Válasz egy fenyegetésre




A [közmédiában zajló] leépítésben érintettek politikai alapon történő kiválasztására tett utalások súlyos vádak, melyeket az azokat megfogalmazóknak bizonyítaniuk kell majd, akár bíróság előtt is.”

Ezt írta csütörtöki közleményében a nagyhatalmú Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) amúgy kissé nyegle szóvivője, bizonyos Cserháti Ágnes (kötve hiszem ugyanis, hogy egy állami szerv szóvivője  hivatalos közleményben beszélhet így: „Nem ez volt az index.hu egyetlen tévedése tegnap, a Petőfi adó automatára állítása ügyében is hülyeségeket írtak” – hacsak nem Szijjártótól tanulta a szóvivést.)

Szóval kedves Szóvivő Hölgy! Mivel a fenyegetése nekem is szól (lásd szerdai írásomat), jobb lesz, ha még a bírósági tárgyalóterem előtt tisztázunk valamit.

A politikai tisztogatás nem azért politikai, mert a Fidesztől eltérő politikai meggyőződésű újságírókat érint. Hanem azért, mert a Fidesz a sajátjának tartott politikai érdekek alapján szór ki sok olyan újságírót, akinek az a meggyőződése, hogy az újságírás, pártpolitikától függetlenül, a gondolkozás, a kérdezés, a szerkesztés, az írás minőségéről szól. Egyszóval a „politikai alapon történő kiválasztás” nem ezeket az újságírókat minősíti (balosnak, liberálisnak, MSZP-snek, SZDSZ-esnek – hol van az már!), hanem a Fidesz sajnálatos elképzeléseit minden világok legjobbikáról.

Hadd magyarázzam el egy példán, miről beszélek.

A Magyar Televíziótól most elbocsátott Mészáros Antónia például annak a szakmai iskolának a képviselője (volt, amíg politikai műsort vezethetett), amelyet a hivatkozott szerdai írásomban név szerint is említett Szénási–Szente–Nej-trió képviselt évtizedeken át a Magyar Rádióban, a politikai-közéleti műsorok főszerkesztőségén. Azaz folyamatosan tájékozódott, automatikusan végiggondolt minden információt, megkereste az összefüggéseit más, esetleg korábbi információkkal, rendszerbe rakta, feltérképezte az ellentmondásait – az adott (politikusi) nyilatkozat, állásfoglalás, szakmai álláspont belső önellentmondásait, illetve más nyilatkozatokhoz, állásfoglalásokhoz és szakmai álláspontokhoz képest meglévő eltéréseit –, egyszóval előbb a saját feje, logikája, megszerzett ismeretei alapján értelmezett, és csak azután ült le beszélgetni, kérdezni, vitatkozni. Függetlenül attól, hogy melyik párt politikusával vagy melyik politikai oldal „elemzőjével” ült szemben. Sohasem érte be azzal, amivel kollégáinak egyre nagyobb többsége, hogy tárgyilagos gondolkozás és saját értelmezés helyett egyszerűen a másik politikai „oldal” véleményét szegezze szembe aktuális interjúalanyával. Két politikusi féligazság vagy hazugság ütköztetéséből ugyanis még sose derült fény se a problémára, se a valóságra, se az igazságra.

Önálló gondolkozásra és véleményalkotásra képes ember nincs világnézet, meggyőződés, határozott értékrend nélkül. Mint már huszonegy éve szajkózom (teljesen fölöslegesen), a szuverén embereket, akik közül az igazi újságírók is kikerülnek, nem a pártok csinálták és csinálják, ők nem a pártok nézeteihez, érdekeihez, céljaihoz igazodnak, hanem fordítva: legfeljebb valamelyik párt fedezheti fel bennük, a kész emberben, a gondolkodásmódjában, a munkájában azokat az elemeket, amelyeket a saját céljaihoz közel állónak tart. De az ilyen újságíróknak nem ezért örültek volna a pártok képviselői abban a bizonyos nem létező épeszű világban, amelyben az elmúlt húsz év sem úgy telt volna el, ahogy eltelt, hanem azért, mert csak az ilyen újságírók képesek rá, hogy őket magukat, de az ellenfeleiket is kíméletlen következetességgel faggassák. Hogy rászorítsák őket arra, hogy önmaguk, de a választóik előtt is tisztázzák azoknak az álláspontoknak a hátulütőit vagy éppen igazságait, amelyeket képviselnek.

És most egy rövid és szubjektív történeti áttekintés, amelyre bizonyára nem lesz mód a bíróságon. 1993-ban, amikor utoljára interjúztam Orbán Viktorral, ő még ilyen politikus volt. Nem kapcsoltatta ki a magnót, nem kérte ki magának, se nyíltan, se a mai rendreutasító hangsúlyaival és arckifejezéseivel azokat a kérdéseket, amelyek az elevenébe vágtak, hanem ahogy tudta, megválaszolta őket. Hogy nem mindenben mondott igazat vagy nem mondta el a teljes igazságot, arra csak jóval később jöttem rá. Meg arra is, hogy nem is tehette volna, hacsak nem akar ott a mikrofonom előtt politikai öngyilkosságot elkövetni (én nemhogy 1993-ban, de még 1994-ben sem hittem azoknak, akik a Fidesz elvtelen jobboldali fordulatát jósolták). De aztán egyre több olyan ügye lett Orbánnak és a pártjának (lásd például az Élet és Irodalom későbbi cikksorozatait), amelynek nyilvános megtárgyalása politikai öngyilkossággal ért volna fel, és valóban megtörtént a politikai oldalváltásuk is. Ezzel együtt aztán látványosan és kétségbeejtően változott az is, amit polgártársaikról és választóikról, a politika funkciójáról, a politikai manipuláció szerepéről és lehetőségeiről gondoltak, mígnem az elmúlt évekre összeállt az a nagy, hatalmas, bámulatos Orbán-hazugságépítmény, amelynek ha egyetlen tégláját megbillentik, összeomolhat a katedrális.


Predeterminations – flickr/ebi

Orbán Viktor, régóta már, nem a baloldali, liberális újságírókat nem szereti és nem tűri, hanem önállóan gondolkozó embert nem akar látni. Sem a közvetlen környezetében, sem sehol a világban, különösen nem a nagy tömegbefolyású médiában. Nem akar olyan embert látni, aki megbillentheti a téglát, mert elég bátor hozzá, és képes is rá, hogy minden nyomás ellenére kivonja magát a hazugságkatedrális hatóköréből.

A minőségi újságírásnak azok a képviselői, akik a most kirúgottak közt szép számmal ott vannak, ezért váltak veszélyessé Orbán és az Orbán-rezsim számára. Mert még ha akarnak, se tudtak volna egykönnyen alkalmazkodni a nemgondolkozás és a nemkérdezés követelményéhez: ösztönösen is jól csinálják a dolgukat.

Hogy akkor miért kellett elküldeni a rádió nagyszerű dramaturgjait vagy kulturális és szolgáltató műsorok régi, kipróbált szerkesztőit, riportereit? Nem, tisztelt Bíróság, őket sem a világnézetük, pláne nem a Fidesznek nem tetsző pártszimpátiáik miatt. Hanem azért, mert az orbáni hazugságépítmény totális. Az alattvalóknak nemcsak a szavazatát akarja megszerezni különféle politikai mítoszokkal, álközösségek dicsőítésével, a legnagyobb gazságokat is szívhez szóló szólamokba burkoló technikájával. Hanem az agyát és a lelkét is. Át akarja formálni az életmódjukat, az ízlésüket, a hétköznapi attitűdjeiket is. Hogy a szavazatukban mindig biztos lehessen. Márpedig az, aki az irodalmat nem a Wass Albert vezette jobboldali kánon szerint képzeli el, aki nem dörgő hangú igazmagyar színművészek patetikus deklamálására gondol, amikor irodalmi műsort, rádiójátékot készít, egyszóval aki a szakmai pályáján is a saját újat kereső logikája és nem a kormányzati kívánalmak szerint halad, az nem kell, mert az a hallgatót is kivonja a kánonból. És nem kell az sem, aki okos szóval, felvilágosult szakemberek, humanisták segítségével, az egyenjogúság és nem a múlt századból visszamaradt félfeudális pater familiasok meg családot sosem látott akarnok egyházfik szemlélete alapján beszél a gyerek–szülő-viszonyról, a kiskorú–felnőtt-konfliktusról. Nem kell, mert a hazugságépítmény fenntartásához nem egyenrangú és egyenjogú emberekre van szükség. Hanem olyanokra, akik nemkívánt gyereküket is alázatosan megszülik, a nemzet épülésére és mások örömére.

A politika ma Magyarországon, tisztelt Bíróság, kedves Szóvivő Hölgy, nem a közügyek optimális igazgatásáról, a köz konfliktusainak bölcs feloldásáról, a problémák szakszerű és a legkevésbé igazságtalan elrendezéséről szól. Hanem arról a nagy karámépítésről, amelyben mindannyian engedelmes, megfélemlített, kiszolgáltatott birkák vagy hithű Orbán-harcosok lehetünk csak, és semmi mások.

Hát ezért teszek „utalásokat” „a leépítésben érintettek politikai alapon történő kiválasztására”. Mert én így látom a világot és benne a közmédiában zajló leépítéseket.

Ön, kedves Szóvivő Hölgy, onnan karámon belülről, egyáltalán látja valahogy?

És vajon hogyan látják önmagukat azok az újságírói, szerkesztői, műsorvezetői munkára átigazolt új (vagy régi) köztévések és közrádiósok, akik kirúgott kollégáik helyére ültek vagy ülnek be – egy kis semleges pártszolgálatra?


Mihancsik Zsófia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!