rss      tw      fb
Keres

Hetven éve



Ma van hetven éve, hogy Magyarország bekapcsolódott a Szovjetunió elleni háborúba. A kassai bombázást követően Bárdossy miniszterelnök az országgyűlésben bejelentette, hogy Magyarország és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot.

Sokak számára megalapozatlan túlzásnak tűnhetett, amikor a következőt írtam néhány hete a Galamuson Átállás címmel: „Fidesz-Magyarország utólag hátat fordít az egykori antifasiszta koalíciónak, gesztusok sorával újra a tengelyhatalmak oldalára áll.” Állításomat időközben igazolta a magyar jobboldal egyik ismert képviselője, Bíró Zoltán irodalomtörténész, az MDF egykori első elnöke. A Magyar Hírlap június 14-i számában megjelent visszataszító cikkében, amelynek egyéb vonatkozásaira nincs kedvem utalni, többek között a következő szemrehányást teszi nekem: „Bűnként tálalja, hogy a két világháború között határrevíziós törekvéseink voltak egy gyalázatos döntéssel szemben. Ezzel együtt persze azt is, hogy a németek oldalán beléptünk a háborúba, mintha fogalma sem lenne arról, milyen kényszerhelyzetben volt akkor az ország, éppen Trianon következményeképpen.” Bíró szerint tehát a revíziós politika jegyében elhatározott háborús részvétel igazolható, rendben levő dolog volt. A magyar katonák szerinte nyilván magyar érdekek jegyében vettek részt a Szovjetunió megtámadásában, az ország feldúlásában, a polgári lakosság irtásában. Hősei ők a magyar történelemnek, ugyanúgy, mint a török elleni háborúk, a Rákóczi-szabadságharc vagy az 1948-49-es szabadságharc katonái. Akik szemben álltak ezzel a háborúval, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre és társai, vagy akik a Szlovák Nemzeti Felkelésben, a jugoszláv partizánok között, a francia ellenállásban, netán a Vörös Hadseregben a szövetségesek oldalán harcoltak a németek és szövetségeseik ellen, azok, gondolom, szembefordultak a magyar nemzeti érdekekkel, hazaárulók. Mintha ez volna a jobboldal álláspontja a hetven éve történtekről és arról, ami azután következett.

Azért is érdemes erre visszatérni, mert adalékul szolgál egy vitához. A trianoni békeszerződés évfordulóján megjelent írásommal (Különvélemény jeles napon) kapcsolatban megfogalmazódott: igazam lehet ugyan, de az igazság kendőzetlen kimondása nem vet számot a magyarok millióinak érzelmeivel. Csakhogy nemcsak ilyen érzelmek vannak, mások is. Mint a fentiekből érzékelhető, abból az álláspontból, hogy a „gyalázatos” trianoni békeszerződést tartjuk nagy magyar tragédiának, következik a másik is: a második világháborús magyar részvétel kényszerhelyzet következménye, a korabeli magyar kormány nem is tehetett mást, nincs miért felelősségről beszélni. Tanulságos ebből a szempontból két történész, Jeszenszky Géza és Deák István vitája a Népszabadságban: Jeszenszky az orbáni alaptörvény preambulumának történetszemléletét veszi védelmébe, míg Deák rámutat a magyar katonai elit felelősségére a kiugrás meghiúsulásában, vagyis hogy volt magyar döntési lehetőség és ezzel felelősség is. A katonai elit részese volt a magyar elit egészének, amely három évvel korábban a háborúba lépés lelkes híve volt. Aki tekintettel van a magyarok egy részének irredenta érzelmeire, tekintettel van-e ugyanakkor a háború és az üldözés áldozatai, az ő leszármazottaik érzelmeire is?


Lakner László: Varrólányok Hitler beszédét hallgatják (1960)
a Szépművészeti Múzeum kiállítási meghívója*

Egy további kérdéssel is érdemes szembenézni. Mit helyes kezdeni azok érthető érzelmeivel, akiket olyan igazságtalanság ér, hogy a szülőföldjük egy másik állam fennhatósága alá kerül, és vagy kisebbségi sorba jutnak, vagy akár el is üldözik őket onnan? Az elűzöttek is, a kisebbségi sorba kerültek is érdemtelenül kerülnek hátrányos helyzetbe, válnak elnyomottá, és ilyenkor természetes az elkeseredés, a korábbi helyzet visszaállításának, az elveszett haza visszaszerzésének vágya. Csakhogy a politikai kérdés az: mit kezdhet ezzel a vággyal az adott közösség politikai vezető rétege? Két ismert példát idézek fel. Izrael létrejöttével kétségtelenül súlyos méltánytalanság érte palesztinai arabok százezreit, akiket elüldöztek szülőföldjükről. A szomszédos arab országok hatóságai az ötvenes-hatvanas években nem kerestek számukra végleges lakóhelyet és megélhetési lehetőséget, hanem menekülttáborokba zsúfolták őket, jelezve, hogy elűzetésüket átmeneti állapotnak tekintik, s ha majd megsemmisítették Izraelt, ők visszatérhetnek szülőföldjükre. Az arab országok ezzel a politikával évtizedekre fenntartották a feszültséget, megörökítették a konfliktust. A második világháború végén a szövetségesek határozatai alapján tizenkétmillió németet űztek el a Lengyelországhoz és a Szovjetunióhoz csatolt területekről, illetve a helyreállított Csehszlovákiából (és sokakat a többi közép-kelet-európai államból is). Németországban ezeknek az embereknek új otthont találtak, munkát, egzisztenciát teremtettek számukra, integrálódtak az egyes német tartományok társadalmába. A német politikai osztály fokozatosan elfogadta az új határt, a dolgot lezárták, a változtatás ábrándja a német közélet perifériájára szorult. Amikor Willy Brandt meghirdette az új keleti politikát, a német jobboldal egy ideig elutasította. A CDU és különösen a CSU vezetői tekintettel voltak az elűzöttek érzelmeire, többek között mert számítottak a szavazataikra. Brandt, vagy akár Richard von Weiszäcker, a kereszténydemokrata politikus, aki államfőként képes volt a németek felszabadulásaként jellemezni a második világháború befejeződését, bizony németek millióinak érzelmeivel fordult szembe. Ezt kívánta a bölcs felismerés: az ország elemi érdeke a megbékélés a szomszédokkal, és az érzelmek kezelését ehhez kell igazítani.

A magyar jobboldal a németek példája helyett az egykori arab politikai vezető réteg példáját követi. Nem csillapítja, hanem szítja az érzelmeket. Egykori arab vezető réteget írok, mert Anvar Szadat óta az arab vezetők lépésről-lépésre eltávolodtak ettől a politikától. A magyar jobboldal ezzel szemben Orbán Viktorral az élen visszatért hozzá. Ha azok, akik tudják, hogy milyen politika szolgálja az ország érdekeit, a szomszédokkal való megbékélést, de – mint a szocialista politikusok többsége a státustörvény vagy a kettős állampolgárság megszavazásakor – nem e tudásuk szerint járnak el, hanem az emberek feltételezett érzelmeihez igazodnak, rossz úton járnak. Az érzelmeket szító Orbánt erősítik, rontva Magyarország jövőbeli esélyeit.

_______________________

* A Berlinben élő művész kabinetkiállítása 2011. június 30-án nyílik a budapesti Szépművészeti Múzeumban

 

Bauer Tamás közgazdász - Déri Miklós felvétele

Korábban a Galamusban:

A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában (előadás)
Bauer Tamás beszéde (a Körcsarnokban)
„Hiába itt Cicero, Diderot…”
G-7
Mi folyik itt kormányzás gyanánt?
„Nyaltam. Szar ember vagyok”
A hazudozás apológiája
Mit tegyünk nyugdíj-ügyben?
A magyar szellem
Köztársaság
Már nem köztársaság
A köztársaság lebontása
Távol maradva
Átállás
Orbán vallomása
Részletes vita
Két hamisság, egy igazság alkotmányügyben
Különvélemény jeles napokon
Beismerésben
Szocialisták – honnan hová?
Bolsevikok
Igen

Lásd még:
Alkotmánybírósági beadványok tára


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!