűlöletet szítani a már többszörösen amputált, magát aligha megtaláló MSZP ellen. A már régóta a zsebükben tartott ügyészséggel nem lesz nehéz koncepciós pereket indíttatni akár az MSZP bajos ügyeit idejében ki nem szivárogtató takarítónő ellen is – de ez csak ideig-óráig szolgálhat a centrális erő tömegeket mozgósító energiaforrásaként. Valószínűbb, hogy a Fidesz csahos kutyáit egyre inkább a Jobbik, vagy annak jobb szárnya elleni fellépés köti le, de ezzel a saját körét is megoszthatja.

Sokan emlegetik, hogy nagyon szűk lesz a Fidesz gazdasági mozgástere. Ebben egyáltalán nem vagyok biztos, hiszen nagy parlamenti többségével nagyon drasztikus támogatási és egyéb költségvetési átcsoportosításokat vihet végbe. És talán az IMF-fel és az EU-val kötött megállapodások újratárgyalása is sikeres lehet. Dinamikus nézetem sokkal inkább politikai mozgásterét látja beszűkülni: tőlük jobbról a Jobbik a maga sokat tudó volt fideszeseivel és az MSZP (MSZMP) hozzájuk csatlakozott volt híveivel. És persze szintén ki kell majd védeni a Fidesznek a fanatikus Kossuth tériek (vagy éppen a Magyarok nyilai?) jobbról jövő támadásait – és a morvaifrászt. Mert őket nem lesz könnyű bedarálni, hacsak nem paktál le velük Orbán Viktor, feladva a későbbi brüsszeli szerepvállalása reményét a politikai ambíciói méretének sokkal megfelelőbb európai porondon. Úgyszintén jobbról várható nyomásnak – vagy belső ellenzéknek – tekinthetjük a KDNP-t, amely trójai falóként fogja behozni a döntéshozatalba a felsőbb hatalomra hivatkozó, valójában csak a saját mérhetetlen hatalomvágyuk kielégítésére törekvő, a Fidesznek tett szolgálataikért feltételezhetően viszonzást váró egyházatyákat. Igaz, a magát a katolikus „lándzsa hegyének” tartó Semjén Zsolt az elmúlt hónapokban visszafogta magát – vagy sikeresen visszafogták őt –, de nyilván többet remélnek tőle azok, akik megszerezték számára a legmagasabb vatikáni kitüntetést, mint hogy továbbra is csak a dormant (istentelen) liberálisok meg más „szakállas bácsik” ellen szálljon harcba. Balról az MSZP-t és a renegátjaiból kialakult szocdemeket kell majd szemmel tartania. A régvolt SZDSZ-esek, MDF-esek és szimpatizánsaik sem fognak eltűnni egyik napról a másikra, és az LMP is magára találhat. De Orbán Viktornak a saját pártján belül is nehezebb lesz rendet tartania, mint eddig, hiszen közös ellen(fél)ség nélkül lesznek tévelygők, s ha nem ügyel rájuk, ők lehetnek a kihívói 2014-ben, ha nem előbb.

Azok, akik talán egy ellentétes politikai előjelű kádári egyeduralmat vizionálnak, nem veszik figyelembe, hogy a valószínű kétharmad ellenére is többpártrendszerben élünk, s ha vissza lehet is élni az elnyert hatalommal, a kétharmad lehetetlenné teszi – az átmenet éve után – a felelősség másokra hárítását. Az eddig egy fronton harcoló Fidesznek tehát fel lesz adva a leckéje.

Mindezen fékező tényezők figyelembevételével elképzelhető, hogy éppen az elkövetkező ciklusokban alakulhat ki egy vagy két méretes középpárt, körülvéve az egész politikai spektrumot képviselő kisebb pártokkal. Így elérhető lesz egy kisebb amplitúdójú és így kevésbé destruktív politikai váltógazdaság.

Az apokaliptikus nézetek csak akkor valósulhatnak meg, ha teljesen átadjuk a játszóteret a politikusoknak, és elkeseredve – vagy kötelességszerűen duzzogva – begubózunk odúinkba. Nem kell senkinek kiszorítottnak éreznie magát, ha a történtek után aktívan keressük az alkalmat a civil összefogásra, felvesszük a kapcsolatot a hasonlóan és a másként gondolkodókkal egyaránt, támogatjuk a nézetünknek megfelelő fórumokat, és ha másként nem megy, kihasználjuk az e-szamizdat nyújtotta lehetőségeket. És amint fentebb említett írásaimban már kifejtettem: jó demokrataként el kell fogadnunk a többség választottját mindannyiunk miniszterelnökének.

Az elkövetkező év aligha lesz könnyű sokunk számára, de hosszú távon talán hihetünk a paraszti bölcsességben: amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. A negatív, tiltó attitűdnek biztosan nem lesz foganatja: a pozitív, a demokráciában elvárt segítőkészségnek sokkal nagyobb esélye lehet. Ha nem adjuk meg az esélyt az új miniszterelnöknek, hogy mindannyiunk miniszterelnöke legyen, aligha lesz az. Pedig történelmi megítéléséért Orbán Viktor (önző) érdeke is az, hogy egyesítse ezt a jórészt kormánybuktatási elkötelezettsége általa megosztott országot. Egyben biztosak lehetünk: a kormánybuktatás és így a további megosztás, most már nem érdeke. És a nemzeté sem.

Bitó László korábbi írása a Galamusban:
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A Fidesz – fölényes választási győzelmével – történelmi lehetőség előtt áll. Módjában lesz azokat a rendszerváltás óta esedékes, de politikusi kisszerűség miatt eddig halogatott szerkezeti átalakításokat megvalósítani, amelyek révén Magyarország végre modern, versenyképes ország lehetne, ismét a térség élországa. Ungváry Rudolf részletesen meg is indokolja, hogy a történelmi adottságokat tekintve miért egy jobboldali párt képes itt sikeres reformpolitikát folytatni.

Sokan várják ezt a kormányzást: azok mindenképp, akik jobbra szavaztak, de olyanok is elfogadnák, akik jellemzően nem oda szavaznak

Mégis úgy gondolom, hogy ez a várakozás a jelenlegi jobboldal reformképességére vonatkozóan nem megalapozott. Az valóban nem várható, hogy a jobboldali vezér majd a választások után kiáll és beismeri: olyan, vagy hasonló reformintézkedéseket kell meghozniuk, amelyekkel az előző, szocialista kormány próbálkozott. Mégis, a négy év és a magas támogatottság elég lehetne fokozatos, de lényeges szerkezeti változtatásokhoz, akár egyes csoportok sérelmére is. Ebben a folyamatban persze támaszkodni kellene az eddigi, főleg a Bajnai kormány által elért eredményekre.

Sajnos, a megismert kormányzati tervekből ez egyáltalán nem következik, sőt: egyfajta „csak azért is mást csinálunk” szellemben készülnek a kormányzásra. Jól példázza ezt a leendő oktatásügyi államtitkár nyilatkozata, miszerint visszaállítják a buktatási rendszert az alsó tagozatos iskolákban, noha nyilvánvalóan ez az iskolai szegregáció elmélyítéséhez vezet. Pedig az új kormány is látja, hogy az ország mai legnagyobb problémája a társadalom kettészakadása, ami viszont az iskolai oktatásban meglévő nagy színvonalbeli különbségekből következik. A Fidesz viszont nem árul el semmit abból, hogy mit tenne a szegregáció ellen.

A közigazgatási rendszer változtatása sem előremutató: az eddig kiépített régiós intézmények visszaépítése megyei szintre és az önkormányzati feladatok államosítása csak a vízfejet, a költségeket növeli, az államosítás pedig a döntéseket viszi távolabb a való élettől.

A csúcsminisztériumoktól sem várható érdemi hatékonyságnövelés, csupán az egyeztetéseket viszik egy szinttel lejjebb, a miniszterelnököt tehermentesítve, így neki több ideje marad píár-tevékenységre, amely az előző Fidesz-ciklusban is elsőbbséget élvezett az érdemi kormányzással szemben. És még akkor nem említettük a három miniszterelnök helyettes semmire se jó státuszát...

Nagyon veszélyesnek tűnik, hogy a pénzügyet (a Gazdasági Minisztériumba olvasztva) a fanatikus Keynes hívő Matolcsy György kezébe adhatják. A keynesi gyakorlat a harmincas évek Amerikájában fellendülést hozott ugyan, de ott a termelés 90 százalékát vette fel a belföldi piac, míg nálunk a fogyasztásnak durván a felét importból szerezzük be, megfelelő hazai kínálat híján. Megjegyzem, konzervatív közgazdászok szerint az Egyesült Államok gazdasága anno a mesterséges beavatkozás nélkül hamarabb rendbejött volna, és nem csak a II. világháború konjunktúrája révén, ahogy történt. Nálunk a veszélyek sokszorosan nagyobbak.

Figyelemreméltó a külkereskedelmi mérleg jelentős javulása a Bajnai-féle fogyasztáskorlátozó intézkedések nyomán, de az erkölcsi kérdés is, hogy mennyire adósítjuk el gyermekeinket és unokáinkat a mai fogyasztás érdekében. A hiánycél megemelése a jövő nemzedékek elleni bűntett lenne.

A jelenlegi struktúrák lényeges változtatása persze forrásokat igényel a vállalkozások terheinek csökkentése érdekében, de ezek főleg a középosztály felső fele/harmada kedvezményeinek csorbítása révén teremthetők meg. Láttuk azonban, hogyan viszonyult a Fidesz még a szűk körű, csekély mértékű ingatlanadóhoz vagy akár a felsőoktatás részleges fizetőssé tételéhez is.

Uralkodik még az a demagóg nézet, hogy az egészségügyi co-payment a kisembereket sújtaná, pedig ők az egészségügyi pénzhiány elsőrendű áldozatai: a jómódúak megveszik a kiemelt szolgáltatásokat az egészségügy fekete piacán, az eltörölt vizitdíj sokszorosáért.

Nemhogy struktúraváltásra nem lesz képes az új kormány, de nyilatkozataik szerint visszaállítani készülnek az említett felsőbb középosztály kedvezményeinek utóbbi években megvont vagy csökkentett kedvezményeit is: ilyenek például a lakásépítési vagy a gyermek-adókedvezmények.

A mezőgazdaságban ideológiai okok miatt stagnálás várható: a földszerzés korlátozása, a versenyképtelen kisgazdaságok túltámogatása és az őstermelői álca mögé bújtatott óriási méretű feketegazdaság csak stagnáláshoz vezethet.

Pedig a mezőgazdaság korszerűsödése, a megfelelő birtokméretek kialakulása legális munkahelyek tízezreit és versenyképesebb termelést eredményezne, de erre nincs remény, mert a Fidesz görcsösen ragaszkodik a virágzó családi kisvállalkozás ideájához.

Azok optimizmusa, akik modernizációt várnak a jobboldali kormánytól, nem megalapozott. Véleményem szerint a struktúrák – érdemi reformok hiányában - tovább romlanak. A világgazdasági fellendülés révén a következő években várható évi 3-4 százalékos növekedés némi osztogatásra ugyan lehetőséget adhat, de a foglalkoztatási és így az elosztási viszonyok lényeges javulása elmarad, a kormányzás újabb csalódást okoz majd a lakosságnak, ami a szélsőjobb további megerősödését eredményezheti.

Változást csak a következő választások utánra várok, amikor a középpártok kénytelenek lesznek összefogni a szélsőjobb ellen, és német mintára (Schröder-Merkel-koalíció) nekilátnak majd egy igazi, radikális reformpolitika megvalósításának, amivel a kompországot véglegesen kiköthetik a nyugati parton.

Bauer Péter mérnök-közgazdász

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

„Az elfojtott visszatérése? Lehet. De ha visszatér, már nincs elfojtva többé. Nem a magyar karakter bűnös az elfojtásban, hanem a hallgatás, pontosabban szólva az elhallgattatás. Ma elkezdhetünk beszélni. Nem ideologizálva, hanem gondolkozva.”

Nagy megértéssel olvastam Ungváry Rudolf interjúját. A kétségbeesés hangján szólalt meg, kissé a régi izraeli prófétákhoz hasonlóan. A kétségbeesés nem okvetlenül rossz tanácsadó. Figyelmeztet. Azért jósoljuk meg a sötétséget, mert azt óhajtjuk, hogy jóslatunk ne váljék valóra.

Ungváry történészéként úgy beszél, mint egy filozófus, aki meghirdeti a tökéletes bűnösség korszakát. Ezzel arra késztet, hogy én mint filozófus kissé a történész köpenyét öltsem magamra.

Hogy a magyar történelem „befagyott”, igaz. De nem hiszem, hogy ez 1944-ben történt. Ahogy azt sem hiszem, hogy a magyar történelmi karakter állapota a múlt század harmincas éveiben lenne az a bizonyos rév, amelybe ma, 2010-ben, visszatérünk.

Miért éppen a harmincas évek Magyarországa a leginkább jellemző a magyar karakterre? Miért nem a 19. század utolsó évtizedei? Miért a Magyar Élet Pártja, a Magyar Megújulás Pártja és a Nyilaskeresztes Párt országa? Miért nem a Kossuth Párté? Miért nem Deáké, Andrássy Gyuláé, az Eötvös fivéreké, Jókai Móré? Miért nem a magyar nemzeti liberalizmusé? Miért nem az erősödő, a munkásságot tanító és megszervező remek baloldalé, a magyar szociáldemokráciáé? Miért nem az akkor kialakuló baloldali polgárságé, Ady Endrével a csúcson? Ha azt mondjuk, hogy a „révbe” megyünk vissza, miért nem erre a révre gondolunk?

A válasz egyszerű.

Nemrég megkérdezte valaki tőlem, hogy milyen traumatikus hatást váltott ki az első világháború a magyar lakosságban? A válaszom: semmilyet. A trianoni békeszerződés mindent elhomályosított. Lefejezte mind a magyar nemzeti liberalizmust, mind a magyar baloldalt. Ez a trauma neurotikussá tette, megbetegítette a magyar társadalmat. Érthetően. De attól, hogy az őrület érthető, még őrület marad. A magyar történelem kilépett tengelyéből, a magyar karakter megváltozott. De miért hisszük, hogy ez most már mindig így lesz és marad? Hogy a freudi „elfojtott visszatérése” arra kényszerít minket, hogy ehhez a neurózishoz, ehhez a kényszerpályához térjünk vissza?

Ez nem volt megírva a történelmi csillagokban és most sincsen.

Ungváry Rudolf érthető elkeseredettségében azt a látszatot kelti, mintha mindez csak velünk esett vagy eshetett volna meg.

Vajon a német vagy az olasz „történelmi karakter” demokratikus volt-e a harmincas években? Igaz, a miénkhez hasonló, bár nem azonos választási eredmények születtek Nyugat-Németországban is Adenauer alatt, míg Olaszországban egy velejéig korrupt kereszténydemokrácia és egy sztálinista kommunista párt osztozott – bár nem egyenlően – a hatalomban. De nézzük akár Franciaországot! De Gaulle megváltoztatta az alkotmányt, míg a baloldal (ostobán) fasizmusról beszélt.

Igaz, a Jobbik egy a múlt század elején fogant, már egész Európában elavult rasszista-soviniszta hangot üt meg. Ez, ebben a történelmi pillanatban, valóban magyar sajátosság. Itt joggal beszélhetünk az „elfojtott visszatéréséről”. Akármivel magyarázzuk a sikereit, ezt a pártot el kell szigetelni. De egy Fidesz-szerű jobboldali gyűjtőpárt tipikus volt a második világháború utáni Németországban, Olaszországban és Franciaországban is. Egyetlen különbséggel. Ezekben az országokban volt egy erős baloldali ellenzék, ha örök kisebbségben is – egészen addig a pillanatig, amíg a német Szociáldemokrata Párt először nyert választást. A demokratikus szellemnek időbe telt áthatni egy ország politikai értékrendjét. Nálunk nem az a probléma, hogy egy nagy jobboldali gyűjtőpárt megnyerte a választást, méghozzá hatalmas többséggel, hanem az, hogy nincs egy tisztességes, elvi politikát folytató, hiteles baloldali pártunk. S hogy visszatérjek Ungváry Rudolf „révébe”: a harmincas években volt egy ilyen tisztességes kisebbségi párt, a Szociáldemokrata Párt. Én még emlékszem, hogy gyerekkoromban milyen áhítattal olvastuk Esztergályos szocdem képviselő felszólalásait. (A Rassay-féle Polgári Demokrata Pártnak megfelelő párt sem ül a mai magyar parlamentben.)

A harmincas években hatalmas fasiszta nyomás nehezedett Magyarországra, az hizlalta a Nyilaskeresztes Pártot és a Imrédy-pártot is. Ami pedig a többségi pártot, a mindenkori kormánypártot illeti, az osztálypárt volt, mint annakidején minden nagy jobboldali európai párt, mondhatnám kivétel nélkül. Csak a második világháború után szűntek meg az európai pártok lassan és fokozatosan osztálypártok lenni. (Érdekes, hogy az első és a rendszerválásig egyetlen magyarországi szabad választáson a hagyományos és az új – az osztálypárt, illetve a programpárt – keveredett.) Már csak e két tényezőt kell figyelembe vennünk, hogy lássuk, nem a harmincas évek „révébe” térünk vissza. Ma nálunk sincsenek osztálypártok, pártjaink programpártok (akkor is ha nincs programjuk). Az Európai Unió minden tagja a demokrácia elvét fogadta el és gyakorolja, s ezt várja el tőlünk is.

A Fidesz (szeretjük, nem szeretjük) nem a Magyar Élet Pártja. Nem is hasonlít rá. Nem rasszista párt. Bár nacionalista, nem revizionista. S főleg, nem osztálypárt. Azaz, igen erősen függ a választóitól. Megnyerheti őket, elveszítheti őket. Egy osztálypárt esetében nem mondhatjuk azt, hogy egy népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Egy programpárt esetében azonban elmondhatjuk.

De a Kádár-nosztalgia, a Vezér-nosztalgia, az apai állam iránti nosztalgia, a szabadság feladása egy vélt és ideiglenes jólét kedvéért vagy pusztán nemzeti szimbólumok kedvéért, nem a magyar történelmi karakter kitüntető sajátossága. A nagy magyar költők, nemzeti váteszeink, akiknek verseit minden iskolás gyerek szavalja, mind és mindenkor a szabadság pártján álltak. Ha szabad csúnyán kifejeznem magamat: Berzsenyitől Radnótiig mind liberálisok vagy baloldaliak voltak. Ez vajon nem egy rév, amelybe visszahajózhatunk?

De hadd lépjek tovább. A Vezért, mint köztudott, nemcsak Magyarországon, nem is elsősorban nálunk dicsőítették. Az államapát sem. Európa centralista volt és kicsit maradt is. Európában a bonapartizmusnak éppen olyan mélyek a gyökerei, mint a demokráciának. Ez az a hagyomány, amelyen mindnyájunknak túl kell lépni. S nemcsak mi botladozunk. Lásd a Berlusconi-jelenséget. Amerikához képest az európai demokráciák még mindig gyerekcipőben járnak. Mi is. Későbben jöttünk, már csak ezért is. Meg még azért is, mert nagy nálunk a szegénység, és ezért nagyobb a frusztráció és a felháborodás. Botladozunk, de nagyon.

Az elfojtott visszatérése? Lehet. De ha visszatér, már nincs elfojtva többé. Nem a magyar karakter bűnös az elfojtásban, hanem a hallgatás, pontosabban szólva az elhallgattatás. Ma elkezdhetünk beszélni. Nem ideologizálva, hanem gondolkozva, Trianonról, a Holokausztról. Hát tessék beszélgetni. Mindenütt, az iskolákban is. Azaz vitatkozni a Kádár-korszakról, vitatkozni az elmúlt húsz évről, odafigyelni a másik véleményére, a másik tapasztalatára, dialógust kezdeményezni.

Elhiszem Ungvárynak, hogy rossz útra tértünk. A Jobbik az élő bizonyítéka ennek. Senki sem tagadhatja többé, hogy utat tévesztettünk. Tizenhét százalék szavazatot kapott egy rasszista párt, egy olyan párt, amelynek úgynevezett radikális nézetei már majdnem száz esztendősek, egy párt, amely – véleményem szerint – nem szalonképes, mi több, nem is szobatiszta Európában.

Igaza van Ungvárynak, baloldaliak és liberálisok meglehetősen gyáván viselkedtek. Miért? Mert az egész magyar lakosság behúzza fülét, farkát. Nem „fasiszta”, de nem is bosszúszomjas a magyar karakter, erőszakra, gyűlölködésre ma igazán nem hajlamos. Itt ellentmondanék Ungvárynak: a harmincas évekre jellemző karaktertorzulás gyógyulófélben van, még ha meg nem is gyógyult. De a pótcselekvések sora, mint a konfliktuskerülés, a mellénézés, a mellébeszélés, az alkalmazkodás, nem alkalmasak arra, hogy a történelmi karaktert végre kiegyenesítsék.

A nemzet addig kezdő a demokráciában, amíg pártokban, vezérekben keresi földi megváltóját. S amíg a néma többség beszédessé válva nem állítja pellengérre azokat, akik az ő nevében, a demokrácia szelleme ellen, azaz őellene prédikálnak.

Hannibál ott áll a kapunk előtt. Most be lehet zárni a kaput. Sosem késő.

Heller Ágnes filozófus

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Ungváry Rudolf gondolatmenetével nem a történelem felől közelítve vitatkoznék, hanem inkább a mentalitások jellemzése felől, még tovább szűkítve a kört: a mentalitások felől, amelyek legegyszerűbben a politikai nyelvezetben érhetők tetten.

A Klubrádió Kontra című műsorában azt fejtegette, hogy „a mostani választásokon a magyar társadalom mint valódi arcát megmutató társadalom, tulajdonképpen révbe ért”, mert „ez a társadalom politikai kultúráját tekintve 1944-ben befagyott. Rá lett kényszerítve egy magát baloldalinak tételező diktatórikus rendszer, amelyben a társadalom tulajdonképpen nem tudott alakulni, változni és közeledni a nyugat-európai, euro-atlanti politikai viszonyokhoz.” Ma Magyarországon „…a társadalom többsége annak a politikai karakternek felel meg, amelyet Orbán Viktor megtestesít. A magabiztos, mindent megígérő, ellentmondást nem tűrő vezér, amely megnyugvással tölti el a lelkek többségét.”

Ezzel szemben – mondja Ungváry:

– „.a baloldal és a liberálisok nem tudták teljesíteni ezt az igényt;

– „….mert a külső körülmények és Magyarország gazdasági fejlettsége nem felelt meg egy olyan mérvű gondoskodó államnak, mint amelyet a Kádár-korban megszoktak…”;

– „…mert a baloldal foglya volt a saját pártállami örökségének...”;

– „… gyakorlatilag úgy működött, mintha továbbra is állampárt lenne”;

– „Olyan mértékben vette semmibe … a közvéleményt, amely körülveszi, annyira nem volt tekintettel egy sor olyan kommunikációs szabályra, amelyet egy modern demokratikus pártnak minden körülmények között be kellene tartania, hogy a választók egyre inkább úgy érezték, ez a párt teljesen levitézlett, ez egy korrupt és az országot csődbe vivő párt.”

Ungváry szerint ezek az alapvető okok, és ehhez csak „hozzájárult a jobboldal demagóg, rendkívül támadó ellenzéki politikája”. A lakosság eltántorodott az úgynevezett magyar baloldaltól, mert csalódott benne.

Tehát egyfelől azt állítja, hogy a magyar mentalitást Orbán Viktor testesíti meg, és azt, hogy „a mostani választással az ország valójában visszatalált ahhoz a politikai énjéhez, amely 1945-ben a föld alá merült, és amely tulajdonképpen az 1938-39-es Magyarországnak felel meg”. Másfelől és ezzel egyidejűleg azt is állítja, hogy a kudarc egyik oka, hogy a baloldal és a liberálisok nem tudtak produkálni egy olyan gondoskodó államot az ország számára, amilyet a kádárizmus idején megszoktak.

Szerintem is így van, de a Kádár-korra való utalással Ungváry lényegében felülírja azt az első megállapítását, hogy a jobboldal erőletörésének fő oka a hibernálódott jobboldali mentalitás újjáéledése. Hiszen ha a kádárizmust ő maga említi úgy, mint ami miatt máig hatóan „bevésődhettek” a gondoskodó állammal kapcsolatos elvárások, olyannyira, hogy még ma is érdemes a megfelelő hívószavakkal politikát építeni rá, akkor ez azt is igazolja, hogy a Fidesz és Orbán sikere elsősorban a tekintélytisztelet és a paternalizmus iránti nosztalgiában keresendő, nem a jobboldaliságban. Ezért lehet ő egyszerre kádárista és az avítt jobboldaliság megtestesítője.

Nagyon lényeges meglátásnak tartom ugyanakkor azt, hogy a baloldal foglya maradt saját pártállami örökségének, és úgy viselkedett, mint egy állampárt. Igen, így volt, és az „állampártiság” főként abban az attitűdben manifesztálódott, hogy az MSZP az elmúlt nyolc évben is úgy tett, mintha változatlanul uralná a politikai tér nagyobb részét. Ehhez társult a liberálisok egyfajta elitizmusa. Valójában ez a viszonyulás, az ebbe való belekényelmesedés a vereség első számú oka. Az MSZP úgy politizált, mintha nem lenne szükség arra, hogy naponta megküzdjön a társadalom minden szegmensében a politikája elfogadtatásáért, miközben a politikai ellenfél koncentráltan ezt tette a saját politikájával. (Tulajdonképpen ezt az űrt töltötte be szisztematikusan.) Erre az attitűdre vezethető vissza a kommunikációhoz való negligens viszony: „a politikánk magától értetődő”, nincs szükség munkára a meggyőzés érdekében, hadd tegye a politikai ellenfél azt, amit akar, az emberek bölcsek, képesek lesznek különbséget tenni a realitások melletti érvelés és a populizmus között.

Közbevetőleg, dióhéjban: ez a fajta pragmatikus, tárgyilagos kommunikáció, amelyet technokratának is szokás nevezni, és szokás szembeállítani a Fidesz ún. szimbolikus, érzelmi többletet adó retorikájával, mára elveszítette a hatását, de keletkezésének idején, a rendszerváltás éveiben, revelatív volt. A szocializmusban uralkodó, álságos, hazug, csak a sorok között igazságot közvetítő politikai nyelvhasználattal szemben egy őszintébb beszédmódot jelentett, amelynek fellazító ereje volt, szinte magától terjedt. A nyolcvanas évek legvégének feelingjéhez ez is hozzátartozott, és vélhetően szerepe volt abban, hogy Magyarországon egyfajta kiegyezéssel végződjön a fordulat. Megkockáztatom, hogy még az Antall József, majd Boross Péter által vezetett MDF-éra után is ezzel a kommunikációval lehetett nyerni, amely a száraz tárgyilagossága, sallangtalansága miatt üdítőbbnek, frissebbnek hatott a kenetteljes, avítt szimbólumokkal, nézetekkel megterhelt jobboldali retorikához képest, ezért lehetett meggyőzőbb. Mára azonban kiürült, elavult. Eszköztelennek bizonyult azzal az „újnyelvvel” szemben, amelynek éppen az volt a célja, hogy az értelmes párbeszédet és vitát kiiktassa a közbeszédből.

Visszatérve tehát Ungváry megállapításához, a baloldal valóban nem volt tekintettel elemi kommunikációs szabályokra, nem ismerte fel a mediatizált világban evidensen felmerülő elvárásokat. Többek közt nem vette tudomásul, hogy már rég nem arról van szó, hogy maga a politika az elsődleges, a tálalása meg valami másodlagos kérdés, hanem azzal egyenrangú ágens, sőt, időnként fontosabbnak bizonyul, mint a politikai tett. (A baloldal nemcsak megfelelően hatékony kommunikációs infrastruktúrát nem teremtett ehhez magának, hanem a kommunikáció tartalmát tekintve sem volt képes újításra, képtelennek bizonyult egyetlen innovatív politikusa alternatívát kínáló gondolkodásmódjának átvételére, kiterjesztésére, megvédésére is.

Így aztán szerintem téves az az állítás, hogy a Fidesz kommunikációja azért lehetett ennyire sikeres, mert „az a magatartás, amelyet egy Orbán Viktor típusú vezér és az általa irányított párt képvisel, és az a kommunikációs nyelv, amelyet használ, az tipikusan jobboldali, és a magyar társadalom számára sokkal inkább belülről jön, megszokott”. Nem a jobboldaliságnak köszönhető a siker, a jobboldali nézetek mellett számos más populista nyelvi hordalékkal van tele mindkét jobboldali párt retorikája. Azért tarolhatott ez a politizálási stílus ilyen mértékben, mert minden ellenállás nélkül, totálisan érvényesülhetett, végül valóban teljes egészében erodálva a baloldalt, a kormányzati munka összképét, amely csalódást és eltántorodást hagyott maga mögött. Ebben a közegben a realitások tiszteletének, a racionalis párbeszédnek és vitának nem maradt sem értéke, sem terepe.

Hogy miért érvényesülhetett ennyire ez a politizálási stílus? Ennek csak részben oka a jobboldal szervezettsége, illetve a kormányzók válaszképtelensége (a populista „üzenetzagyvalékkal” szemben a realitásokhoz való ragaszkodást csak közhelyekkel, fantáziátlan középszerűséggel sikerült képviselni), tehát az innováció hiánya a baloldali politikában. Hasonlóan lényeges tényező a fogadó közeg állapota, a bal- és liberális oldalon a gondolkodásmód kettős mércéje, amelynek sajátos aránytalanság, torzulás lett az eredménye a politikai történésekhez való viszonyban, a politikusokkal szembeni elvárásokban.

Ez számtalan konkrét példával illusztrálható. Miközben például az őszödi beszéd a hazugság szinonimájává vált, mára olyan légkört sikerült teremteni, hogy a Fidesznek módja volt végigcsinálni egy egész ciklust, majd a választási kampányt programhirdetés és valóságos programviták nélkül, kiküszöbölve vagy minimalizálva ezzel az eddigi destruktív, mindennek az ellenkezőjét hirdető retorikája és a majdani kormányzás közötti ellentmondásokat. A hazai baloldali és liberális sajtó, valamint a politikai erőteret aktívan formáló elemzők közösen erősítették meg az elmúlt években a választópolgárokat abban, hogy a legképtelenebb állítások az egyenrangú „más” vélemény szintjére emelhetők valamiféle formális kiegyensúlyozottság jegyében. Hozzászoktatták a közvéleményt az olyan áligazságok elfogadásához, mint hogy a parlamenti ellenzéknek nincs semmilyen felelőssége a kormányozhatóságért, az országért, ezért bármit megtehet. Akárhogy kerülgetjük, ez is demokráciadeficit. Mert a demokratikus elveknek csak a formális megvalósítása volt fontos, a valóságos kontrollszerep érvényesítése nem. Most a választások előtt és a két forduló között például az a vélemény uralhatta el a közbeszédet, hogy a kétharmados parlamenti győzelem – program ismerete nélkül is - tulajdonképpen előnyös, mert viták, konszenzus- és kompromisszum-kényszer nélkül, egyoldalúan lehet majd az egész ország életét alapvetően befolyásoló átalakításokat, akár alkotmánymódosítást is végrehajtani. Ebben a helyzetben már a deklarált, konkrét választási ígéretek (egyszeri és nagy arányú adócsökkentés a választások után) visszavonása sem vet fel – láthatóan – hitelességi problémát. Vagyis a hazugság attól függően válhatott sarkalatos kérdéssé és hivatkozási alappá, hogy kivel szemben kérhető számon. A populista megnyilvánulások, ha a jobboldal áll elő velük, sokkal inkább toleráltak még a baloldali és a liberális értelmiség, illetve a sajtó részéről is. Márpedig ugyanabban az erőtérben a kétféle mérce alkalmazása szükségképpen súlyos aránytalanságokhoz vezet a politikai megítélésben.

Maga Ungváry is ebbe a hibába esik, amikor azt mondja a baloldal és a liberálisok 2002-es kormányra kerüléséről, hogy „nem volt egy csipet bátorság bennük arra, hogy kiálljanak a placcra, és megmondják, hogy nem könnyebb, hanem nehezebb lesz. És ezt azért tették, mert érezték, hogy a következő választást is mindenáron meg kell nyerniük. Hát nem kellett volna megnyerniük. Meg kellett volna mondaniuk, hogy mi a helyzet, és annak megfelelően kellett volna következetes és határozott politikát folytatniuk. Lehet, hogy elbukták volna már a 2006-os választásokat, de sokkal tisztábban bukták volna el. A magyar politika rákfenéje, hogy itt olyan mértékű baloldali és liberális gyávaság uralkodik, amely pártját ritkítja az európai politikai palettán.”

Hogy is van ez? Egyfelől lehet azt mondani, hogy az ország arra a retorikára vevő, amelyet Orbán és a Fidesz képvisel, hogy „a modernizáció ennek a tohuva bohunak a lelkiállapotában hajtható végre”, és ezzel egyidejűleg állítható másfelől, hogy az lett volna a jó politika 2002-ben, ha még őszintébben bizonygatják az országnak, hogy a tohuva bohunak vége? (Mellesleg 2009-ben éppen az valósult meg, amit Ungváry javasolt, s a történtek azt igazolják, hogy az ország nem honorálta sem az őszinte beszédet, sem a következetesen egységes, szigorú politikát, hiába hozott országos szinten igazolható eredményt.)

Arra a felvetésre, hogy „ha a gyávaság és az igazmondás hiánya volt pusztán a bukás oka, akkor most a bátorság és az igazmondás győzött?”, Ungváry ismét visszakozik, és visszatér ahhoz az állításhoz, hogy „most a magyar társadalom belső folyamatai érvényesültek. Itt nem igazságról vagy bátorságról van szó, hanem arról, hogy a kulturális politikai meghatározottság meghozta a maga eredményét. A Fidesz kormányra kerülésével helyrezökkent a magyar idő.”

Heller Ágnes is beszél gyávaságról a vitában, de ő kiterjeszti a kört, a baloldaliak és a liberálisok gyáváságát hangsúlyozza: „Igaza van Ungvárynak, baloldaliak és liberálisok meglehetősen gyáván viselkedtek. Miért? Mert az egész magyar lakosság behúzza fülét, farkát. Nem ’fasiszta’, de nem is bosszúszomjas a magyar karakter, erőszakra, gyűlölködésre ma igazán nem hajlamos. Itt ellentmondanék Ungvárynak: a harmincas évekre jellemző karaktertorzulás gyógyulófélben van, még ha meg nem is gyógyult. De a pótcselekvések sora, mint a konfliktuskerülés, a mellénézés, a mellébeszélés, az alkalmazkodás, nem alkalmasak arra, hogy a történelmi karaktert végre kiegyenesítsék.”

Tökéletesen egyet lehet érteni azzal, ahogyan Heller Ágnes hivatkozik gyávaságra. A magyar demokrácia immunhiányos állapotában az a demokráciadeficit is vaskosan benne van, amely a magukat baloldalinak vagy liberálisnak vélő polgárok passzivitásában, önfeladásában, másra várakozásában fejeződik ki.(Mint ahogyan benne van a vereséget szenvedő politikai pártokhoz való viszonyulásban is. A csak a politikusokat, a politikát okoló magatartásban egy infantilis, mi nem vagyunk hibásak, mi csak áldozatok vagyunk típusú értékelés az általános.)

Ungváry szerint „a jobboldalnak valójában sokkal korábban kellett volna hatalomra kerülnie…. a magyar lakosság a maga kulturális-politikai kulturális beidegződései következtében igazából a jobboldal segítségével volna bevezethető a demokráciába.”

De ha Ungváry szerint is egy 1945-ben hibernálódott és most ebben az állapotában magára találó jobboldalisággal van dolgunk, akkor milyen alapon remélhetjük, hogy inkább lesz hivatott és alkalmas az ország demokratizálására?

Erre semmiféle alapunk nincs. Sőt, ez a vélekedés a demokráciadeficites közegben ismét csak passzivitásra sarkall. A jobboldal jelenlegi megerősödése sokkal inkább magyarázható a baloldali politika elfáradásával, a liberalizmus átmeneti és látszólagos eltűnésével, a baloldali politikai nyelvezet és gondolkodásmód megújulásának hiányával, az ebben is tapasztalható innovációs deficittel.

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert más-más gyógymód következik a különböző diagnózisokból. Fölösleges a most vesztes bal- és liberális oldal vereségét még azzal is tetézni, hogy vereségét helyrebillentett történelmi „igazságként” tételezzük. Mint ahogy értelmetlen az is, ha a valóságos perspektíváit a jelenlegi támogatottsága alapján könyveljük el. Nem értek egyet azzal, hogy ha 1989-ben teljesen kiszorult volna a hatalomból a baloldal, akkor most jobban állnánk demokráciából. Éppen ellenkezőleg. Most megtanuljuk, hogy az intézményi demokrácia önmagában nem biztosíték. Ha erodálni fogják a parlament, az Alkotmánybíróság, az országgyűlési biztosok, a független médiumok működésének feltételeit, akkor meg fogjuk tanulni, hogy mit jelent a hiányuk. Meg fogjuk tanulni, hogy miért kell megvédeni ezeket az intézményeket.

A baloldalnak újjá kell szerveznie magát, a liberálisoknak is, de nem azzal a tudattal, hogy az általuk képviselt értékek buktak meg, hogy azokra kevésbé van szükség ebben az országban, hanem azzal, hogy nem volt elég szervezett és hatékony munka a hátterükben ahhoz, hogy ezek az értékek megőrizhetők és érvényesíthetők legyenek.

Lánczos Vera a Galamus-csoport tagja
(Korábbi írások)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Ungváry Rudolf tanulmánya 1939-et jelöli meg mint történelmi viszonyítási pontot, és ebből vonja le azt a következtetést, hogy a magyar nép „politikai énje” az 1938-39-es évek Magyarországában testesült meg. Nem érzem magam felkészültnek, hogy ezt a megállapítást vitassam, inkább a vágyaim szólalnak meg bennem, amikor a viszonyítási pontot valamivel korábbra tenném, arra a politikai korszakra, amelyet Bethlen István és Klebelsberg Kunó neve fémjelez.

A napokban jelent meg a méltatlanul feledésbe merült magyar tudós, Thienemann Tivadar kései emlékirata. Ő a következőképpen értékelte ezt a korszakot: „Meggyőződésem, hogy a Horthy-érának az a kora, amikor Bethlen István volt miniszterelnök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Kornis Gyula kultuszállamtitkár, Csonka Magyarországnak páratlan kulturális aranykora volt”.  Az a kor, amelyet Thienemann említ, egy tekintetben hasonlít napjainkra, abban, hogy ez a jobboldal totális győzelmének, pontosabban a győzelem utáni konszolidációjának kora volt. Bethlen politikai manőverei révén az akkori kormány középjobb pozíciót tudott kialakítani, miután megegyezett a szociáldemokratákkal (Bethlen­–Peyer-paktum), és a háttérbe tudta szorítani a Gömbös-féle nemzeti szociális irányzatot. Ennek révén tíz évre olyan békeállapotot (treuga dei) tudott teremteni, amelyben kifejlődhetett Klebelsberg Kunó napjainkig is kiható iskolai reformja, de ekkor alakult ki a társadalombiztosítás országos rendszere is. A bethleni konszolidáció kora joggal lehetne politikusi ideál. Ugyanakkor tudjuk, hogy eléggé csúfos véget ért, hiszen a végén kiteljesült  gazdasági válság miatt megszorító intézkedésekre kényszerült, és a társadalom ellenállásával találta magát szembe. Utóda, Károlyi Gyula már csak átmeneti kormányzást valósított meg az erőteljes jobbratolódást jelentő Gömbös-korszakhoz.

Ha az előttünk álló Orbán-korszakot a bethleni analógiájának szeretnénk tekinteni, fordított folyamatot, zenei hasonlattal élve tükörfúgát kell elképzelnünk: Orbán a válságtól távolodva valósítaná meg  azt, amit Bethlen a válság kialakulásáig tudott elvégezni. Ez akár biztató is lehetne, de sajnos, arra sincs okunk arra, hogy Orbánt napjaink Bethlenének higgyük, és az is kétséges, hogy Bethlen ma elérné azt, amit anno.  Igaz, a kötcsei beszédnek a duális struktúrával kapcsolatos kitételei nagyon emlékeztetnek a Bethlen által megvalósított politikai centralizációra, de ennek során ott a fenyegető jel: Bethlen békéje mindössze tíz év volt, és az a jobbratolódás követte, amelynek a végén bekövetkezett az Ungváry által emlegetetett 1939-es helyzet.

A baloldal nagyon meggyengült a mai politikai struktúrában, és bizonyos értelemben megalapozatlan a bizalom abban, hogy Orbánt jobban fogja zavarni a szélsőjobb, mint a baloldal. Az MSZP mostani nyilatkozatai szövetséget ajánlanak Orbánnak a szélsőjobb ellen. Erre Orbán ugyanúgy megalázó visszautasítással fog válaszolni, mint amilyen az MSZP minden szövetségesi tapogatózására egy ideje érkezik. Úgy gondolom, Orbán törekedni fog mind a két „szélsőség” felszámolására. A baloldallal szemben agresszív jogi módszereket fog alkalmazni, a Jobbik esetében törekedni fog egyes képviselők átcsábítására. Ezért, ha a történelmi analógiákat keressük elkövetkező napjainkra, inkább Gömbös kora adódik megfelelőnek.

A Bethlen–Gömbös-váltás Orbán monolitikus politikai ambíciói tekintetében is lényeges történelmi példaként szolgál: úgy tűnik, a politikai struktúra nem képes tartósan monolitikus lenni. Orbán a baloldal kiiktatásával képzelte el a dualisztikus, vitatkozó politika felszámolását. Ez pedig – különösen a jobboldalon – nem megy. Ha Orbán végrehajtja azt a baloldalellenes tervét, amelyet lehet, hogy én csak beleképzelek a kötcsei beszédbe, azonnal élesen osztott, fenyegetően veszélyes helyzetbe lavírozza magát: hiszen ezt Vona Gábor már deklarálta is. Ezen az sem segít, ha  elereszti a pórázról a kereszténydemokratákat, és a keresztény fundamentalizmust próbálja fegyelmező erőként fenntartani.

Hogy ez után az okfejtés után nem szorítom „a töltött fegyvert üres [reményvesztett] szívemhez”, azért van, mert biztatásként olvasom, fogalmazom át Heller Ágnes szavait: a nemzet hamarosan már  (még az én életemben) nem lesz kezdő a demokráciában, nem pártokban, vezérekben keresi földi megváltóját. A néma többség beszédessé válik, és nem azokat állítja pellengérre, akik az ő nevében, a demokrácia ellen, azaz őellene prédikálnak., hanem ezt a Cipollákkal, a sunyi szolgákkal, a kolerikusan győzelmet kompenzáló vesztesekkel, a politikai élősködőkkel teszi.

Kis Ádám, könyvkiadó, nyelvész, az ELTE BTK címzetes docense.
Oktatási területe: informatika bölcsészeknek.
PhD-fokozatát Szöveg a digitális térben című dolgozatával szerezte meg.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Ungváry Rudolfnak nyilvánvalóan déjà vu érzése van (sőt: érzései vannak), és mint látjuk, nincs egyedül. Írásában és nyilatkozatában megfogalmazott tézisei többségével nem tudok és nem is akarok vitatkozni, csak megköszönhetem, hogy hangot adott mindennek, elgondolkoztat és vitára, tanulságok megfogalmazására késztet. Amivel egyet tudok érteni, azt nem érdemes részletezni. Van viszont néhány pont, amelyet árnyalni vagy továbbgondolni érdemes.

Téziseit lényegében két, többször használt és körülírt fogalom járja át: a „modernizáció” és a „jobboldal” kategóriája. Álláspontjának szokatlanságát pedig alaptétele adja, vagyis hogy a jobboldali, Orbán Viktor vezette Fidesz győzelmével Magyarország „visszatalált saját politikai énjéhez”, ami egyben a hazai modernizáció egyedüli megvalósíthatóságának záloga. Különösen hangzó nézet, ám lényegét tekintve aligha vitatható. Árnyalnám, illetve cserélném viszont a fogalmakra használt címkéket. A 18. századtól napjainkig a magyar történelem leírható úgy is mint sorozatos modernizációs kísérletek története. A sort kezdhetjük II. József összbirodalmi kísérletével, a reformkori liberálisok ellenzéki (majd 1848-49-ben rövid ideig kormányzati) pozícióból folytatott törekvéseivel, s a 19. század második felétől a Horthy- és Kádár-korszak különböző színezetű és tartalmú, ám egyaránt etatista projektjein át eljutunk a máig. Ungváry három korszakot elemez (a dualizmus, a két világháború közötti, illetve az 1956-1989 közötti periódusokat). A 21. századi magyar politika világára kétségtelenül mindhárom közvetett és közvetlen hatást gyakorol, töprengéseinkben így eltekinthetünk a rövidebb lélegzetvételű és hamar kudarcba fulladt próbálkozásoktól, amelyek mai lenyomata már nem vagy alig mutathatók ki. Ungváry Rudolf kiveszi e kísérletek sorából a Kádár-korszakot, mivel nem a jobboldal uralma alatt valósult meg, én viszont – a markáns strukturális különbségek fenntartásával – ebbe a vonulatba illeszthetőnek tartom.

E modernizációs erőfeszítések kapcsán találóbbnak vélem a „felzárkózás” vagy a kissé elkoptatott benyomást keltő és viszonylagos „fejlődés” kifejezés használatát, hiszen a koraújkor óta a mindenkori politikai és társadalmi elitet (sőt az az alatti rétegeket is) a vélt vagy valós nagyhatalmaktól való lemaradás behozása foglalkoztatta. Az elmaradottság – akár kimondták, akár propagandisztikus okokból elhallgatták – az ipari forradalom nyomán behozhatatlan előnyre szert tevő „Nyugathoz” képest néha csökkent, legtöbbször azonban az az érzésünk támadhatott, hogy még növekedett is, s legfeljebb a dualizmus évtizedeiben ringathatta magát a magyar politikai elit valamiféle nagyhatalmi pozíció (amúgy hamis) ábrándjában. Mindez a felzárkózás ütemének fokozására, a hosszabb távon építkező (a „centrális erőterű” pártstruktúrát igénylő) politikai rendszer kialakítására késztetett, és tette ezt a többség számára kívánatossá, hozzátéve, hogy nem feltétlenül a Nyugathoz való felzárkózást, hanem sajátos kísérletezéssel való előzés kísérletét is jelenthette. A modernizáció szándéka sem volt mindig őszinte a hatalom birtokosai részéről, amit az egyes történelmi kísérletek eredményei is igazolnak.

Fontos, hogy mindez nem pusztán játék a szavakkal, ugyanis a modernizáció nem vagy csak részben eredményezett (volna) valóban modern politikai és társadalmi struktúrákat. A modernizáció vágya még talán leginkább Tisza Kálmán és utódai politizálását jellemezhette, hiszen a 19. század utolsó évtizedeinek valóban markáns vonása – a gazdasági szerkezetváltás mérhető eredményei és sikerei mellett – a régi rend társadalmi viszonyainak feloldódása, a nagyszabású életformaváltás, sokak előtt nyílt meg a felemelkedés és az integráció útja, egyszerűbben szólva a polgárosodás folyamata. Ugyanakkor a dualizmus korára is igaz, hogy ezt a modernizációt egyre anakronisztikusabb választójogi, illetve általában politikai rendszer keretezte, amelynek 1867-ben még döntően liberális közegét egyre több állagőrző konzervatív és nacionalista elem terhelte. A Horthy-korszak pedig a vesztes világháború és a feldolgozhatatlan területvesztés súlya alatt – a gazdasági talpra állás vitathatatlan eredményei mellett – kísérletet sem tett a társadalom és a politikai rendszer modern (demokratikus) irányú reformjára, ahogy ez a Kádár-korszakra is (értelemszerűen nagyon is más hangsúlyokkal) elmondható. (Nincs most terünk kitérni e korszakok aprólékosabb jellemzésére, de később érdekes töprengésre adhat alapot.)

Visszatérve Ungváry szavaira, a 20. század második fele elmaradt modernizációjának bizonyítékaként említi Északkelet-Magyarország roma lakosságának elmaradt integrációját. Ne feledjük, hogy a „jobboldali modernizációkat” is súlyos örökség terheli, elég, ha a századfordulón Amerikába „kitántorgottak” számára, vagy később a milliókban mérhető koldusok országaként jellemzett Horthy-korszakra gondolunk.

Összességében szerintem 2010 legfontosabb tanulsága az, hogy nem a „jobboldali énjéhez” talált vissza Magyarország, hanem a tekintélyuralom igenlésének tradíciójához, amely lényegében független az azt megtestesítő hatalom ideológiai konstrukciójától. (Hangsúlyozom, nem diktatúráról, hanem olyan tekintélyuralmi rendszerről beszélek, amelyet leginkább egy politikai erő nyomasztó többségű vagy kizárólagos – a többi irányzatot marginalizálni képes – túlsúlya jellemez, valamint az, hogy a hatalom birtokosai meg voltak győződve leválthatatlanságukról. Többnyire egyébként e diagnózisuk helytálló is volt.) Teljesen egyetértek azzal, hogy ma nagyon is erős a Horthy-korszak párhuzama, az 1939-es – elnézést nem találok szabatosabb terminust – „fílinget” sejtető parlamenttel, de ez elsősorban az Orbán Viktor választotta politikai krédó és a harmadik köztársaság eddigi története, nem pedig valamiféle predesztináció következménye. Az idei választások legfontosabb következményének nem azt tartom, hogy egy párt nyomasztó többséghez juthatott a választók akaratából, hanem azt, hogy a társadalom nyíltan és örömmel adta fel a rendszerváltás egyik legfontosabb (azóta következetesen érvényesített) hagyatékát: a pluralitás iránti igényt. (1994-ben tett egy hasonló, de sokkal viszonylagosabb kísérletet ugyanerre.) E szempontból majdnem mindegy, hogy a szavazók elsöprő többsége jobb- vagy baloldali párttól várja az új, monolit hatalom iránti igénye kielégítését. Az idén tavasszal megjelent statisztikák közül én nem az első forduló eredménylistáján döbbentem meg legjobban, hanem azon a közvélemény-kutatáson, amely szerint a válaszadók (MSZP-s és jobbikos szimpatizánsokat is magában foglaló) többsége helyesnek és célszerűnek tartja a „minél nagyobb” felhatalmazást a „nyugodt, gyümölcsöző kormányzás” érdekében. Ilyen korábban azért nem volt. Ha jól emlékszem, 1989-90-ben nem egyszerűen az MSZMP-t akartuk leváltani, hanem azt a paradigmát is, hogy egy párt kizárólagos hatalomra tehessen szert. 2010-ben feladtuk a sokszínűség igényét, újra egy párttól várjuk a népboldogítást. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás utáni baloldal – már csak öndefiníciós kényszertől (Ungváry szavaival: gyávaságtól) is nyomasztva – nem tudott megfelelni ennek az igénynek, a jobboldal pedig beválthatta a Horthy-korszakban egyszer már kiállított receptet. Orbán Viktor hatalom-értelmezése így találkozhatott a választók akaratával.

A magyar társadalmat tehát nem írnám le úgy, mint történelmi okokból jobboldali lelkületű országot, különben is, a 21. század a politikai terminusok inflációjának korát hozta. A tekintélyelvnek (Ungváry maga is használja a kifejezést!), az állami gondoskodásba vetett hitnek, és az egy párt által megtestesített „nemzeti akaratképzésnek” azonban valóban kialakultak a 19-20. századi tradíciói, s különféle formákban öltött testet. (Most éppen – újra, reinkarnálódva – a jobboldal töltheti meg tartalommal.) Már csak azért is fontos ez, mert a tekintélyelvű politikai rendszert igénylő társadalom nem elsősorban modernizációt akar, pontosabban korlátozott – a jólét és a nemzeti büszkeség növekedésében megtestesülő – modernizációt akar, és úgy tűnik, a Fidesz épp ennek készül eleget tenni. Ungváry szerint a Kádár-korszakban nem hatott a tömegekre a baloldaliság – ebben igaza van, de a Horthy-éra választójogosult polgárait is jóval kevésbé hatotta át a „keresztény-nemzeti” ideológia, mint ahogy azt az akkori hatalom birtokosai láttatni akarták.

Ungváry Rudolf azt mondja, hogy „most a magyar társadalom belső folyamatai érvényesültek. Itt nem igazságról vagy bátorságról van szó, hanem arról, hogy a kulturális politikai meghatározottság meghozta a maga eredményét. A Fidesz kormányra kerülésével helyrezökkent a magyar idő.” A fenti kiegészítésekkel egyetértek a megállapítással. Azzal viszont már kevésbé, hogy „csak a jobboldal tudja levetkőzni a jobboldal jelenlegi elszomorító állapotát, amelyben ezek a tekintélyelvű, a vezéreszményt majmoló, populista, olykor enyhén rasszista célzások elhangozhatnak”. Épp a Horthy-kor történelmi tapasztalata sugallja, hogy a magyar jobboldal kijózanodása önmagától aligha fog bekövetkezni, ezt csak külső kényszer válthatja ki. (Őszintén remélem, hogy ez mégiscsak inkább egy majdani – belátható ideig nem esedékes – választási vereség lesz, nem valami nemzetközi konfliktus.) A Horthy-kor jobboldala egyre jobban elhitte saját, a „néptől kapott felhatalmazás” önigazolására alapozott propagandáját. Orbán és az „egy zászló” alá sereglett milliós tábora távolról sem tartja elszomorítónak az állapotát, ahogy erre a megállapításra még egyszer sem ragadtatta magát, sőt. Egyelőre inkább a baljós előjelek (a Horthy-korszakot idéző déjà vu) sokasodnak. Orbán a „nemzeti egység” megnyilvánulásaként írja le pártja választási győzelmét, és „nemzeti összefogásként” a Fidesz iránti lojalitást. Többször is kifejtette, hogy a nemzet sikere az összefogás erejében rejlik, ám utóbbit az ő egyetlen pártjára való tömeges voksolással azonosítja. (Magyarország ráérzett a siker ízére – állapította meg közvetlenül az első forduló után, amikor az ország az ő vezetésével még semmit nem érhetett el... Stb.) Ungváry Rudolf is joggal emlékeztet a kötcsei beszéd leglényegesebb elemére, miszerint a jobboldal uralmát, így saját miniszterelnökségét „természetes állapotként” határozza meg. Nem árt emlékeztetni arra sem, hogy az eszme – a más pártokkal való konszenzuskeresés „paktumpolitikaként”, a Fidesztől eltérő politikai árnyalatok ab ovo nemzetietlenként való megbélyegzése – az 1990-es évek elején a szélsőjobboldalon fogant, majd lényegült át a Fidesz hivatalos álláspontjává. A „nemzeti egységteremtés”, vagyis a Fidesz elsöprő hatalma vélhetően már az önkormányzati választások kampányelemeként is feltűnik majd.

A tekintélyelvvel kapcsolatos déjà vu érzést erősítheti, hogy Orbánnak nemcsak azért van esélye hosszú távon kormányozni, új politikai berendezkedést kialakítani, mert kétharmados parlamenti többsége lesz, hanem azért is, mert e „nemzeti egységgel” való azonosulással el tudja nyerni az emberek szimpátiáját. Néhány hónap múlva aktuálissá válhat a kérdés: elérheti-e, hogy akár a keserű pirulákat is édesnek (vagy legalább semlegesnek) érezzük, ahogy erre a korábbi „modernizációs” kísérletek kezdeményezői képesnek bizonyultak. Ne feledjük, a tekintélyelvű rendszerek (sőt, ez a diktatúrák némelyikére is igaz) nem feltétlenül elnyomással tartották fenn uralmukat, hanem a társadalom többségének egyetértésével, ami akár függetleníthető is a rendszer által elért sikerektől, vagy épp a modernizáció megvalósultságától. A tekintélyelv iránti igény, sőt az azt megtestesítő emblematikus vezető is adott, ahogy az említett történelmi korszakokról is megállapíthatjuk.

Nekünk nem is mindig kell talán Mohács, de azért az igaz, hogy történelmünk a déjà vu érzések története is. Magam is kíváncsian várom (ha megérem), mikor milyen politikai rendszer egyszer már le-, majd másként feltűnt képeire fogunk még rácsodálkozni. Például, hogy a 2010-es évek „Orbán-rendszerként” jelennek-e meg egyszer a történelemkönyvekben, s ha igen, milyen értelemben.

Fazekas Csaba történész korábbi írásai a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

„…egyszerűen csak nem demokrata”
Ranschburg Jenő pszichológussal Orosz József beszélgetett
Klubrádió, Kontra, 2010. április 21.
(Az interjú szerkesztett, rövidített változata)

– Ungváry Rudolf szerint a mostani voksolással az ország valójában a saját politikai énjéhez talált vissza, a jobboldal visszakapta történelmi jussát, az országot és az ország kormányzásának jogát és felhatalmazását. Egyetért Ön ezzel?

– Sok lényeges vonatkozásban igen. Abban a vonatkozásban talán nem, hogy ő egy nagyon mélyről fakadó jobboldaliságot, egy nemzeti karaktert sejtet ebben a nyilatkozatában. Én ezzel nem igazán értek egyet. Ha jól emlékszem, ő úgy fogalmazott, hogy Magyarország lakossága eleve jobboldali. Én meg úgy gondolom, hogy egyszerűen csak nem demokrata. És borzasztó nagy a különbség a két állítás között. […] Ha a folyamatot Ferenc Józseftől kezdve végigvesszük máig, azt tapasztaljuk, hogy a 19. század közepétől kezdve mindig volt egy nagy egyéniség, akit lehetett szeretni. Már jó régen volt, amikor ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nekünk apa kell, mert nem tudunk mit kezdeni azzal az ölünkbe pottyant lehetőséggel, hogy saját magunk dönthetünk, mi vagyunk a felelősek önmagunkért, hogy szabad, tisztafejű, önálló polgárként élhetünk, mert ehhez tradíció kell. Ezt a magatartásformát tanulni kell. Ez lenne a demokrataság.

– Ez az apakomplexusunk lenne a jobboldaliság, amiről Ungvári Rudolf is beszélt?
– Nem, ez az, amiben nem értek vele egyet. Ungváry Rudolf ezt az egészet a jobboldaliság talaján próbálta megmagyarázni, én meg a demokrataság hiányával magyarázom. Úgy gondolom, hogy a magyar ember jelen pillanatban nem is pontosan tudja, nem is igazán érzékeli, mi az, hogy valaki jobboldali vagy baloldali. Magyarországon nem is egészen ugyanaz zajlik jobb és baloldalt, mint Európában. Itt nagyon speciális oldalak vannak, és kicsit tetszőlegesen neveztük el az egyiket jobboldalnak, a másikat baloldalnak. Maga Ungváry sem egyértelműen erre gondol, emlékezetem szerint sokkal inkább az ősmagyar elkötelezettséget nevezte ő jobboldaliságnak. Én meg úgy érzem, hogy az átlag magyar polgárnak ehhez a ma igazán szélsőjobbról érkező, furcsa, kicsit ostoba hullámhoz semmi köze nincs. Úgy gondolom, hogy nem vagyunk eléggé demokraták. Hogy száz éve nem tanultuk, nem tudjuk, mit jelent demokratának lenni, és egyszerűen nem fogjuk föl, hogy mi az az esély, amelyet az elmúlt húsz év kínált nekünk. És miután nem fogtuk föl, nem használtuk ki, kidobjuk az ablakon, és beállunk megint abba a sorba, ahol egy apa mögött gondolat nélkül, jól, szófogadó gyerekként, tisztességesen élni lehet.

– Van itt egy ellentmondás, hogy ugyanis az új kormány demokratikus választásokkal kerül hatalomra. Demokratikus választások eredménye a kétharmados parlamenti többség.

– Ez csak látszólagos ellentmondás. Valamikor hatvanvalahány évvel ezelőtt, 1933-ban, egy demokratikus országban szabad demokratikus választásokon hatalomra kerültek olyan emberek, akik utána egy pillanat alatt fittyet hánytak a demokráciának. Ez egy látszat ellentmondás: a szabad, demokratikus választásokból egyáltalán nem feltétlenül következik, hogy szabad, demokratikus életforma jön. Az tény, hogy négypárti lesz ugyan a parlament, de kétharmados, abszolút fölényben egyetlen párt lesz, és teljes egészében statiszta szerepre szorítja a másik hármat. Azt kell mondanom, hogy ha valaha is szerettem volna parlamenti politikus lenni, mint ahogy soha nem szerettem volna, most nem vágynék oda.

– Amikor a szavazópolgárok így szavaztak, és a Fideszt kétharmados parlamenti többséghez juttatták, akkor ők vajon leváltották-e az eddigi modellt? Nem a demokratikus berendezkedést, hanem az eddigi működtetését? És megbízták-e a Fideszt egy másfajta demokratikus modell működtetésével?

– Azt kell mondanom, hogy túl magas intellektuális szintre helyezi a mai magyar választópolgárt. Semmi ilyesmi gondolat nem volt. A mai magyar választópolgár meg akarta buktatni ezt a kormányt. Azt a lelkiállapotot, amely ezt a vágyat előidézte benne, értem: ez egy sok összetevőből álló, érthető folyamat, de ilyesfajta gondolat nem volt mögötte. Pusztán annyi, hogy őket megbuktatjuk, és a legnagyobb ellenfelet tesszük a helyébe. Ennél nagyobb bosszút nem is tudok elképzelni. A további gondolkodás, az már a mi dolgunk, az Öné meg az enyém, meg még néhány ezer emberé. A választópolgár nem gondolkodik ezen a ponton túl. Én magam nagyon sok megnyilvánulást hallottam értelmesen, szépen beszélő, okos emberektől, akik azt mondták, hogy nem értem, miért félnek annyira ettől a kétharmadtól, hát ez nagyon jó lesz, mert rendet lehet végre csinálni, valakinek az irányító szerepébe nem fognak állandóan belekotyogni, nem fognak állandóan vitatkozni ahelyett, hogy tennének valamit. Érti? Hát visszaköszönt Ferenc Jóska, visszaköszönt Kádár János, meg Horthy Miklós! Persze, kell egy atya, aki megmondja, hogy gyerekek, csináljunk rendet. Olyan nincs, hogy mindenki összevissza beszél, mit képzeltek, legyen rend és nyugalom! Természetesen az elmúlt évek tragédiája az, hogy a demokratikus, és ha szabad egy kicsit paradox módon fogalmaznom, a szabad demokratikus gondolkodásmódot egyértelműen összetévesztik a rendetlenséggel. Borzasztó fogalomzavar. Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat - írta József Attila. Hát a szabadság és a rend természetesen összeférő fogalmak! Most mégis úgy tűnik, hogy a szabadság a rendetlenség mellé sorolandó, és én most rendet akarok, pokolba azzal az idétlen szabadsággal, ezek a buta liberálisok mindent kitalálnak. Legyen egy atya, akinek szót fogadunk, és legyen rend körülöttünk. Én értem ezt a gondolkodásmódot, ha megérteni nem is tudom. Nem, egyáltalán nem hiszek a jobboldali meg baloldali nép gondolatában.

– Hogy ez a nép szabadságot tanult-e vagy csak a szabadság vágyát tanulta meg, a kettő között óriási a különbség, és történelmi példa a szabadság utáni vágyra számos adódik…

– Hadd szóljak közbe. Szerintem nem tanulta meg a nép a szabadság utáni vágyat. Éppenséggel most is annak adja tanúbizonyságát, hogy a szabadságról nem tudja, valójában micsoda. Ennek következtében nem tud igazán vágyódni sem rá. Az az érzésem, hogy a mai magyar ember számára a szabadság egy absztrakció, és nem társadalmi osztályokra gondolok. Van egy igen jelentős befelé fordulás. Emlékszik rá, amikor 2002-ben a kormányon lévő Fidesz vereséget szenvedett, és Orbán Viktor, ez az okos fiatalember azt mondta kétségbeesésében, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Teljesen nyilvánvaló, ha szabad egy picit pszichologizálnom, hogy a haza fogalma alatt önmagát értette. Ugye ez egy ego-diasztolés, énkiterjesztéses gondolat, arról szólt, hogy én nem lehetek ellenzékben, hiszen én a miniszterelnök vagyok. A mai magyar emberben, a maga pici kis dombocskáján, amelyen él, egy hasonló ego-diasztolés dolgot érzek: a világ az én hatvan négyzetméterem, meg – ha van esetleg – a kis telkem Gödöllőn, és hagyjanak engem élni. Annyit meg tudjak keresni, hogy meglegyen a betevőm, és tudjak gyűjteni arra, hogy megvásárolhassak egy négy-öt esztendős használt autót...

– Akkor mi a szabadság?

– A szabadság, a szónak a csokonais értelmében, az én számomra azt a fajta polgárt jelenti, aki igazán felelős önmagáért, a másikért, sőt felelős az egész országért, és még azon túl is felelős lehet. Aki képes akár Unióban is gondolkodni, aki képes arra, hogy számon kérje az országtól, mire költötte el az adóját. Franciaországban például minden polgár kap egy papírt, amelyen leírják neki, hogy uram, az elmúlt esztendőben ön ennyi adót fizetett be, azt az adót erre és erre költöttük el. A francia polgár fel van háborodva, ha egyszer véletlenül nem kapja meg az elszámolást. A magyar embernek ez nem jut eszébe. Ennek következtében egyetlen öröme van, ha több-kevesebb ravaszsággal sikerül valamennyit lecsalnia az adóból. És akkor, amikor az adóból lecsal, azt a szabad polgárt csapja be, aki kellene hogy legyen. Úgy gondolom, ehhez a szabadsághoz még nincs a magyar polgárnak, a magyar embernek köze, de biztos vagyok benne, hogy meg fogja tanulni. Biztos vagyok benne, hogy ez a jövő, és nem lehet a folyamatot megakadályozni, legfeljebb időnként nehezíteni lehet egy kicsit.

– A galamus.hu-n Fleck Zoltán publikált egy hosszabb írást arról, hogy elbúcsúzik a politikától, a politizálástól, attól a fajta közélettől, amelynek meghatározó értelmiségként ő is részese volt. És valami olyasmire jutott, hogy itt bizony történelmi léptékkel kell mérni és gondolkozni. Az eltelt húsz év tehát kudarctörténet lett volna? Erre a két évtizedre mondtak nemet most a választásokon?

– Azt hiszem, nem. Ennek a két évtizednek a balul sikerült ostobaságaira mondtak nemet, miközben a lényegét még nem fedezték fel. Ami látványos, az csupa kudarc, csupa ostobaság és csupa indulatot kiváltó dolog valóban, és minden indulatos magyar polgárral egyetértek, ha csak ezt a látványos felszínt nézzük. De aki képes arra, hogy mögé nézzen, és képes felfedezni azt a lidérces küzdelmet, amelyet a hatalomnak alárendelt magyar ember folytat önmaga hatalmáért, szabadságért, egy másfajta minőségű életért, az tudja, hogy az ilyesmi nem megy egyszerre. Nem megy, hogy megteremtettük a demokrácia szervezeti kereteit, és azt hittük péntek este, amikor mindez készen volt, hogy hétfőn reggel már a demokráciában fogunk felébredni. Holott a demokráciához nemcsak demokratikus szervezetek kellenek, hanem demokrata is kell, aki élni tud velük. Ezek rettenetes csalódások, és ezt nem fogta fel a magyar ember. Azt hitte, hogy itt a demokrácia, itt az édenkert, ettől kezdve csak boldogság van és öröm. Meggyőződésem, hogy meg fogja érteni, meggyőződésem, hogy a történelem erről a húsz évről sokkal összetettebben, elemzőbb módon fog beszélni, mint ahogy ma beszélnek róla az emberek. Nagyon sok értékes momentum volt ebben a húsz évben, és azt a könnyelmű mondatot is megkockáztatnám, hogy az elmúlt nyolc évben is nagyon sok értékes momentum volt. A magyar ember részben a történelmi farkasvaksága miatt, részben pedig egy tudatos, nagyon jól szervezett ellenakció-sorozat következtében egyszerűen nem vette észre a pozitívumokat, csak a valóban meglévő felszíni negatívumot.

– Visszatérő érvelés liberális közszereplők, gondolkozók részéről is, hogy ezen a kataklizmán át kell mennie az országnak, jöjjön, aminek jönnie kell, ezt nem lehet megúszni. Van, aki egyenesen azt mondja, hogy persze, nekünk Mohács kell. Noha Mohács egy nagyon súlyos trauma, és senki sem nézhetné színházi páholyban ülve, kívülállóként, amint a társadalom, az ország, a mi demokratikus berendezkedésünk eme kataklizmán átesik. És a kataklizma a magyar történelemben mindig tragédiával végződött.

– Sajnos én is így gondolom. És szerintem, mondom nagyon óvatosan, ez kézenfekvőbb eshetőség, mint ahogy Ön most beállította. Ez benne van az én másik forgatókönyvemben. Egy ilyenfajta kataklizma lehetősége, a véres kataklizmáé és az azt követő retteneté, bűntudaté, majd katarzisé, ez benne van a levegőben, miközben őszintén reménykedem, hogy ez csak vészmadárkodás, ilyesmi nem fog megtörténni.

– Én nem a forgatókönyv szintjén zárnám ezt ki, csak azt mondom, hogy ez önfeladást, sőt a demokratikus létünk megtagadását jelentené.

– Nem tudom, azt látom, hogy – Karinthy fogalmazta ezt meg valamikor nagyon régen – a fogalmak kiürültek. Nincs a héj mögött valódi tartalom. Így aztán azt, hogy demokrácia van, szinte minden társadalmi formációra el lehet mondani, a nyomdafesték egész jól tűri, nincsen semmi probléma. Még a demokrácia igen nagyfokú hiánya is egész jól elviseli, hogy őt demokráciának nevezzék. Úgy gondolom, egy ilyen lehetőséggel állunk most szemben, abban az esetben, ha kiváló intellektusok, a polgárság vezető és korábban politizáló rétege most elbúcsúzik a maga módján. Én is észrevettem ezt. Mint ahogy Fleck Zoltán is búcsúzott. Sokan úgy búcsúznak, hogy el is mennek az országból. Sokan úgy búcsúznak, ez számomra a legszomorúbb, hogy elkezdenek látványosan jobbra húzni, vagy kiváló intellektusok kijelentik, hogy a Jobbik tulajdonképpen nem is szélsőjobboldali párt. Ilyenkor az ember arra gondol, hogy az illető természetesen túlélni szeretne. Annak idején azt mondtam egyiküknek, hogy miért hárítasz, még nem olyan nagy a baj. De most már olyan nagy a baj. El kell kezdeni hárítani, el kell kezdeni igazodni, vagy visszahúzódni, mint Fleck Zoltán, vagy bőröndöt venni és elmenni. Rettenetes vérveszteség fogja érni a magyar polgárságot, mélyen meg vagyok győződve róla. Nem azért, mert én csak és kizárólag a baloldali polgárokat tartom értékeseknek, félre ne értsük, de köztük rengeteg nagyon értékes ember van, és sajnos nagyon sok nagyon értékes ember érzi úgy, hogy veszélyben van itt. Nem csak, vagy nem feltétlenül, fizikai veszélyben, de az a fajta szabad polgári létezési mód van veszélyben, amelyet szeret és amelyhez ragaszkodik, és megpróbál keresni egy olyan helyet, ahol ezt a létformát tovább élheti. Én már túl öreg vagyok ehhez.

Ranschburg Jenő pszichológus

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Zsófikám,

Elolvastam a vitát, mert szeretlek, a Galamus pedig kiváló, mindenkinek dicsérem. De bevallom, hogy ez a vita nem nagyon vonz, mert nem több, mint a szokásos apokaliptikus jóslatolás és panaszolás. Ha nem búcsúzott volna el TGM 1989 végén a baloldaltól mindenki örömére, ha nem jósolta volna meg Tölgyessy 1998-ban, hogy a fideszes jobboldal örökre berendezkedik és a nomenklatúra-baloldal kihal, ha ugyanakkor nem olvastam volna 1994-ben, hogy a baloldal berendezkedhet itt örökre, mert a magyar nép Kádár népe – szóval unalmas.

A magyar választónak elege lett abból, hogy a baloldalinak nevezett kormányok gyengén kormányoznak és lopnak, nem emelkedik az életszínvonala, ezért jobbra szavaztak, hogy valaki kormányozza őket végre, és lopjon kevesebbet, emeljen bért, csökkentsen adókat. Valljuk meg, ez nem magyar választási magatartás, hanem európai. De így döntöttek már 1994-ben is, amikor visszahívták a marginális MSZP-t, majd 1998-ban, amikor bizalmukat az 1994-ben alig parlamentbe jutott Fideszbe helyezték. És 2002-ben megint elunták, hogy a Fidesz ostobán kormányoz és korrupt, így megint balra szavaztak. A csoda 2006, amikor a baloldalnak simán veszítenie kellett volna, de Orbán képes volt kihívóként elrontani a kampányát, amiből az derült ki, fogalma sincs, hogyan fog kormányozni. Most ügyesebb volt, hallgatott, ezért mindenki azt gondolt, amit akart, és természetesen a választó azt a variánst értelmezte, hogy jönni fog a béremelés, az adócsökkentés és a cigányok megrendszabályozása. De ennek semmi köze 1938-39-hez, a magyar alkathoz, amely ilyen is olyan is, de négyévenként aligha változik.

Gyurcsánynak 2006-ban 2 millió 400 ezer szavazója volt áprilisban, és szeptemberre valahová 1 millió 200 ezerre fogyott, annak örömére, hogy nem osztogatás, hanem fosztogatás volt. Akik elhagyták, azok "baloldaliak" voltak. Most Orbán itt áll 2 millió 700 ezer körüli szavazóval, akik abban a hitben élnek, hogy június 1-jén férjük munkához jut, béremelést kapnak, az adóikat csökkentik, visszaállítják a gyes és a gyed hosszabb idejét, megkapják a 13 havi nyugdíjat és bért, továbbá fejlesztik az iskolájukat és a kórházukat, végül, aki hitelt vett fel, annak csökkentik a törlesztőrészletét, és megtiltják az árverezéseket. És megsüvegeli a magyart mind az oláh, mind a német, mind a tót. Az IMF–EU-szerződés nyárvégi megkötésekor, vagy legkésőbb a 2011-es költségvetés összeállításakor ki fog derülni, hogy ebből semmi se igaz, hogy a kétharmad nem hatja meg a pénzpiacot, ellenkezőleg, arra készteti, hogy az erős legitimációjú kormányt még könyörtelenebb reformokra bírja: csinálj egészségügyi, oktatási, nyugdíjreformot, akkor kapsz annyi mozgásteret, hogy ne kelljen nettó megszorítanod, szinten tarthatod azt, amid van. Mire a gerinces "jobboldali" szavazó ordítozva megkérdi, hogy ha már négy évet várt a béremelésre, most mit szórakoznak vele. És először megszereti a Jobbikot, ahol Vona már meg is ígérte, hogy mindezeket számon fogja kérni, majd miután a csőcselék kitombolta magát – ezt lesz igazán nehéz túlélni –, megint ezeket az elnyűtt, elfogadhatatlan stb. stb. szocialistákat fogja megtalálni. A Fidesz nem az MSZP-vel vagy a Jobbikkal küzd, hanem a saját szavazóival, ahogy az MSZP-nek se a Fidesz vagy a Jobbik volt az ellenfele, hanem önmaga, saját ostoba és korrupt politikája.

Ha egy országban uralkodóvá vált, hogy a kormányok legitimációját nem ideológia, hanem gazdasági növekedés és életszínvonal-emelkedés adja, illetve meghatározott életforma-modell elfogadása vagy elutasítása, akkor egyrészt nem bal és jobb küzd, hanem kormányzóképesség és életforma-modellek.

Válság idején a fordulatok sokkal gyorsabban zajlanak le, elegendő néhány hónap, vagy alig egy év. Obama bejött erős legitimációval, a republikánusok a porban hevertek. Elég volt egy év, hogy Obama megrendüljön, és az ostoba, hideg polgárháborús Palin-vezérelte republikánusok beteadélutánozzák magukat a komoly ellenzék szerepébe. Sarkozy 2007 és 2009 ősze között verhetetlennek látszott, a PS halott volt. Elég volt a válság újabb hulláma 2010 elején, és Sarko padlóra került, a szocialisták magukra találtak. A görögök nagy csinnadrattával megválasztották Papandreut és a PASOK-ot – most nézd meg őket. A világ  elviselhetetlen, de lehet elviselhetetlenebb is.

Elragadtattam magam.

Barátsággal:
Laci

Lengyel László (forrás: klubhalo.hu)
közgazdász, publicista, politológus
Lásd még: wikipédia, penzugykutato.hu

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

„…az 1994-es választásokon a polgárok visszamenekültek a szocialistákhoz – ugyanattól a konzervativizmustól indíttatva, amely  miatt korábban elfordultak tőlük.”

Ungváry Rudolf véleményének (melyet más változatban már korábban is egyetértéssel olvastam) jóformán minden megállapításához csatlakozom. Három ponton kisebb módosításokkal.

(1) Természetesen nagyon nehéz egy nép szokásrendszerének irányultságát, mondjuk így, a „néplelket” megragadni. Azonban, ahogyan Ungváry mondja, vannak bizonyos kulturális-történelmi determinációk, éspedig minden népnél. (Ahogyan szintén helyesen jegyzi meg, például a cigányok esetében is.) A három, ún. kelet-közép-európai nép között a lengyelek az örökös lázadók, a csehek az örökös kiegyezők, a magyarok viszont előbb mindig lázadnak, aztán meg mindig kiegyeznek. Így követte 1848-at Ferenc József, 1918-at Horthy Miklós, 1956-ot Kádár János rendszere. Az ideálok iránti lelkesedés gyakran szembekerült a realitások kényszereivel. Prohászka Lajos ezt írja A vándor és a bujdosóban: „Nincs nép, amely ádázabb harcot folytatott volna elveiért, s ugyanakkor könnyebben adta volna fel elveit, mint a magyar. […] Létbeli helyzete nem engedte meg az elvszerűséget. Bethlen János szava e tekintetben minden idők magyar sorsát fejezi ki: ’Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.’ Ebből válik érthetővé ennek az elvtelenségnek egy másik megnyilvánulása, hogy úgy mondjuk, pozitív formája is: az állandó küzdelem a kiegyezkedésért.” (Az 1941. évi kiadás alapján, 145-146. o.). Időnként voltak helyzetek, amelyeket túl kellett élni, időnként voltak kényelmes állapotok, amelyeket nem volt tanácsos megbolygatni. Egy elviselhető körülményeket és biztonságot teremtő autokratikus rendszer adott esetben elfogadható kompromisszumnak tűnt, amivel ki lehetett egyezni.

Ez azonban nem jobboldaliság, hanem egy mélyen gyökerező konzervativizmus az általános életfölfogásban, tehát még csak nem is a politikai irányzat értelmében vett konzervativizmus. És ez nyilvánult meg a rendszerváltás óta rendezett választások eredményeiben is. Az 1990-es választásokon a választók elutasították a Kádár-rendszert, mivel csődbe vitte az országot: nem biztosította már a korábbi securitast és a nyugati jólét utolérésének perspektíváját. A konzervatív párt győzött, mert ő volt a nyugodt erő, vagy legalábbis annak látszott, de amikor kiderült, hogy fölforgatja az addigi nyugalmat és válságot teremt, az 1994-es választásokon a polgárok visszamenekültek a szocialistákhoz – ugyanattól a konzervativizmustól indíttatva, amely miatt korábban elfordultak tőlük. Az 1998-as vereséget valójában nem a szocialisták szenvedték el, hanem liberális szövetségeseik: a választók őket tették felelőssé a megszorításokkal járó reformokért. Az ezt követő újkonzervatív kormányzat azonban megint agresszív módon fölbolygatta a kellemes életviszonyokat, ezért a választók négy év múlva tőlük is elfordultak, és újból a nyugodt konzervatív erőnek mutatkozó szocialisták mellett tették le voksukat. Azután, mivel a kormányzásuk első négy éve alatt továbbra is ilyennek mutatkoztak, a választók újabb 4 évre meghosszabbították a mandátumukat. És akkor jött a katasztrófa: jöttek a szükségszerű kemény megszorítások, és jöttek a nagy reformtervek, főleg az egészségügyben, amelyek ténylegesen ugyan épp csak a felszínt horzsolták, de a teljes fölfordulás ígéretével fenyegettek. Az eredményt ismerjük.

(2) Miért csak a jobboldal vihetné véghez tehát a baloldal által elkezdett modernizációt? Ennek nem elvi, hanem praktikus okai vannak. A baloldal eredetileg az alsóbb osztályok (ma: „bérből és fizetésből élők”) érdekeinek védelmére szerveződött meg. Minthogy a modernizáció ezen osztályok hosszú távú érdeke, természetesen azt is képviselte; csakhogy a modernizáció rövid távon az alsóbb osztályok bőrére is megy. Mármost egy ilyen kettős politikába nem belebukni valóságos csoda lenne. Valószínűleg nem vigasztalja meg a magyar szocialistákat, de nem ők az elsők a történelemben, akik egy ilyenfajta megoldhatatlan föladatba belebuktak. A jobboldal, ha rászánja magát a reformokra, majd a nemzet érdekeit fogja hangoztatni, amint ez általában szokása, és erre hivatkozva fog lenyeletni egynéhány békát az őt most messiásként ünneplő tömegekkel. Hogy szükségszerű népszerűségvesztésük problémáját hogyan fogják megoldani, legyen az ő gondjuk.

(3) Mint Ungváry Rudolf mondja, ő régebben jobboldali volt, de a mai jobboldallal nem tud azonosulni. És világosan látja a helyzetet, amikor azt írja, hogy a tisztességes (konzervatív) magyar jobboldalt tönkretették 1945, pontosabban 1947 után. S bár nyilván nem tartunk ott általános kulturáltságban, ahol Németország, azért egy tartósabb kisgazdapárti kormányzat talán nálunk is hozott volna olyasfajta eredményeket, mint ott a kereszténydemokrata kormányok sora. A kommunista hatalomátvétel tönkretette a hagyományos magyar elitet, a régi középnemességet, a későbbi „dzsentrit”, illetve a „keresztény magyar középosztályt” (helyébe egy új, népi származású elitet nevelve ki), úgy, hogy mára alig maradt belőle valami, s ha emiatt ressentiment él benne, nem lehet csodálni. Hogy egy populista jobboldali kurzus – amely természetesen nem az ő sui generis kurzusa, hiszen ennek képviselőivel egy igazi magyar úr valamikor szóba sem állt volna – segíthet-e még rajta, majd kiderül. Most a leginkább talán arra lenne szükség, hogy ezek a populista jobboldaliak próbálják meg ténylegesen elsajátítani a hagyományos konzervatív elit értékeit. Tisza Istvánban ne csak a makacsságát, de a tisztességét is, Bethlen Istvánban ne csak a ravaszságát, de az intelligenciáját is tiszteljék, s ne csak szavakban és ne is csak mint politikusokat dicsőítsék őket, hanem tanulják el tőlük azt a kulturális színvonalat, amely őket a régi magyar elit igazi képviselőivé tette. Sajnos egyelőre leginkább csak azzal vannak elfoglalva, hogy miként is ülhetnének a mostani elit helyébe.

Konzervativizmus és jobboldaliság gyakran nem azonosak: mostanában igazán van szerencsétlenségünk látni jobboldali irányzatokat és pártokat, amelyek sajnos egyáltalán nem konzervatívak, legföljebb annak hívják magukat, illetve a legjobb esetben is csak annak igyekeznek látszani. Nehéz kérdés, hogy van-e, lehet-e baloldali konzervativizmus. Mint mai, élő, politikai irányzatot nem tudnék ilyet mondani, mint szellemi és politikai magatartásformát azonban igen. Például Thomas Mann szerintem baloldali konzervatív volt, aki az Egy apolitikus ember elmélkedéseinek konzervatív világlátását és életfölfogását mindvégig megőrizte, azonban az 1920-as évek elejétől kezdve egyre inkább baloldali következtetéseket vont le belőlük. Magyarországon például Karácsony Sándort lehetne ilyen baloldali konzervatívnak nevezni. Sőt, lehet, hogy most tudok mondani egy újabb példát: ugyanis határozottan az a benyomásom, hogy Ungváry Rudolf is egy baloldali konzervatív.

Lendvai L. Ferenc a Galamus-csoport tagja

(korábbi írások)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Mielőtt Ungváry Rudolf lezárja a vitát, még egy hozzászólás – igaz, nem a Galamus-vitához íródott. A Mozgó Világ 2009. októberi számában jelent meg Ripp Zoltán Hunniában készülget valami című írása. A szerző tanulmányában felméri a tavaly őszi pártállapotokat, a közkeletű magyarázattal szemben – a Jobbik előretörésének oka az elbizonytalanodás és sokak kiszolgáltatottsága – érvel a saját magyarázatai mellett. Leírja a Fidesz szerepét a Jobbik megerősödésében, azt a látszólagos pozícióváltást, amelyet a szélsőjobboldali pártnak köszönhetően a populista párt végrehajtott, és megindokolja, miért maradt szerinte, a Jobbik megerősödése ellenére is, a Fidesz a baloldal és a liberálisok legfőbb és legerősebb ellenfele. Így aztán, írja, „nem igazán csodálható, hogy a politikai elemzések uralkodó kérdése már jó ideje az: mire készül a Fidesz, mi várható kormányra kerülésétől?” A prognózisok három markáns típusáról beszél, s ezek egyikeként nevezi meg Ungváry Rudolfét is. Részlet az írásból:

„Az egyik típust nevezhetjük a ’történelmi kényszerek lassan ható ereje’ forgatókönyvének, vagy akár az ’üdvözlet a győzőnek’ típusú fatalista-szkeptikus előrejelzésnek, amely legföljebb a ’ne tiporjatok rajta nagyon’ jámbor óhajjal párosul. Ungváry Rudolf még tavaly márciusban, a népszavazás eredményének hatására vetette papírra A jobboldal kormányzása felé című, nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben a hazai állapotokból kiindulva eleve kilátástalannak minősítette a szocialisták és liberálisok jozefinista modernizációs kísérletét. Szerinte reménytelen küzdelmet folytatnak a mai magyar jobboldal domináns erejével, jobb is volna, ha mielőbb föladnák. Ez a társaság ugyanis, amely képtelen megszabadulni a 20. századi rémisztő jobboldali hagyományától, és magát tekinti a ’magyarság’ egyedüli hiteles képviselőjének, az ország vezetésére ’történelmileg’ egyedül hivatottnak, megakadályoz minden ’idegenszívű’ erőt a sikeres modernizációban. Ungváry egyetemes érvényűvé növeli pesszimizmusát: ’Még sehol sem sikerült elmaradott állapotokból baloldali és liberális segédlettel demokráciába fejlődni. Ahol ezzel megpróbálkoztak, kisebb bukás vagy nagyobb katasztrófa következett be Spanyolországtól Görögországon át Chiléig. Mindenütt tekintélyelvű, jobboldali vagy állampopulista kormányok ragadták magukhoz a baloldaliaktól a hatalmat, és nőttek át lassan a demokráciába. Gyorsan ugyanis nem lehet, alig két évtized biztosan túl kevés hozzá. A több mint fél évszázados fejleményekből kiolvasható, hogy baloldaliak és liberálisok csak attól kezdve rúghatnak labdába, amikor a jobboldal már európaizálódott. E nélkül nincsenek tömegeik, és hiányoznak azok a demokratikus keretek, amelyek között méltányos politikai küzdelemre számíthatnak.” Magyarországon tehát a mégoly szükséges reformok is megbuknak mindaddig, amíg nem a jobboldal kényszerül végrehajtatásukra. Nincs mit tenni, el kell viselni a közelgő borzalmat, fel kell készülni egy undort keltő jobboldali kurzus tartós berendezkedésére. Sokáig fog tartani, felemás reformok mellett lassú fejlődés várható, de ki kell bírni a végzetszerűen bekövetkező vacakságot.

Finomabb és kicsit optimistább változata is van ennek a fatalista felfogásnak: a populista-etatista jobboldal felülkerekedését nem lehet ugyan megakadályozni, de sebaj, mondhatnak bármit, a külső kényszerek erejének ők sem tudnak ellenállni. Tőlük mint ’nemzeti’ erőtől majd elfogadják az emberek az átalakulás még hátralévő keserveit, hiszen nem is lesz más választásuk, ha önként utat nyitnak egy autoriter-paternalista berendezkedés számára. ’Európa’ meg majd kicsit undorodva félrenéz, amíg nincs nagy baj, nem sokat törődik a hátsó udvarban zajló perpatvarral. A tömegdemokrácia az alulfejlett társadalmakban ilyen kínos dolgokkal jár: lássuk be, az igen tisztelt nép sajnos eléggé hülye, elvárja, hogy versengve ámítsák, legfeljebb utólag jól megsértődik, ha rájön, hogy megint átverték.

Gyengéje ennek a fölfogásnak, hogy a nép az 1990-es kivételével eleddig parlamenti választásokon sohasem adott önként többséget a hagyományos magyar jobboldalnak. Már az első szabad választásokon sokan voltak, akik nem a hagyományos ’nemzeti oldal’ pártjaként szavaztak az MDF-re, hanem a biztonságos átmenet és a szociális piacgazdaság ígérete miatt. A rendszerváltó választások után ők hamar felismerték a ’nyugodt erő’ nyugtalanító voltát, és megvonták támogatásukat az Antall-féle koalíciótól. 1998-ban a keserves társadalmi következményekkel járó stabilizációs és liberális modernizációs politika ellenére sem került a társadalomban többségbe a hagyományos jobboldal, jóllehet a Fidesz a kisgazdákkal összefogva kormányra jutott. Nem mellékes, hogy milyen sokan értették félre a polgári retorikával fellépő Fidesz több mint kormányváltó ígéretét, nem gondolván, hogy egy avítt keresztény-nemzeti ideologizálással súlyosbított paternalista kísérlet előtt nyitnak teret. Az Orbán-kormány idején sem létezett eleve jobboldali beállítottságú többség a magyar társadalomban, ezt az egyébként tényleg szívós hagyományt fáradságot nem kímélő munkával igyekeztek feléleszteni és elterjeszteni. 2002-ben, amikor a Fidesz már valóban a jobboldal hegemón gyűjtőpártja volt, még mindig csak sokan voltak, de nem elegen. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy ennek legfőbb oka a választók nagyobb részének idegenkedése volt a Fidesz törekvéseitől. A baloldali-liberális kormányzás hibái, a csalódások sorozata nélkül nem is mentek volna sokra. Kissé egyoldalúnak vélem Ungváry Rudolfnak azt a tézisét, amely szerint a szocialisták és liberálisok nem irányzataik erejénél fogva jutottak kétszer is kormányra, hanem részint a jobboldaltól való ’eszelős félelem’ miatt, részint pedig azért, mert ’a társadalom jelentős része paternalista államra vágyott, a szocialistákban vélve ennek zálogát’. Azt hiszem, inkább Kis János jellemezte jól a helyzetet, aki az első koalíció mellett érvelve a rendszerváltás társadalmának, pontosabban a baloldal támogatóinak kétlelkűségéről írt.(1) A rendszer kiépítésének kikerülhetetlen ellentmondásai és a politikusok tévelygései, illetve az azok nyomán sokasodó legitimációs problémák okozták, hogy a kettős léleknek nem a modernizációs oldala erősödött meg. Nem volt benne eleve elrendeltség, még ha kétségtelen is, hogy mély hatást tettek a társadalom mentális állapotára a magyar történelem paternalizmusai Ferencjóskától Kádár apánkig.

Alátámasztja viszont Ungváry Rudolf véleményét, hogy a 2008. márciusi népszavazáson milliónyian szavaztak a kormány reformterve ellen olyanok, akik még sohasem szavaztak a jobboldalra. Tölgyessy Péter ennek tanulságaként arra figyelmeztetett, hogy az MSZP választóinak csak mintegy a harmada tekinthető modernizációpártinak, kétharmaduk igyekszik minél többet megőrizni a Kádár-rendszer vívmányaiból.(2) De ha így áll a dolog, és a Fidesz annak köszönheti kiemelkedő népszerűségét, hogy keresztény-nemzeti retorikáját kiegészítette a szociális populizmussal, még mindig fennáll a kérdés: miért fogadnák el ’az emberek’ inkább a jobboldaltól, amit korábban választott pártjuktól elutasítottak? Ha nem a jobboldal hagyományos szólamai iránt fogékony választók biztosítják a többséget a Fidesznek, vajon mitől tudna tartósan berendezkedni? Ha beváltja populista ígéreteit, csődbe viszi az országot; ha megszegi őket, aligha őrzi meg a nem jobboldali indíttatású új választói rokonszenvét.

Nem old meg tehát semmit a lefegyverzően egyszerű álláspont, hogy nincs más teendő, mint hosszú időre a jobboldalnak átengedni a terepet, lett légyen az akármily borzalmas is. Következtetésében ez a fatalista felfogás rokon Krausz Tamás véleményével, aki a baloldal erkölcsi integritása és politikai hitele megőrzése érdekében a rendszerváltás kezdetétől úgy vélte – igaz, ő éppen a liberális politika ellenében –, hogy a szocialistáknak nem volna szabad részt venniük a globalizált kapitalizmus helyi kirendeltségének kiépítésében. A hatalom meghunyászkodó átadása, a Fidesz hegemóniája, a parlamenti váltógazdálkodás esélyének tartós megszűnése nem a lassú, csak éppen gusztustalan fejlődés, hanem a tartós leszakadás, a zsákutcás történelem folytatásának forgatókönyve lenne. Sokkal valószínűbb, hogy nem egy következetes politikát megvalósító hosszú kurzus következik, hanem a rendszerváltás óta tartó rángatózós folyamat hosszabbodik meg: előbb nagy nehezen stabilizálják a gazdaságot, majd a kilábalás első biztató jelére sürgősen felszámolják a fejlődési esélyeket.”

(1) Kis János: A választók üzenete és a koalíció kilátásai. Magyar Hírlap, 1994. július 16.

(2) Tölgyessy Péternek a Politikatörténeti Intézet vitáján elhangzott szavait idézi: Masinisztát vagy mozdonyt cseréljenek? Népszabadság, 2008. március 13.

Ripp Zoltán történész, politikai elemző
Életrajza, művei

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Zárszó a „Jobboldali-e Magyarország”-vitához

Nem azt állítottam, hogy a Horthy-korszak tért vissza, hanem azt, hogy a rá jellemző arányok tértek vissza. Ez utóbbi – szemben Sipos Balázs állításával – nem megérzés, hanem tény. Azt sem állítottam, hogy a szélsőjobboldali Jobbik azonos a nyilaskeresztes párttal. A Jobbik megváltozott (neonyilas) formában felel meg az egykori nyilasságnak; az elsöprő többségű Fidesz pedig a „centrális erőtérre” való igényével állítható párhuzamba az ugyancsak jobboldali gyűjtőpártként működő Magyar Élet Pártjával. E pártok öröksége hagyományozódott át, nem maguk a pártok. Akik ma a jobboldalra szavaztak, többségükben ugyanúgy nem tudatos jobboldaliak, ahogy azok se többségükben tudatos baloldaliak vagy liberálisok, akik baloldali vagy liberális pártra szavaznak. De azért a társadalom 2010-ben nem akárkiknek a kedvéért adta fel 1989 „egyik legfontosabb… hagyatékát, a pluralitás iránti igényét” (ahogy Fazekas Csaba írta), hanem a jobboldal kedvéért. Az 1945-ös budapesti, az 1946-os és 1947-es országos választásokon a többség semmivel sem kevésbé igényelte a tekintélyelvet, a gondoskodást, mint ma, mégsem a tekintélyelvű, gondoskodóan egyenlősítő kommunistákra adta le a szavazatát. Most megtette önként a nemzetező jobboldal javára. Ez történetileg, a politikai kultúra áthagyományozódása szempontjából mégis csak jelent valamit! Az pedig végképp nem igaz, hogy Sipos Balázs szerint ezeknek a tényeknek a megállapítása felmentené „a baloldali és/vagy liberális értelmiséget a szembenézés, az önkritika alól.”

Több bírálóm kétségbe vonja, hogy a jobb- és baloldaliság dichotómiája alapján a politikai helyzeteket le lehet írni. Boros László szerint „már önmagában a magyar politikai tagozódás torzulása, ha a Nyugat- és Észak-Európában… meghaladott jobboldalban és baloldalban kell gondolkodnunk…”, Bitó László el se tud képzelni „egy mindenben ’baloldali’ vagy ’jobboldali’, illetve mindenben liberális vagy konzervatív embert” (soha nem állítottam). Gulyás András szerint legfeljebb arról van szó, hogy „a magyar választó könnyen megbolondítható… csodát remél…”, Ranschburg Jenő szerint „a magyar ember jelen pillanatban nem is pontosan tudja, nem is igazán érzékeli, mi az, hogy valaki jobboldali vagy baloldali”.

Ez mind igaz, de az nem igaz, hogy a bal- és jobboldaliság nem érvényes kategóriák, ráadásul használatuk a „torzulás” jele volna. A bal- és jobboldaliság mindig csak reprezentál olyan valós jelenségeket, mint a kormánnyal való elégedetlenség, félelem az elszegényedéstől, a sör ingyenességének vágya stb. E két fogalom esetében a politika olyan dimenzióiról van szó, amelyek a konkrét politikai tartalmaktól függetlenek, ezért e tartalmak bármelyikét reprezentálhatja. A konkrét politikai jelenségek önmagukban egyáltalán nem bal- vagy jobboldaliak. Ahogy önmagukban nem azok a konzervativizmus, az egyenlőségelv, a populizmus stb. sem. Viszont minden irányzaton belül megjelenhet a két kategória: létezhet mind baloldali, mind jobboldali populizmus, konzervativizmus, liberalizmus, tekintélyuralom, gondoskodó állam, egy- és többpártrendszer stb., de létezhet bal- és jobboldaliság valláson, nacionalizmuson, gazdasági gondolkodáson belül is. Minden társadalom politikai élete strukturálható e két fogalommal: mennél fejletlenebb, annál kevésbé, mennél fejlettebb, annál inkább.

Demokráciában (is) sokféle erő küzd egymással a bal- és a jobboldaliság nyíltan vállalt vagy áttételesen érvényesülő szemlélete alapján. Bal- és jobboldaliságuk csak valamiféle elvont keret, a mélyben konkrét társadalmi mozgatórugók játszanak szerepet abban, hogy éppen mekkora a támogatottságuk. Léteznek természetesen olyan politikai erők, amelyek e dichotómiát megpróbálják magukba olvasztani, a bal- és jobboldaliságnak valamiféle elegyét nyújtják, adott esetben el is halványítva ezeket az összetevőket. És természetesen eleve nincsen tisztán baloldali és tisztán jobboldali politikai erő, de ebből nem következik, hogy egyáltalán nincsenek ilyen erők. Vannak erők, amelyekben az egyikre, és vannak erők, amelyekben a másikra jellemző összetevők a hangsúlyosabbak. A bal- és jobboldaliságra éppen ez a fajta „dimenzionalitás” a jellemző, mivel valójában ún. politikai fogalmi primitívek. (A kérdés részleteivel az Élet és Irodalomban 2010. május 21-én megjelenő esszémben foglalkozom.)

Lehet ugyan, hogy a választók jelentős része a bal- és jobboldaliságtól függetlenül igényli például a politikai elit határozott irányítóképességét, a társadalmi normák betartásának és betartatásának képességét. És az is valószínű, hogy reformokat nem csak a baloldaltól, de majd a jobboldaltól se kívánnak elfogadni, ha az számukra áldozatokkal jár. De az mégis csak jelent valamit, ha ezeket a reformokat már a bevezetésük előtt nagy többséggel az olyan demagóg jobboldali uszítás hatására vetik el, amely a baloldalt a magyarságból rekesztette ki! Ezt kizárólag az magyarázná, hogy annyira elvakította például a népszavazás résztvevőinek többségét a düh, hogy még az ördöggel is hajlandók szövetséget kötni, csak hogy ne legyenek reformok? Nem lehetséges, hogy van ebben a jobboldali demagógiában olyan átörökített kulturális vonás, amely a jobboldalra szavazók lelkületében visszhangot kelt?

Ez persze nem valamiféle „nemzeti karakter”. „A Fidesz… nem a Magyar Élet Pártja… nem rasszista párt… a vezér-nosztalgia, az apai állam iránti nosztalgia, a szabadság feladása egy vélt és ideiglenes jólét kedvéért… nem a magyar történelmi karakter kitüntető sajátossága,” írja válaszként Heller Ágnes. Sajnálom, hogy nekem címezi, mert én ilyesmiket nem írtam. „Magyarország lakossága nem eleve jobboldali”, válaszolja nekem Ranschburg Jenő, noha én semmi „elevét” nem gondolok. Azt ellenben igen, hogy a nemzet egy része a jobboldaliság iránt talán mégis csak nyitottabb. Állítólag nincsen olyan sok jobboldali, de mintha „igény lenne rá”…

A magyar választók többségének – ahogy bírálóim többsége erre rámutat – elege lett ugyan abból, hogy nem emelkedik az életszínvonaluk, a baloldalinak tételezett kormányok gyengén kormányoznak, lopnak stb., ahogy a weimari Németország többsége is érezhetett hasonlókat, amikor Hitler pártjára szavazott. De ettől még tény, hogy ennek a lelkiállapotnak a hatására olyan jobboldalra szavazott, amelynek vezére nyíltan megfogalmazta kirekesztő nézeteit. Vagy netán a weimari Németország szavazóinak többsége se volt annak idején jobboldali, hanem csak elege lett a demokráciából?

Azért az nagyon jelent valamit, hogy ma a választók jelentős részét a legjobb esetben is hidegen hagyja, amivel a felszabadulásunk, 1989 óta a jobboldal részéről folyamatosan etetik őket. Hogy egyáltalán képesek olyan pártokra szavazni, amelyek magukat eleve, mintegy biológiailag („a maguk [orbáni] természetességével”) a „nemzeti” érdekek letéteményesének tekintik. Mélyen igaz, amire Ranschburg Jenővel együtt több bírálóm is rámutatott, hogy itt demokráciadeficitről van szó – de azért az sajátságos, hogy ez a deficit történelmileg már többször is nem a baloldal, hanem a jobboldal számára kamatozik inkább.

Itt köszönöm meg Lendvai L. Ferencnek a baloldali konzervatív fogalmát. Abban a vitában, amely most a Galamusban állításaim következtében lezajlott, talán éppen az a nézetem (is) okozhat bírálóim egy részében ellenérzéseket, hogy arra utalok, a baloldaliság és a jobboldaliság a leglehetetlenebb kombinációkat is magába olvaszthatja (jobb- és baloldali nacionalizmus, internacionalizmus, pluralizmus, totalitarizmus, liberalizmus, gazdaságelmélet stb.)? Mintha ennek a két alapvető politikai kategóriának a formális szerepe meglehetősen érthetetlen, ha nem idegen dolog lenne. A magyar választók jelentős része például lehet, hogy nem gondolja, de valahogy természetesnek veszi, hogy konzervatív csak jobboldali lehet. Ennek ugyan nagy történelmi hagyománya van, az ellenkezőjére meg alig akad példa (Lendvai megemlítette Thomas Mannt), a szavazók többsége mindenesetre a jobboldali jelleget igenelte, és ez az igenelés akár a múlt század harmincas éveiben is történhetett volna.

Lengyel László azt írja, hogy Magyarországon már „uralkodóvá vált, hogy a kormányok legitimációját nem ideológia, hanem gazdasági növekedés és életszínvonal-emelkedés adja, illetve meghatározott életformamodell elfogadása vagy elutasítása, akkor… nem bal és jobb küzd, hanem kormányzóképesség és életforma-modellek”. El se tudom hinni, hogy eszerint úgy gondolja, a politikai létnek csak egyetlen, praktikus szinten léteznék megközelítése. Hogy nem hisz ezek szerint a szemének? Hogy nincs szerepe az átöröklött mentalitásoknak? Hogy csak kenyéren és vízen él az ember? Azt írja, hogy ez az unalmas vita őt nem nagyon vonzza (de azért csak reflektált keményen), mert nem egyéb, mint „a szokásos apokaliptikus jóslatolás és panaszolás”. Mindezek után azzal búcsúzik, hogy „a világ elviselhetetlen, de lehet elviselhetetlenebb is.” Ez nem unalmas? Sipos András bírálatként ugyancsak a praktikus megközelítés mellett tör lándzsát, és leírja, ő hogyan látná a dolgokat. Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy politikai állapotokat csak egyetlen (az övével egyező) nézőpontból lehet megközelíteni? Akármit gondol is, a személyeskedését (mintha én megmondó ember volnék: ugyan kiké?) tartsa meg házi használatra.

Bauer Péter szerint „azok optimizmusa, akik modernizációt várnak a jobboldali kormánytól, nem megalapozott”. Ez igaz, csak az nem igaz, hogy én pont a mostani „hazázó”, újabban „forradalmazó” Orbán-kormány esetében lennék az optimista. Valóban kérdés, hogy a jelenlegi magyar jobboldali elit képes-e racionálisan kormányozni, vagy foglya marad a demagógiájának. De szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy ha netán mégis képes lenne az ésszerűségre, akkor előbb-utóbb azért fog megbukni a választásokon, mert tisztességesen politizált. Ez azonban nem lenne baj, mert akkor mégis csak fejlődött, mérséklődött és racionalizálódott, és a baloldal majd folytatja (magára nézve sem tanulságok nélkül). Ha a kormányzó jobboldal nem képes racionalizálódni, ha a jelképes politizálás és a látszatcselekvések mocsarában fog dagonyázni, akkor majd önmaga foglyaként bukik el, csak roppant nehezen, esetleg zűrzavar, tragédia árán, és megrekedt marad. Kezdődik majd minden elölről. Ennyi a derűlátásom.

Meg annyi, hogy igenis létezhet a jobboldali politikai világ folytatásaként kialakuló modernizáció is. Ahogy a mai Magyarországban, úgy a Horthy-korszak Magyarországában is benne rejlett az európai kibontakozás lehetősége. Nem igaz ugyanis a közkeletű baloldali vélemény, hogy a korszak Magyarországában például ne lettek volna pozitív fejlődési tartalékok. „A Horthy-rezsim alatt Magyarország Janus-arcú ország volt, egyrészt a jobboldali szélsőségesek egyre erősebbé váltak, másrészt a demokratikus, progresszív gondolkodás sosem volt olyan szabad és lelkes, mint a harmincas években. Budapest egy jobb nyugati metropolishoz volt hasonló, érdekesebb és színesebb volt, mint Bécs.” Ezt írta egy baloldali gondolkodó, Francis Shelton (Schönberger Ferenc) nemrég magyarul is megjelent könyvében, aki a harmincas évek végén azért ment el Angliába és állt be az angol hadseregbe, mert előre látta az ország fasizálódását.

„Épp a Horthy-kor történelmi tapasztalata sugallja, hogy a magyar jobboldal kijózanodása önmagától aligha fog bekövetkezni, ezt csak külső kényszer válthatja ki,” írja Fazekas Csaba, és ez igaz, de igaz minden jobboldali és baloldali átalakulásra is. Mert átalakulás esetén nem elsősorban a jobboldal, és nem elsősorban a baloldal alakul át (azok is), hanem az ország, a nemzeti kultúra egésze. Ugyanis nem volna elég, ha csak a politikai elit vagy annak egy része alakulna át.

Hangsúlyozandó tehát: egész Magyarországról van szó – amely ma modernizálódhat, és a harmincas évek után is modernizálódhatott volna –, nemcsak a mai és az akkori jobboldali (vagy baloldali) elitről. A Horthy-korszak elitjét és Magyarországát a háború akadályozta meg abban, hogy nagyjából úgy alakuljon, ahogy a Franco-rendszer jobboldali elitje és vele Spanyolország. A párhuzam persze nem tökéletes, de az vaskos tény, hogy a dél-európai országok (a Balkánon csak Görögország) a tekintélyuralmi jobboldaliságból alakultak át szervesen egy jól-rosszul működő demokráciává.

Nem Horthy változott volna, talán még az elitje is alig, de az ország igen. Spanyolországban sem Franco és elitje lett demokrata. Az elit végül semmit sem tudott az ellen tenni, hogy az ország egésze lépett túl rajtuk évtizedek szerves fejlődése során. Ha a mai magyar jobboldalnak ideje lesz, akkor így vagy úgy, mostani retrográd elitjén túllép az idő, amelyben a nemzet egésze tart majd lépés az európai fejlődéssel. A szerves folyamatban az egész magyar politikai kultúra heveri ki lassan a mai nemzetező, kirekesztő, centrális erőtérben gondolkodó jobboldaliságot egy demokratikusabb jobb- és baloldal javára. Hosszú idő kell ehhez, és kell hozzá jobboldali kormányzás is.

Baloldalinak ezt olvasni elég rossz lehet. Ezért próbálja talán néhány bírálóm nemlétezőnek tekinteni vagy kicsinyíteni a jobboldaliság (s vele a baloldaliság) fogalmának jelentőségét, könnyítendő a lelki terhén azzal, hogy nem a jobboldaliság, hanem a tekintélytisztelet és a paternalizmus az oka a jobboldal sikerének. Mintha Bethlen, Gömbös, Horthy vagy Hitler sikerére is nem ez lett volna a jellemző. A baloldali tekintélytisztelet és paternalizmus azért mégis csak kisebb népszerűségnek örvendett! Jobb volna arra felkészülni, hogy a baloldal egy ideig politikailag másodrangú lesz. Nyomasztó, de ha netán mégis így lesz, akkor mi legyen?

Néhány bírálóm a mai politikai állapotok viszonyítási pontját, más szóval a múlt örökségének hatását korábbi korszakokra teszi. Heller Ágnes szerint akár a 19. század utolsó évtizedeire is utalhattam volna, Kis Ádám pedig a Bethleni konszolidációra utal mint jobboldali égisz alatt megvalósuló kulturális (nyilván csak bizonyos szempontból vett) aranykorra. (Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy nekem egy olyan miniszterelnök, aki csak a népszövetségi kölcsön megszerzése érdekében vonta vissza a „numerus clausus” törvényt, soha nem lesz tiszteletre méltó ember.) Gerő András pedig a Galamus „hasábjain” korábban egész írást szentelt annak a kérdésnek, hogy mennyire a kultúra csapdájában lehet egy nemzet politikai élete. Ő a Széchényi által megfogalmazott „kelet népe” szindrómában lát olyan örökséget, amelynek hatása így vagy úgy, de még ma is eleven. Nyilván „mélységes mély a múltnak kútja”, viszonyítási pontok különböző korok alapján is lehetségesek. Csak egy nem lehetséges: hogy a múltnak ne legyen öröksége. Egy nemzetnek nem lehet büntetlenül történelme.

Lánczos Vera ellentmondást lát a Klubrádióban elhangzott ama állításom, hogy „az ország arra a retorikára vevő, amelyet Orbán és a Fidesz képvisel”, és ama állításom között, hogy „az lett volna a jó [gyurcsányi] politika 2002-ben, ha még őszintébben bizonygatják az országnak, hogy a tohuvabohunak [értsd a népbutító ígérgetésnek] vége”. Nyilván szokatlan, amit mondani akartam, másrészt pedig az élőbeszéd túlzott tömörítése az érthetőség rovására ment. Amit mondtam volt, úgy értettem, hogy jobban jártak volna a kormányzó baloldaliak és liberálisok, ha a még kendőzetlenebb őszinteségük (és a népszavazás ellenére fenntartott reformjaik) miatt „állva halnak meg”, mint úgy, abban a hosszas agóniában, amely végül osztályrészük lett. Néha a világos „nem”, a nyílt szembeszegülés hosszú távon megtérül.

Ez még egy olyan nemzet esetében is lehetséges, amelynek egy része, ahogy Záray István fogalmazott, „könnyen befolyásolható erőszakos… populista szlogenek által”. A pártállam szlogenjei se voltak kevésbé erőszakosak, érdekes módon mégse keltettek akkora lelkesedést (hacsak a 99,6 százalékos választási eredményeket nem tekinti annak). Valahogy a jobboldali erőszakosságnak mégis csak nagyobb keletje lehet… De Záray Istvánnak és Szalay Sándornak igazat adok abban, hogy a baloldalnak meg kell tanulnia a hatékony szembeszegülést.

Köszönöm, hogy reflektáltak a gondolataimra.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!