Leitkultur
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. április 24. szombat, 06:12
A múltkoriban, Istanbulról mint európai kulturális fővárosról elmélkedve, szóba került, hogy ez a város európainak tekinthető ugyan, de mondjuk a kelet-anatóliai állapotok aligha. Valóban, az ázsiai hagyományú, de az Európai Unióba törekvő Törökország azok közé az államok közé tartozik, amelyeket Huntington „hasadó“ államoknak nevez, mert különféle területeik kulturális különbözőségei mintegy kettéhasítják őket. De vajon beszélhetünk-e az Európai Unióról mint kultúrközösségről? Sőt, általában Európáról mint kultúrközösségről?
Ezzel összefüggésben nyilván a középkori Respublica Christiana képzete fog először fölidéződni, amely az antik görög-római alapokból kiindulva szervezte magát keresztény közösséggé. Létezett tehát egy olyan vallás, amely az európai kultúrkörön belül quasi mint közös „népvallás“ funkcionált, s így egy olyan közös európai kultúrközösség alapzatát képezte, amely az egyes kultúrnemzetekkel legalább részlegesen összehasonlítható. E tény olyannyira nyilvánvaló, hogy sokan úgy vélték: az Európai Unió alkotmányának preambulumában kifejezetten utalni kell rá. Európa azonban csak kialakulásának és megszerveződésének első szakaszában, a középkorban volt a szó szoros (ti. vallási) értelmében „kereszténynek“ tekinthető, a későbbi, újkori fejlődési szakaszban már csak a szónak egy átvitt (ti. kulturális) értelmében volt az. Sőt, a keresztény kultúrkörhöz tartozás valójában már a középkorban sem föltétlenül csak a keresztény hit megvallását vagy a keresztény vallási formák betartását jelentette. Éppígy jelentett ugyanis egy általánosabb társadalmi és kulturális beágyazottságot, mint például a rendiség szervezetének és a rendi formáknak, vagy akár a skolasztikus tudományosságnak a tisztelete. Az újkori modern polgári társadalom és az újkori tudományosság a rendiségből és a skolasztikából keletkezett, ámde itt természetesen módosult és szekularizált alakot vett föl, s a fölvilágosodás átfogó rendszerében egy újfajta európai-keresztény kultúrává alakult át.
Az európai kultúrkör keresztény jellege tehát nem azt jelenti, hogy – Nietzsche szavaival kifejezve – „ein guter Europäer“ mindabban tényleg higgyen is, amit a Credóból egyébként bármikor föl tudna mondani. Ha netán valaki azt hiszi, hogy mondjuk Montesquieu és Voltaire, vagy Friedrich Nietzsche és Karl Marx, vagy akár Martin Buber és Hannah Arendt (hogy csak néhány példára utaljunk) „nem jó európaiak“, mert nem hívő keresztények – nos, akkor ő maga ugyan lehetne az, csakhogy nem egy modern, hanem egy középkori értelemben véve, mint mondjuk egy egyiptomi kopt-keresztény vagy egy indiai tamás-keresztény. Ők is kétségtelenül keresztények, az európaisághoz azonban egyiküknek sincs köze. Viszont egy Európában élő olyan muszlim (teszem éppenséggel egy török), aki valóban arra törekszik, hogy az európaiság modern szellemét a magáévá tegye, nemcsak a földrajzi, de a szellemi értelemben vett Európához is oda fog tartozni. Hiszen az Európai Unióba való belépés föltételéül nem azt követeljük Törökországtól, hogy legyen keresztény az ország lakóinak vallása, hanem hogy a török állam adjon számot az emberi jogok következetes betartásáról. Ezt azonban a hagyományosan „keresztény“ kandidátusoktól, mint például Horvátország, éppígy megkívánjuk. (És természetesen ugyanez vonatkozna adott esetben Oroszországra is.) A középkori Európát tehát valóban a vallásos kereszténységgel definiálhatjuk és jellemezhetjük, az újkori Európát viszont már a szekularizált kereszténységgel és a fölvilágosodással: mindenekelőtt az emberi jogok és a demokratikus jogállamiság meglétével.
Monument of Multiculturalism, Toronto – flickr/drquimbo
Ez azonban fölveti az ún. multikulturalizmus kérdését. Mennyiben, illetve milyen értelemben lehet Európa – hasonlóan számos államához, ahol ez a kérdés persze úgyszintén fölmerül – multikulturális? Az elkerülhetetlennek látszik, hogy a világ, és így benne Európa, multikulturális legyen, pontosabban maradjon. Valamely közös szellemi összetartó kapocsnak azonban nyilvánvalóan léteznie kell egy politikai közösségben: az olyan államnemzetek példáján, amelyek nem voltak képesek egyben kultúrnemzetté is alakulni (Svájc versus Jugoszlávia), megtanulhattuk, hogy ez elengedhetetlen. Ma Európa számos nemzetállamában a bevándorlók egymást követő nemzedékeinek integrációja jelent ehhez hasonló problémát. Nos, az utóbbi időben Németországban, ahol, mint tudjuk, igen sok török él, érdekes vita bontakozott ki az ún. „Leitkultur“ fogalmáról és szerepéről. Eszerint a különböző eredetű etnikai és kulturális csoportok (például az Oroszországból hazavándorolt németek is, akik talán még a törököknél is nehezebben integrálódnak) természetes módon megtarthatnák etnikai és kulturális jellegzetességeiket, ám beilleszkedésükhöz föltétlenül szükséges, hogy a német nemzetállamnak legyen egy vezető jellegű kultúrája, egy olyan „Leitkultur“, amely ennek az államnak a sajátos kulturális jellegét megadja, s amelyhez a multikulturális csoportok illeszkedni tudnak.
Az Európai Unió maga viszont szuverén nemzetállamok konföderációja, amely a jövőben talán föderációvá alakulhat, nemzetté azonban aligha. Pillanatnyilag egy olyan kezdeti államnemzethez hasonlítható, melynek politikai keretei már léteznek, ám egyelőre emocionális tartalmak nélkül. Az Európai Unióval az azonosulás és egy egységes uniós tudat abban a mértékben tudnak kifejlődni, amilyenben az egyes államok polgárai a saját közvetlen élettapasztalataik alapján az Uniót valóban közös otthonuknak tudják érzékelni és érezni. Ha ez végbemegy, akkor a jelenleg még labilis, ám a jövőben talán lépésről-lépésre szilárdabbá váló politikai keretek és intézmények telítődhetnek emocionális tartalommal, éspedig mind a régebbi és az újabb tagállamok polgárainál, mind a magukkal hozott nem-európai tradíciókat nehezen föladó, így ma még nehezen beilleszkedő bevándorlóknál, amennyiben valódi integrálódási lehetőségeket kapnak – habár meglehet, csak több generáció után. Egy ilyen közös identitás kifejlődéséhez azonban szükséges egy demokratikus nyilvánosság. Az Európai Unió multikulturális előfutáraként az antikvitásban az Imperium Romanum, a középkorban a Respublica Christiana mutatkozik. Az Imperium Romanum politikai, a Respublica Christiana kulturális képződmény volt. Mindkettőben létezett azonban egy „Leitkultur“, s ennek eszközeként egy lingua franca. Mármost hogy a jövőben mely „lingua franca“ révén fognak megoldódni az egységesülő (netán föderatív) Európai Unió meglehetősen bonyolult kommunikációs problémái, ez ma még nyitott kérdés. Biztosra vehetjük, hogy a praktikus megoldások minden bizonnyal – mondhatni spontán módon – ki fognak alakulni. A „Leitkultur“ az Unióban azonban mindenképpen az európaiság évszázados politikai és kulturális tradíciója kell legyen.