Az első és legsürgősebb: melegélettárs ne létezzen
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. április 23. péntek, 05:56
„Kötelező házastársi hűség, körülményesebb válás, törvényben szabályozott jegyesség és orvos-beteg viszony, a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatának eltörlése - többek között ezek az ötletek bukkannak fel az új Polgári Törvénykönyvhöz korábban benyújtott fideszes és KDNP-s módosító javaslatokban. A Fidesz többször bejelentette, hogy visszavonja a részben május 1-jén életbe lépő új Ptk.-t, mert szeretné átdolgozni” – olvasom a hírt az Origóban.
Majd kissé lejjebb, a részletezésnél jön a legfontosabb gondolat, stílszerűen egy nyelvileg torzszülött mondatban, emígy: "Az azonos neműek párkapcsolatának házasság szintjére történő emelése, melyet a törvényjavaslat gyakorlatilag magáévá tesz, elfogadhatatlan és egyben alkotmányellenes".
„Szintjére történő emelés”! Ez aztán az igazi, magyar beszéd.
Gondolom, a szóban forgó törvény alkotmányos mivoltáról nem nekem kell szólnom – remélem, hamarosan tele lesz a sajtó Sólyom László köztársasági elnök nyilatkozatával, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy ha ő aláírta, akkor a törvény nem mondhatott ellent az alkotmánynak.
Beszéljünk tehát arról, amit Balsai István, a Fidesz elnöki stábjának jogi igazgatója mindehhez hozzáfűzött, vagyis hogy a visszavonás számukra az első és legsürgetőbb feladat. Miért is ez az első és legsürgetőbb? Mi az a veszély, amely miatt meg kell akadályozni, hogy a lépcsőzetesen bevezetendő törvény egyes passzusai életbe lépjenek? Házasságtörők és homoszexuálisok hada fenyegeti a demokráciát, hogy a kormánynak sürgősen, azonnal be kell avatkoznia az állampolgárok magánéletébe? Ráadásul erre még azt sem mondhatjuk, hogy amit művelnek, az egyszerű, autokratikus morálpolitika (értsd: mások moráljának közvetlen befolyásolása, hatalmi úton), hiszen például a homoszexualitás nem morális választás kérdése, hanem vagy adottság, vagy mások agressziói miatt előállt állapot. Az előbbivel nincs mit vitatkozni, az utóbbit illetően lehet segítséget nyújtani annak, aki kéri. Egy dolgot nem lehet a huszonegyedik században: úgy támadni, mintha bármely emberi adottság vagy állapot erkölcstelenség lenne. A Fidesz és a KDNP azonban még az utolsó menetben, pestiesen szólva buzizik egyet, amivel azonban nemcsak a melegekkel, de azzal a csaknem egymillió magyar polgárral is szembe kerül, akik a megszokottól szintén eltérő, szabad párszerződéses, tisztán bizalmi pecséttel ellátott házasságban élnek. Abban, amit harminc évvel ezelőtt „vadházasság” néven emlegettek. Amely azonban ma egyre inkább bevett formává vált, és ami egyértelműen a jövő családmodellje. Általában nemhogy ugyanolyan, hanem gyakran sokkal jobb családi együttlétet jelent, mint amilyet a régi. Ha megkérdezik az érintetteket, el fogják mondani, hogy az ilyen együttélésekben nagyobb a felelősségérzet és az odafigyelés, hiszen nem lehet a pecsétes papírra hagyatkozni, és azt gondolni, hogy a másik a pecsét kötelező ereje miatt majd mindent eltűr. Vagy hogy akarata ellenére belekényszeríthető bizonyos, pecsét-konform szerepekbe.
Azt, hogy a társadalmi gyakorlat ma több téren is megtörte a régi szabályokat, úgy is lehet értelmezni, hogy megelőzte a hivatalos jogot. Egyszerre a forma és a tartalom terén.
Az új generációk a család eredeti, természetes formáját állították vissza, azt, amely a létrehozásakor nem igényli a tágabb, távolabbi közösség (állam vagy egyház) szertartásos jóváhagyását, megelégszik a szűkebb, átláthatóbb közösség egyetértésével.
Az állami-egyházi közösségek kínálta jóváhagyási formák a heteroszexuálisok számára is kiüresedtek. Akik mégis szertartásokon vesznek részt, azok egyre gyakrabban nem feltétlenül hívő szépségkedvelők, akik már a gyerekeikkel együtt mennek, és meglévő, működő családjukat akarják ezzel megerősíteni, nem egy bizonytalan, most születő család születésének akarnak örvendezni. De a család e nélkül is család, ha családként élnek benne. A család az a forma, amelyben emberek folyamatosan, szeretet és összetartozás által vezérelve, kölcsönösségekben és egymásért felelősséget vállalva, önként együtt vannak. Ez a forma pedig általában is azt teszi fontossá, hogy a család egy párszerződéses, szabad, bizalmi alapú szövetkezés, amely addig érvényes, amíg a bizalom tart, és ehhez az államnak, bármiféle külső hatalomnak semmi köze. Szuverén, önmagát hitelesítő forma. És értelemszerűen a melegek dolgát is megkönnyíti azzal, hogy a család értelmezésében a párszerződés vált a legfontosabbá, és nem az állami hitelesítés vagy a többség körében megszokott nemi szereposztás.
A társadalmi gyakorlat a család új értelmezésében – vagyis tartalmilag – a tudásra és a tudományokra is hivatkozik. Egyre több ember tudja, hogy egyáltalán nem természetellenes, ha valaki homoszexuális, viszont annál természetellenesebb, ha megfosztja magát a beteljesült szerelemtől és attól, hogy harmonikus párkapcsolatban élhessen. Természetesen nemcsak a genetika tudományáról van szó, amely bebizonyította, hogy a homoszexualitásnak az esetek többségében biológiai alapja van, amivel nem lehet vitatkozni. Az is tudomány, amely arról beszél, hogy a család fogalma történeti fogalom, és mind a formája, mind a tartalma koronként megváltozik. És az is tudomány, amely a tapasztalatok alapján kimondja, hogy az örömtől, a párkapcsolattól, a társadalmi egyenrangúság lététől megfosztott ember belebetegszik a megfosztottságaiba. A jövendő kormány tehát a tudással is szembehelyezi magát.
A társadalmi praxis ma nemcsak megelőzte, de kényszerhelyzetbe is hozta a jogot. Az ilyen időszakokban a jog mindig is kénytelen volt követni a praxist. És nemcsak azért, mert nem maradhat le a tudománytól, hanem mert nem hagyhatja figyelmen kívül azokat az egyéb, általános törvényeket, amelyek az adott formáktól függetlenül is érvényesek. A jog szintjén semmi sem indokolja, hogy ha két ember hosszasan együtt élt, közösen hozott létre és tartott fenn tulajdont, életszínvonalat, akkor bármilyen helyzetben is másféle eljárás illesse meg őt, mint a többséget, pusztán azért, mert a szexuális gyakorlata néhány vonatkozásban eltért a többség gyakorlatától. Különös tekintettel arra, hogy a többség szexuális gyakorlata is legfeljebb az oka lehet például egy vagyonközösség felbomlásának, de a vagyon elosztásában már semmi szerepe nincsen. Egy heteroszexuális pár válásakor a férjnek akkor is odaítélik a jogos jussát, ha az a szexuális gyakorlatában minden pillanatban erkölcstelen volt, mert például csak tárgynak tekintette a feleségét, mellőzte a kölcsönösséget vagy az intimitást, viszont annál többször ült diadalt a másik felett. És hogy ne legyek egyoldalú: az a nő is megkapja, ami jár neki az anyagiakból, aki ugyancsak erkölcstelen volt, mert elhitte a katolikus egyháznak, hogy akkor „tiszta”, ha ügyetlen, járatlan és kiműveletlen a szexben, és ezzel arra kényszeríti a férjét, hogy másnál keresse a boldogulását. Ezek a valódi erkölcstelenségek, hiszen ezekből mind a belátás, mind az együttérzés, az egymásért cselekvés, mind pedig az őszinteség elemei hiányoznak.
Mindezek alapján semmi okunk nincs arra, hogy azt mondjuk: a heteroszexuális gyakorlat önmagában garantálja az erkölcsösséget. Nem garantál az ég világon semmit, és már csak ezért sem tekinthető bármi egyebet meghatározó kiindulópontnak. Ahol emberek nagy számban élnek „vadházasságban”, akár vegyesen, akár azonos neműekként, és ez tendencia, ott a jognak az a feladata, hogy a kifejezésből törölje a „vad” szót, hiszen a forma beépült, domesztikálódott. Ott a jognak az a feladata, hogy ugyanúgy biztosítsa a jogegyenlőséget, ahogyan azt a régi formáknál tette.
Akik most a fenti javaslatok révén meg akarják szüntetni az azonos neműek jogát a legitim családalkotáshoz, valószínűleg nem ismerik az „elváltak ágytól-asztaltól” szólást. Holott ez nagyon pontosan érzékelteti, hogy amikor felbomlik egy életközösség (ami haláleset miatt is megtörténhet), akkor egy komplexitás bomlott fel. Hogy akik addig együtt éltek, azokat nem pusztán a szexualitás kötötte össze, hanem az is, amit az asztal szimbolizál. A „polgári” és „keresztény” pártoknak azonban az „asztal” a vakfoltjukra esik, és a homoszexuálisok együttélésében egyedül az ágyat látják. Az ő fejükben egy meleg pár lakásában nincs is más bútordarab, csak az ágy. Az étel odaterem, az edények maguktól megtisztulnak, és valószínűleg beszéd sincsen. Az ott élőknek soha nem kell levinniük a szemetet, pénzt sem kell keresniük, nem kell közös élményekkel töltekezniük, és barátok se jönnek – kizárólag szerelmeskedés zajlik. Ha innen nézzük, színtiszta mesebeli helyzet, tömény transzcendencia: két ember örökös, totális egyesülésének világa. Nem is nagyon érteni, mi bajuk van ezzel. De ha onnan nézzük, maga a rémisztő fóbia, amelyben az együttélésből minden eltűnik, ami életszagú, s az emberek kapcsolata a nemi együttlétre redukálódik. Pusztán azért, mert két párt tagjai számára ez jelenti az érzékeny, kritikus pontot, ez az, amitől undorodnak. Ezért ezt az egyetlen elemet kiterjesztik a forma egészére, majd ennek alapján kétségbe vonják a forma egészének létjogosultságát. Magyarán közönséges, személyes fóbiákon alapuló destrukció ez, amit most törvényként akarnak érvényesíteni, ráadásul egy, már elfogadott, alkotmányos törvény szétzúzásának árán. Ez az, ami számukra annyira sürgős.
A kutya ugat, a karaván halad: a társadalom idővel be fogja darálni a fóbiásokat, de addig ezzel a destrukcióval sok ember életét meg lehet keseríteni, és jelentősen gyengíteni lehet a társadalmi szolidaritás és őszinteség hálóit. A párthíveknek azt kell hazudniuk önmaguk és pártjuk előtt, hogy a maguk összes nyomorával és fóbiájával ők alkotják a normát, a melegeknek és szabad párszerződésekben élőknek pedig másodrendű állampolgároknak kell érezniük magukat, holott alkalomadtán sokkal magasabb szintű az erkölcsük, mint a farizeusoké.
Nem mondok újat azzal, hogy a Fidesz és a KDNP eljárásának van köze a keresztény szellemiséghez, de annak a sötét oldalához: ahhoz, amelyik évszázadok óta táplál fóbiákat a szexualitásról. Ám jó tudni, hogy ez egyáltalán nem szükségszerű. A kereszténységnek sokkal lényegesebb a megértő és differenciáló arca. Ehhez is léteznek szavai a Bibliában: „Más juhaim is vannak nekem, akik nem ebből az akolból valók” (János 10:11, A jó pásztor).
De az igaz, hogy magyar kereszténydemokratáktól ezt a mondatot még nem hallottam.
Ők csak egy aklot ismernek.