Galamus.hu - Bíró D. Péter sajtószemléje

Bíró D. Péter sajtószemléje - 2011. 07. 10

Nyomtatás

Részletek: 2011. július 10. vasárnap, 05:08; Bíró D. Péter

Válogatás az elmúlt hetek fontosabb írásaiból, interjúiból

FÓKUSZBAN:

2011. július 4.
Itt az ideje a nyílt beszédnek!

Sándor Zsuzsanna interjúja Tamás Gáspár Miklóssal
168 Óra online

„Nemrég a Klubrádió Megbeszéljük műsorában kijelentette: Magyarországon diktatúra van. Mi bizonyítja ezt?
– Például a sajtószabadság és a nyilvánosság szinte totális korlátozása.
- Ez a beszélgetés is megjelenhet. Noha tény az is: a médiahatóság most éppen a Klubrádiót igyekszik elhallgattatni.
– Ravasz diktatúrák is vannak, ez nem történelmi újdonság. A Franco-rendszer utolsó évtizedében már alig csuktak le valakit, ugyanakkor marginalizáltak minden szabad hangot: nyíltan beszélni csak zárt kis szubkultúrákban lehetett. Nálunk is létezik még néhány ellenzéki orgánum, főleg hetilap, de a magyar nép döntő többsége a közszolgálati televíziók híradójából, a Kossuth Rádióból meg a helyi lapokból, az ingyenes újságokból, az internetes bulvárportálokból tájékozódik a politikáról. Ezekből már hiányoznak az információk, a tények, az elemzés, a kritika. Az emberek az őket érintő, életbevágó intézkedésekről sem tudnak… De a kormány célja ennél ambiciózusabb: a nyilvánosság teljes politikai megszállása, a független szellemi műhelyek megszüntetése, a magaskultúra leépítése. Elég megnézni, ami mostanában a honi filmgyártásban vagy a színházakban történik, és amit minden alternatív formációval művel a tekintélyuralom.”
„– Pedig azt már Kádár János is felismerte: bölcsebb tűrni a kulturális életben, mint tiltani. Orbán Viktor ezt elfelejtette volna?
– Talán éppen ebből tanulta meg: ha a hatalom nem kontrollálja kellő szigorral a nyilvánosságot, a szabad gondolatok elterjedhetnek, megerősödhetnek. …bár az értelmiség mára elveszítette társadalmi presztízsét, azért még mindig veszélyforrás Orbán Viktor számára. Kínosan érinti, ha a magyarországi társadalomtudomány meghatározó képviselői kifejtik, milyen katasztrófába viszi az országot a miniszterelnök, és érveikkel lennének tele a közmédiumok.”
„- Orbán Viktor engem is meglepett a maga durván antidemokratikus és antiszociális közjogi és munkajogi ellenforradalmával. Én a Fideszt mindig radikális jobboldali pártnak tartottam: agresszivitása, kíméletlensége már az első kormányzása idején megmutatkozott. …azt valóban nem föltételeztem, hogy a jogállam független intézményeit megfontolt következetességgel rombolja majd szét: előre kitervelt, alaposan végiggondolt stratégiát, intézkedési és jogalkotási tervet hajtott végre.”
„– Minden diktatúrának vannak nyertesei. Orbán Viktor – ellentétben Rákosi vagy Kádár baloldali diktatúráival – elitista, nem pedig populista önkényuralmi rendszert épít, amely kizárólag a kiváltságos gazdagok szűk körének kedvez.”
„- … a demokratikus ellenzéki pártok, az LMP és az MSZP nem hajlandók közeledni egymáshoz.
– Ez a két párt jelentéktelenné vált, semmit nem képesek elérni, mégsem lehet teljességgel kizárni őket a demokratikus ellenállásból… A magyar politika legjelentősebb fejleménye, hogy a Milla, a 4K!, A Város Mindenkié, a Hallgatói Hálózat és más társadalmi csoportok együtt vagy egyszerre tüntettek a rendvédelmi dolgozókkal. Most a szakszervezetek a magyarországi társadalom legfontosabb intézményei.”
„ –… Biztos vagyok abban: hamarosan nálunk is elindul a változás. Az embereket csak ideig-óráig lehet megtéveszteni hatalmi propagandaeszközökkel. Gondolja, szó nélkül tűri majd mindenki, ha rendőri felügyelettel visznek ezreket kényszermunkára, vagy amikor rádöbbennek, hogy a szociális rendszer, az oktatás, az egészségügy lényegében összeomlott? Itt néhány hónap múlva százezres tiltakozó tömegek vonulhatnak az utcára. Nem olyan nehéz ennyi elkeseredett embert találni az országban.
- Komoly kockázatai is lehetnek az elszabadult indulatoknak.
– Békésen is lehet demonstrálni. Másrészt nem indulatokról van szó. A társadalmi ellenállás ésszerű és intelligens. Csakhogy Orbán Viktor hatalma a megbuktatásával még nem szűnik meg. …De a társadalomnak jogában áll megvédenie a szabadságát. Eörsi Mátyás azt javasolta: a következő kormány írjon ki ügydöntő népszavazást a „húsvéti alkotmány” érvénytelenítésére. Szerintem alkotmányozó nemzetgyűlést kellene összehívni, amely az Orbán-kormány összes alkotmányerejű törvényét hatályon kívül helyezi. Mert ezekből semmi nem maradhat meg. Ha demokráciában akarunk élni, mindent elölről kell kezdeni.”

2011. július 1.
Tóth Mihály: Néhány szakmai megjegyzés az „ismeretlen kodifikátor” művéhez
Jogi Fórum

„A Javaslat mintegy ’puccsszerűen’ éppen azokban a napokban került – máig megállapíthatatlan szerző tollából és soron kívüli tárgyalással – a Parlament elé, amikor Európában sorra fogadták el a védelem jogainak korlátozása elleni újabb dokumentumokat. Ennek keretében június 6-án az Európai Bizottság alapos és részletes vizsgálat nyomán javaslatot készített az Európa Tanács számára a védőhöz való hozzáférés jogának egységesítése és bővítése tárgykörében. Június 14-én készült egy újabb ’Zöld könyv’, egyebek mellett a büntetőeljárásba bevont személyek jogai fokozottabb érvényesítése érdekében. A hatástanulmányok megállapították, hogy az összes tagállam közül egyedül Belgium zárja ki 24 órányi időtartamra a gyanúsítottnak a védővel való kapcsolatfelvételét. További három ország (Dánia, Luxemburg és Málta) a kapcsolatot nem tiltja csak bizonyos korlátokat állít fel, a többi tagállam semmiféle korlátozással nem él.”
„Mindezek mellett (részben érthető okokból) kevés szó esett a Javaslat legterjedelmesebb részéről, a tárgyalásról lemondás tervezett reformjáról.”
„A ’tárgyalásról lemondás’ intézménye – amit a köznyelv helytelenül, ’vádalkunak’ nevezett el – 2000 márciusában került a büntetőeljárási törvénybe.”
„A mostani Javaslat általános indokolása is egyebek mellett a már ismert ’olcsó, hatékony, gyors’ eljárást tűzi ki célul. Az intézményt érintő változtatás sommás indoka, hogy továbbra is elenyésző volt az ilyen eljárások száma, a ’sok formai kötöttség’ és a ’büntetési tételkeretek jelentős – a büntetési célok elérését veszélyeztető – csökkenése’ folytán.
„Amit azonban a Javaslat valójában tesz, éppenséggel nem ez…”
Az új, javasolt szabály szerint:
bármely bűncselekmény esetén
formális megállapodás hiányában, de beismerés és lemondás esetén
a rendes tételkereteket kiterjeszti az enyhítő szakaszra is, tehát pl.:
Egy 5 éves szabadságvesztéssel fenyegetett csaló kaphat ugyan 2 hónapot is, de 2 évnél többet is. Egy 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett rabló minimum 1 évet (de akár 3-4-et is) kaphat.
Minthogy megállapodás nincs, a beismerő és lemondó vádlott csak elítélésében lehet biztos, azt nem tudhatja, pontosan milyen büntetésre számíthat.
A régi szabály tehát ’általános’ elkövető esetében a maximumot garantálja, az új szabály a minimum csökkenését lehetővé teszi, de a maximumot nem garantálja.
Bűnszervezeti elkövető esetében azonban a javaslat – nehezen megmagyarázható okból – továbbra is fenntartja a maximum szabályozását előíró – korábban említett, felső határt csökkentő – kedvezőbb helyzetet.
Vagyis, pl. egy maffiózó egy bűnszervezetben elkövetett rablásért – ha beismer, megbán és együttműködik, legfeljebb 3 évet kaphat – nem bűnszervezeti keretek között tevékenykedő kollégája viszont (különösen, ha figyelembe vesszük a ’középmértékes szabályt’) akár 5-6 évet is.”
„A módosítással …az ügyész alkupozíciója jelentősen erősödött, a terheltté minimálisra csökkent (ha ugyan maradt egyáltalán).”
Mindez a deklarált céllal ellentétesen nem vezet majd egyszerűsítéshez és gyorsításhoz, mert a terheltek nem fognak lemondani a tárgyalásról pusztán – az elvileg ettől függetlenül is nyitva álló – enyhítő szakasz reményében.”

2011. június 30.
A szerk.: Mi Kína, ha vóna ?
Magyar Narancs online

„Itt járt Ven Csia-pao kínai miniszterelnök, mondta, lesz pénz, nem lesz baj.”
„Amikor azt mondta, lesz pénz, mi pár tibetit egy napig nem engedtünk haza onnan, ahová becsuktuk őket. Ennyi pénzért csak egy napra csuktuk be őket, de ha a következő kínai miniszterelnök több pénzt hoz, akkor több napra is be tudjuk őket csukni nyilván…”
„Helyeseljük és örvendezünk, hogy a kínai kormány készen áll a magyar kormány hitelezésére. Hiába, a hadi szerencse forgandó: a múlt héten egy nagy ütközetet nyertünk a háborúban – amikor lecsökkentettük az államadósságot –, most meg elveszítünk egyet, amikor a kínaiaktól állítólag érkező pénzzel megnöveljük. Lehetnek, akik ezt nem helyeslik, például a múlt heti Orbán Viktor, de mi nem tartozunk közéjük, mert az államadóssággal nem az a baj, hogy van, hanem hogy az állam esetleg hülyeségekre költi a kölcsönkért pénzt. Az ugyan szorulna némi magyarázatra, hogy miért jobb a kínai államnak tartozni, mint az IMF-nek, hacsak nem azért, mert a kínaiak (egyelőre legalábbis) nem zsidók…”
„Helyeseljük, és ugrándozva tapsolunk, hogy kínai vállalatok beruháznak majd Magyarországon. …Persze jobb lenne, ha lehetne tudni, hogy a beruházó, netán tulajdonos kínai vállalatok ki fia borjai – ha már a Szurgutnyeftyegazt a zavaros tulajdonosi háttér miatt kellett kiebrudalni a Molból. …De a kínai nagyvállalatokról sajnos csak azt lehet tudni, hogy valódi irányítóikat és tulajdonosaikat valahol a kommunista egypárt zugaiban kellene keresni.”
„A kormányfő erősen hisz az unió, és egyáltalán, a Nyugat hanyatlásában, nyilván ezért láncolná országunk kicsiny hajóját a kínai monstrumhoz – hogy ne süllyedjen el a történelem közelgő viharában. Ám ha van az unióénál bizonytalanabb jövő, az minden bizonnyal Kínáé.” „Na ja, a kínaiakkal mindenki szeretne jóban lenni: de …sehol a hanyatló Nyugaton nem gratuláltak Kínának ahhoz, hogy ő a legsikeresebb kommunista féldiktatúra.”
„Csak egy kicsivel több méltóságot kellett volna megőrizni – de Orbán ebben, a méltóság elvesztegetésében sem ismert mértéket.”

2011. június 29.
Debreczeni József: Orbán, a hamis monarcha
Népszabadság online

„Az emberek belső alázata a... személyek hatalmával szemben nem szűnik meg egyik napról a másikra, s a demokrácia örömeibe készületlenül belepottyant társadalmat hamarosan elfogja a fejetlenség és vezetetlenség érzése. Ebből született meg a francia forradalom egyik legkétesebb értékű hagyománya, a nagy ember, a zseniális politikai vezető hamis romantikája, amely Napóleon személyében létrehozta a... hamis monarcha képét, akinek a számára az uralom nem hivatás és szereprendszer, hanem romantikus, hősi, mutatós egyéni vállalkozás...’”
„…kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy hazánk a XXI. század elején – egy reménykeltően indult, ám összeomlott, két évtizedes demokratikus intermezzo után – visszatért a XIX. és XX. század torz mintáihoz: a ’zseniális politikai vezető’, illetve ’a közösség hisztériáját megtestesítő diktátor katasztrofális jelenségéhez’. Orbán Viktorban elvakult hívei régóta az előbbit, elszánt ellenfelei az utóbbit látták megtestesülni – mígnem a magyar társadalmon 2010-re úrrá lett közösségi hisztéria hozzásegítette őt a korlátlan hatalom lehetőségéhez. Orbán zsenialitásában nemcsak elvakult hívei hisznek, de számos jel szerint ő maga is.”
„A nyugati világban a leghosszabb karrierek se nyúlnak két évtizednél tovább, s ez életkortól független. Nemcsak Adenauernek és De Gaulle-nak járt le előbb a ’szavatossága’, hanem Kohlnak, Schrödernek, Thatchernek, Blairnek is.”
„A régóta érvényesülő kontraszelekció eredményeképpen kiveszett a pártból az önálló kezdeményezés, a kreativitás, a teljesítményt a vezér akaratának maradéktalan végrehajtásán mérik – még inkább a hozzá való feltétlen lojalitáson.”
„Nemcsak a Fidesz működik ezen a módon, immár a hatalom és a társadalom viszonya is ilyen – a kormányzás így lesz háborúvá, ahol mindenki ellenség. Az ellenzéki pártok, az érdekképviseleti szervek, a szakmai szervezetek, a civilek, ad abszurdum: a kormányzati apparátus és a rendészeti szervek is. Az Európai Unió, ahol a soros elnöki tisztet amúgy a saját portáján mindenható vezető tölti be!”
„Ám nemcsak a hatalmi struktúra válik kontraproduktívvá: szükségképp romlanak az azt uraló vezér kvalitásai is. Hogy a versenyhelyzet tartós hiánya folytán ez milyen mértékű lehet, arról drámai képet kaptunk a 2006-os miniszterelnökjelölti vitán, ahol az egykori félelmetes debatter megalázóan alárendelt szerepet játszott és kiütéses vereséget szenvedett.”
„A Kronen Zeitungnak adott interjú kijelentései sem csupán politikai problémákat vetnek föl, hanem mentálisakat is: nemcsak demokrataként nem gondolhatja emberfia, hogy negyven évre módjában áll medert szabni a gazdaságnak, de józan ésszel se. Bibó szerint a hamis monarcha, a zseniális politikai vezető, a diktátor ’számára az uralom nem hivatás és szereprendszer, hanem romantikus, hősi, mutatós egyéni vállalkozás’.”
„Ha valaki nem értené: Orbán a legkomolyabban arról beszélt, hogy nagy magyar és európai államférfiként új medret kíván szabni nemzete történelmének. Hogy afféle fordított Szent Istvánként egy hasonlóan bátor, nagyszabású (és erőszakos), ámde ellenkező irányú és tartalmú hatalmi manőverrel kikapcsolja hazánkat a nyugati civilizáció eddigi áramából, s ezeréves múltunkat hátrahagyva Keletnek veszi az irányt: a kommunista-kapitalista Kína felé.
Bibó szerint ’ha a közösség politikai célképzetei megzavarodnak, akkor a diktátor nemcsak a közösség céljait, hanem egyben a lehetetlen célok meghiúsulását és katasztrófába torkollását is megtestesíti.’ Ám a katasztrófából lehet demokratikus újjászületés….”
„A német nemzet a XX. században megjárta ezeket a stációkat, s végül eljutott a stabil demokrácia üdvözítő állapotába. Hogy a XXI. században – a beteljesedő katasztrófa után – ez nekünk, magyaroknak is sikerül-e végül, az ma még nem tudható.”

2011. június 21.
Zero: Valóban minden képzeletet felülmúl
Vastagbőr (blog)

„Kezdjük a jó hírrel: májusban egyszer biztosan nem hazudott Szijjártó Péter, mikor megígérte, hogy ’nagyszabású, minden eddiginél nagyobb és minden képzeletet felülmúlóan nagy közmunkaprogramokat’ indítanak.
Ez idáig a legrémisztőbb fideszes törvényjavaslat, nem is tudom hol kellene elkezdeni.”
„2. Nem kaphatna szociális segélyt az, aki elutasítja a neki felkínált, és a törvényben előírt feltételeknek megfelelő közmunkát, (jelenleg 182 ezer ember részesül ilyenben).”
„4. Elvehető lesz az álláskeresési járadék attól, akinek a munkaügyi szerv közmunkát ajánlott fel, de ő visszautasította.
5. A közmunka alól nehéz lesz kibújni, mert létrehoznak egy egységes nyilvántartási rendszert, amelyben minden munkanélküli szerepel, aki valaha kapott valamilyen ellátást.”
„6. Ha a közmunkás lakhelye és a közmunka végzésének helye között az oda-visszaút több mint 6 óra, akkor az illetékes fővárosi és megyei kormányhivatal népegészségügyi szakigazgatási szerve által kiadott engedélynek megfelelő térítésmentes elhelyezést, tisztálkodási és étkezési lehetőséget kell biztosítani. Ha az oda-visszaút meghaladja a 3 órát, akkor csak szállást kell biztosítani. Ha a munkavégzés meghaladja a napi 4 órát, akkor napi egyszeri étkezést kell biztosítani.”
”8. A közmunkások napi 4 órában dolgoznak majd, a bérük ezért bruttó 46 800 forint lesz. A 6-os pontból következik: ha a 4 órás közmunkáért 3 óránál többet kell utazni, akkor elszállásolják őket, ha kevesebbet, akkor ingázni kell.
9. Magáncégek kölcsönözhetnek közmunkásokat. Ekkor nem a minimálbért kell kifizetni, hanem az ún. közfoglalkoztatási bért, ami valószínűleg kevesebb lesz a minimálbérnél…”
„Orbán Viktor megmondta: ’A gátépítés, a csatornatisztítás, a víztározó-építés nem a 21. századi technológiával történik Magyarországon, hanem közmunkában.’”
„Az apró mozaikok lassan összeállnak: azért ragaszkodik a 47 ezer rendvédelmi nyugdíjas visszahívásához, mert belőlük lesznek a közmunkások munkafelügyelői. Nélkülük nem lehet elindítani a programot, mivel nem lennének, akik a több százezres közmunkástömeget irányítanák, felügyelnék.”
„Épül Sztálinváros…” „…végül is semmi újat nem talált ki a Fidesz, volt már ilyen többször is a történelemben. Igaz, nem szívesen emlékezünk rá, de attól még volt.”
”Bele sem merek gondolni, hogy mondjuk a munkavédelmi szabályokat hogyan fogják betartani egy ilyen építkezésen, mindezt a teljesen vegyes és képzetlen közmunkástömeggel. Azonkívül ugye nincs szabadság, nincs túlóra, igazából nincs nekik semmi joguk...”

2011. június
Révész Sándor: Két űr között az űr
Mozgó Világ online

„Már nem nevezhetünk fiatalnak senkit, aki nagykorú állampolgárként élte meg a rendszerváltást. Az ötödik x-be lép már az is, aki 1989-ben érettségizett. Mostanában kerülnek sorban a szemünk elé a fölmérések azokról a polgártársainkról, akik a rendszerváltás után váltak felnőtté, már amennyire. Köztudott, hogy ezen polgártársaink nyomasztó többsége rühelli a rendszert, amelybe belenőtt. Miért is rühelli, kérdik szorongva ennek a rendszernek a hívei, a szegény liberálisok, akik azt remélték, hogy ez a Kádár-korszakhoz már nem kötődő nemzedék lesz ennek a rendszernek az autentikus működtetője, támasza, lévén számukra már természetes a benne való létezés.”
„Ez egyáltalán nem így lett, 2010-ben ezen korosztályok elsöprő többsége a rendszerváltást, illetve az eredményeképp létrejött rendszert tagadó pártokra szavazott, s a Magyar Köztársaság sírásói között lapátol. A szó szoros értelmében sorsdöntő kérdés tehát, hogy választ találjunk rá, miért történt ez így.”
„Vásárhelyi Mária 2009-es kutatása szerint a 18–30 éves fiatalok csaknem fele csaknem kritikátlanul pozitív véleménnyel van a Kádár-korszakról, nem egészen harmaduk nevezhető antikádáristának, aki tud róla, hogy a Kádár-korszak diktatúra volt, amely gazdasági összeomlásba vezette az országot, a többiek véleménye pedig ambivalens vagy meghatározhatatlan….”
„A prokádárista beállítottsággal remekül összefér az a ’populista antikommunizmus’, miszerint nem is volt itt rendszerváltás, mert a komcsik kezében maradt a hatalom, akik ma is idegen érdekeket szolgálnak, rendszerváltás pedig akkor lett volna, ha a kommunista vezetőket felelősségre vonják, gondoskodnak arról, hogy soha többé ne kerülhessenek hatalomra, és mindenkinek visszaadják, amit a komcsik elvettek tőle…. A ’populista antikommunizmus’ és a kádári ’kommunizmus’ bizony édestestvérek. Közös jegyeik az antikapitalizmus, az antiliberalizmus, a Nyugat-ellenesség, az etatizmus és a demokratikus jogrend s az emberi jogok úri huncutságként való kezelése és a ’tartalmi’ kérdések alá rendelése …”
„Szalai Erzsébet könyve 130 mélyinterjúra épül, amit 25–35 éves, különböző élethelyzetű késő-fiatallal készítettek… A mintában szereplő radikális jobboldali fiatalok szinte kivétel nélkül a rendszerváltás után lecsúszó családokból kerültek ki. A jobbszél ifjai konzervatív, hideg-engedékeny, gyakorta csonka, apa nélküli családokból jöttek, és bizonytalan élethelyzetbe érkeztek. A Kádár-korszakban egyneműsített, társadalmilag, világnézetileg semleges masszává gyúrt szülői generáció mögül a rendszerváltással előbukkannak a Horthy-korszak örökségét hordozó nagyapák. …Míg a baloldaliak csoportidentitása fölöttébb gyenge, a jobboldali radikálisok ’szinte csakis kollektív identitással rendelkeznek’. Abban viszont hasonlítanak egymáshoz, hogy a rendszerkritikájuk semerre nem mutat túl önmagán, nem kapcsolódik hozzá semmilyen alternatív jövőkép. …nem eszmékért lelkesedik, a lelkét a negatív érzelmek uralják, közéleti aktivitásának fő motivációja az általános tagadás, a különböző embercsoportokra irányuló gyűlölet.”
„Mindehhez tegyük hozzá, hogy korunk nagykorú fiataljainak jelentős része az egzisztenciális infantilizmus állapotában van. Amint az a Kontra Műhely kötetéből kiderül, a 25 és 34 év közötti nők csaknem 30, a férfiak több mint 40 (!) százaléka még a szüleivel lakik, harmadrészük elsősorban a szülei keresetéből él, 45 százalékuk a szülők hozzájárulása nélkül nem tudná eltartani magát. …Ez az életszakasz, élethelyzet az, amelyben legtöbb lenne a szabad tér, a szabad idő a közéleti aktivitásra.”
„Az egzisztenciális gyermekállapot azonban együtt jár a közéleti gyermekséggel (gyermetegséggel). ’A világos ideológiai elképzelések csak egy nagyon szűk rétegre jellemzőek’ – mondja a Figyelőben (2011. április 7.) Csákó Mihály: a többség közömbös. ’Ennek a korosztálynak még nincs konzisztens képe, lazább, gyakran ellentmondásos észleléseket fogalmaznak csak meg. Mindez annak a veszélyét hordozza, hogy egyes társadalmi csoportok, politikai erők potenciális célcsoportként kezelik őket, megpróbálnak hasznot húzni a bizonytalanságukból’.”
„Ez tehát kiélesítve és tömörítve a kép, melyet a kutatások elénk vetítenek. Mit kezdjünk vele? E sorok írója eléggé tanácstalan, de azért nem teljesen.”
„A valóságidegen valóságérzékelés jól ismert, köznapi társadalmi jelenség, ilyen kóros mértékben sem ritka. Az észérvek, a tényérvek versenyképtelensége a lelki komfortérzetet és az indulatok kielégülését szolgáló beszédmóddal szemben szintén régi tapasztalat, bármennyire lehangoló…”
„Szabadságszerető ember számára a nyugati típusú társadalmi-gazdasági rendszernek nincs alternatívája. …Egyszer majd biztosan lesz ilyen alternatíva, mert az emberiség eddig még minden rendszert túlélt és maga mögött hagyott, de most nincs. Nem tűnt föl ilyen a jövőhorizonton. Nem másért, ezért nincs jövőképe a jobb- és baloldali rendszerkritikának. Ez nem pótolható hiányosság, hanem korunk adottsága. Amiből az következik, hogy a rendszerkritikai mozgalmak egészében csak terméketlenek és tanácstalanok lehetnek, múltból átemelt, bukott minták hamisított fölújításával vitézkedhetnek. A beléjük áramló tetterő jó esetben elvész, rossz esetben rombol.”
„Az üres rendszerkritikával szemben viszont alig választható más, mint a rendszervédelem üres konformizmusa.”
„A két űr között ott lenne a rendszer egész hatalmas és gondozatlan problémavilága a honon belül és a földgolyón körül. Mert amennyire nincs a rendszernek alternatívája, annyira vannak olyan súlyos alapproblémái, amelyek a rendszert korszakváltásra kötelezik, s melyekből kreativitást és szenvedélyt igénylő feladatok, tenni- és harcolnivalók tömege következik.
A hatalom mint öncél semmilyen politikai rendszerből nem szűrhető ki, de a magyar politikai életen az öncélúság olyannyira eluralkodott, hogy elvette a teret a rendszeren belüli alkotó közcselekvéstől. Tudniillik azok a problémák, amelyek a rendszer szempontjából a legfontosabbak, a hatalmi öncél szempontjából a legkevésbé azok. Az összeszorult világban, melyet a 21. század közepén tízszer annyi ember lakik majd, mint a 19. század elején, a pusztulás terhe mellett össze kellene egyeztetni a kapitalizmus természetét és a természet természetét, és ki kellene terjeszteni a társadalmat a társadalom alatti világra. Nincs strukturális, a társadalmi újratermelés rendszerébe beilleszthető válasz a világnyomorra és a hazai nyomorra. … a magyar közélet, a magyar pártrendszer nem ajánlotta fel az új rendszer első generációinak a problémacentrikus, nyitott és megújító rendszervédelmet. Akit izgatott, bemehetett a problémákkal a rendszerkritika zsákutcáiba, a rendszervédelem pedig nem arról szólt, hogy mi a rendszer szempontjából a probléma, hanem arról, hogy mi a rendszer szempontjából a konform, a követendő norma. Mi eurokonform, mi EU- és NATO-kompatibilis? Milyen normákhoz kell alkalmazkodni? Mit nem szabad sérteni, mondani, megtenni? Ezért lett olyan népszerű mindazt sérteni, mondani, megtenni, amit tényleg nem szabad. Nem illendőségből, hanem azért, mert bajok és bűnök származnak belőle. A konformizmusnak nincs rendszerbarát alternatívája.”
„Nem gondolom egyáltalán, hogy …megmondtam a tutit. De talán mondtam valamit.”

2011. március
Maciej Janowski : Jedwabne, 1941. július 10.
Fordította: Körner Gábor
2000 online

„1941. július 10-én a Varsótól százhetven kilométerre északkeletre fekvő Jedwabnéban tömeggyilkosságot követtek el: a helyi zsidók többségét bekergették a kisváros határában álló pajtába, és elevenen megégették őket. Jedwabne – amely 1939-ig és 1945 után újból Lengyelországhoz tartozott – 1939 szeptemberében Lengyelország német–szovjet kettős inváziója, illetve a Ribbentropp–Molotov-paktum nyomán a Szovjetunióhoz került. Rögtön a Szovjetunió 1941. június 22-i megtámadását követően (június 23-án) a német hadsereg foglalta el Jedwabnét. A jedwabnei mészárlásról megfeledkeztek: mintegy elveszett a második világháború folyamán elkövetett szörnyűségek tengerében. Az ügyet az Egyesült Államokban élő lengyel történész, a Princetoni Egyetem professzora, Jan Tomasz Gross vette elő, amikor 2000-ben egy kis könyvecskét jelentetett meg Szomszédok címmel.”
„A könyv nyomán fellángoló vita a lengyelek és zsidók világháború alatti viszonyáról egyes résztvevők szerint a háború utáni legkomolyabb számvetés volt Lengyelországban.”

„A jedwabnei zsidókat ugyanis, írta Gross, nem a németek, hanem lengyel szomszédjaik gyilkolták le. A gyilkosok nem a söpredék vagy a társadalom perifériáján élők közül kerültek ki, ’egyszerű, hétköznapi emberek’ voltak.”
„Ami a lényegi problémákat illeti, a Szomszédokról folytatott vita a következő kérdésekre koncentrálódott:
– a lengyelek és zsidók közti korábbi (1939 előtti és 1939–41 közötti) viszony a területen és jelentősége a Jedwabne-ügy szempontjából; különösen ami a zsidóknak a szovjet megszállókhoz fűződő viszonyát illeti
– a németek részvétele az 1941. július 10-i eseményekben
– a meggyilkoltak száma
– a tettesek száma (a lengyelek többsége vagy csak egy csoportjuk?)
– társadalmi pozíciójuk (a városka elitje vagy a csőcselék?)”
„Ami a gyilkosságokat illeti, a legvitatottabb kérdés az volt, amit Tomasz Strzembosz egyik cikkének címében ’az elhallgatott kollaborációként’ aposztrofált: a zsidók szovjetekkel való együttműködésének mértéke és jellege szeptember 17-e után. A problémát a legkülönfélébb módon érintik, néhány szöveget olvasva az embernek az az érzése, mintha szerzőik szemében a zsidó kollaboráció valamiképp igazolná a gyilkosokat, de mindenesetre kisebbítené bűnüket. De a Szomszédok szerzőjéhez világnézetileg nyilvánvalóan közel álló szerzők, mint Antoni Sułek vagy Andrzej Ÿbikowski is hangsúlyozzák a probléma jelentőségét. Mindketten úgy vélik, egy olyan mechanizmus működött, amelyben a zsidó társadalomnak a szovjet hatóságokkal együttműködő, viszonylag csekély kisebbsége szúrt viszonylag leginkább szemet, és ragadt meg a lengyelek emlékezetében, rögzítve a korábban már létező ’zsidókommunizmus’ szókapcsolatot. Ÿbikowski és egyes más szerzők ezenkívül hangsúlyozzák, hogy a szovjet rendszer terrorját nem származásbeli vagy vallási kritériumok irányították, a zsidókat pedig (korlátozott mértékben) beengedték az adminisztratív állásokba, amin sok lengyel magától értetődően megrökönyödött és felháborodott. Ahogy Jan J. Milewski fogalmazott, ’a lengyel társadalmat egyenesen felforgatta a társadalmi szerepek felcserélődése’. A problémával foglalkozó szerzők felhívják a figyelmet, hogy különbséget kell tenni a megszállóval való együttműködés formái között, illetve az önkéntesség mértéke alapján. Viszonylag keveset foglalkoznak viszont azzal a kérdéssel, hogy van-e értelme egyáltalán a ’kollaboráció’ fogalmának a II. Köztársaság nemzeti kisebbségeivel kapcsolatban, melyek nem tekintették sajátjuknak a lengyel államot, nehezen vádolhatók tehát árulással. Ilyen hangnemben nyilatkozott a Rzeczpospolita hasábjain Marcin Kula történész és Klaus Bachman német történész és a német sajtó lengyelországi tudósítója.”
„Tomasz Strzembosz egyik nyilatkozatában mintegy mellékesen a gyilkosságok még egy aspektusára hívta fel a figyelmet: a lengyel falu kegyetlenségére. „A kegyetlenség, melyet a macskát kínzó gyerekeknél megfigyelhetünk; a kegyetlenség abban, ahogy falun a kutyákkal bánnak […], a kegyetlenség az idősekkel szemben”, akárcsak a tehetetlenné vált szülőkkel, a fogyatékosokkal, a kiskorúakkal szemben. E mindent átható kegyetlenség kontextusában látta Strzembosz a zsidókkal szemben mutatott kegyetlenséget is. Amennyire tudom, ezt a szálat nem bontották ki a későbbi vitákban.”
„A vitában résztvevők közül sokan csúsztattak Jan Tomasz Gross álláspontját illetően, azt sugallva, hogy szerinte a németek semmiféle szerepet nem játszottak, legfeljebb fényképeztek és filmeztek. Gross azonban világosan fogalmaz: Természetesen a németek voltak Jedwabnéban a helyzet urai. És csakis ők hozhatták meg a döntést a zsidók lemészárlásáról. […] Ha Jedwabnét nem foglalják el a németek, más szóval – ha Hitler nem rohanja le Lengyelországot, a jedwabnei zsidókat nem mészárolták volna le saját szomszédjaik. […] A jedwabnei zsidók tragédiája csupán epizód az élethalálharcban, amelyet Hitler indított a világ zsidósága ellen. […] De a németek közvetlen részvétele 1941. július 10-én mindenekelőtt a fényképek készítésére és […] az események lefilmezésére korlátozódott.”
A szélsőséges vélemények arra a meggyőződésre redukálódnak, hogy az egész bűntettet németek követték el, esetleg némi lengyel részvétellel. … általában azonban az ügyről író történészek többsége elismerte, hogy a gyilkosságokat fizikailag lengyelek követték el, de a németek bujtották fel, vagy akár kényszerítették őket…. Különösen Dariusz Stola tanulmányának van jelentősége: rámutat a pogrom szervezettségére, amely jóval meghaladja azt, amit egy spontán lakossági kezdeményezéstől várhatnánk. Stola abból a megállapításból indul ki, hogy a jedwabnei mészárlás nem klasszikus pogrom: a történészek által alaposan kikutatott 1918–19-es ukrajnai pogromokban a zsidók kb. 80 százaléka életben maradt. A ’normális’ pogrom bizonyos számú áldozatot és nagyszámú sebesültet hagy maga után, majd fosztogatásban és ivászatban oldódik fel. Az összes zsidó legyilkolásának ötlete kívül esik a ’normális’ pogrom tetteseinek horizontján.”
„Stola szerint Gross találóan mutatott rá írásaiban a lentről jövő viselkedések szerepére a totalitárius rendszerben, mondván, nem mindent lehet az állam működésével magyarázni. Ezúttal azonban „Gross túl messzire ment a bemutatott események ’államtalanításában’”.
„A németek jelenlétéhez vagy éppen hiányához hasonlóan csaknem ugyanilyen fontos, hogy milyen mértékben vett részt a lengyel közösség a történtekben. Vajon csupán izolált egyének voltak (a ’söpredék’?), vagy tisztes emberek, akik semmiben sem különböztek a társadalom többi részétől? Kis csoportjuk volt, vagy nagy részük, esetleg a jedwabnei lengyel közösség többsége? Antoni Sułeknek kétségei voltak afelől, hogy valóban „egyszerű, hétköznapi emberek” lettek volna; feltételezi, hogy ’az erőszak szolgálatában álló felesleges emberek’ lehettek…Gross válaszának hatására, amely kiegészítéssel szolgált a tettesek családi helyzetéről, Sulek visszavonta feltételezését. Másfelől azonban Dariusz Stola fentebb idézett szövegében figyelmeztetett, a jedwabnei mészárlás aktivistái, családi és szakmai helyzetük jellegzetességeitől teljesen függetlenül, mégsem voltak ’egyszerű, hétköznapi emberek’, …megkülönböztette őket a mód, ahogy kiválasztódtak a népesség egészéből. A rendőröket, akikről Browning ír, egyszerűen mozgósították, míg a mészárlás aktivistái az autoszelekciós folyamat során maguktól választódtak ki; tehát ex definitione különbözniük kellett valamilyen lelki tulajdonságukat illetően (ha társadalmi pozíciójukat tekintve nem is) a többi lakostól. Ahogy Stola írja, inkább ’önkéntes tettesek’ voltak, mint ’egyszerű, hétköznapi emberek’….”
Gross maga bizonyos értelemben árnyalta radikális kijelentését a kisváros lengyel részéről, amely lemészárolta a zsidó részt.
„Akárcsak a tettesek számát illetően, az áldozatok számát illetően sem sikerült konszenzusra jutni.”
„A vita témájára tekintettel azonban természetes, hogy a kutatók minden megnyilatkozása egy érzelmi közegben történik, amely a végkicsengés szempontjából olykor fontosabb, mint maga a lényegi tartalom. Ez az érzelmi töltet, párosulva világnézeti különbségekkel, mindkét oldalon szembeötlő, de más-más jellegű. Magánál Jan Tomasz Grossnál mindenekelőtt az olvasó erkölcsi érzéseire, együttérzésére, felháborodására, empátiájára való apellálás formájában nyilvánul meg; ’nem az volt ugyanis a legfontosabb, hogy minden egyes szót, ami a Szomszédokban le van írva, eleve végső igazságként fogadjunk el, hanem az, hogy részvéttel gondoljunk a jedwabnei gyilkosságok áldozataira’. Anna Bikontnál hasonló érzelmekkel találkozunk, amihez még hozzájárul az érezhető keserűség is annak kapcsán, hogy a lengyel társadalom nagy része nem akarja tudomásul venni a lengyel részvételt a jedwabnei mészárlásban.”
„Más szerepet töltenek be az érzelmi és világnézeti hivatkozások Gross opponenseinél. Az ő szövegeik rendszerint az objektív történész eszményére hivatkoznak, aki dokumentumokat kutat, és azok alapján jut el a múlt megismeréséhez. …Ugyanakkor nemegyszer igen kategorikus, értékelő és érzelmileg fűtött megfogalmazásokkal találkozunk gyakran ugyanezekben a szövegekben, mintegy egész más poétikát követve, mint ugyanezen szövegek többi része. Ha fogalmazhatunk így, érzelmi többlet mutatkozik az előzetes elméleti deklarációkon és bemutatott tényeken felül. Így például Chodakiewicz, mindvégig hangsúlyozva a precíz kutatások szükségességét, ami nélkül nem lehet ítéletet alkotni, hirtelen arról ír, hogy Lengyelországban, ahol a média és az értelmiség többsége liberális nézeteket vall, nem kell nagy bátorság a lengyel antiszemitizmus nézetének hangoztatásához.”
„Az eddig tárgyalt szövegekben a szerzők érzelmi viszonyulása nem érvényteleníti lényegi érvelésüket. Létezik azonban a szövegeknek egy csoportja, amelyekben a Jan Tomasz Gross nézeteivel szembeni radikális ellenkezés szélsőségesen emocionális agresszióban nyilvánul meg; olyan szövegek ezek, melyekben minden (csekély) információs érték egyértelműen alá van rendelve az agresszív kifejezésnek. ’Érvelésük’ (ha megtesszük szerzőiknek a szívességet, és ezt a szót használjuk) fájdalmasan egysíkú. Általában nem mennek bele lényegi kérdésekbe. Hangsúlyozzák, hogy Gross könyve és hívei nyilatkozatai egy nemzetközi összeesküvés részei, amelynek hátterében a zsidók ’lengyelellenessége’ áll, valamint az a szándék, hogy minél nagyobb pénzeket sajtoljanak ki Lengyelországból, kártérítés címén a zsidó vagyonért. …Ami különösen fontos: Lengyelországot és a lengyelséget, mint ebben a gondolati rendszerben általában, úgy állítják be, mint koncentrált támadások célpontját, melyek egyszerre irányulnak Lengyelország és a katolikus egyház ellen: ebből a szempontból a kettő lényegében azonos. Néhány szöveg szerzője ellenségeként ír a kozmopolitizmusról és a liberalizmusról, sok azonban a klasszikus antiszemita érvelést használja, amely alapjában véve nem sokban különbözik attól, amelyet az európai jobboldal a 19. század második felében kialakított.”
„Andrzej Nowak krakkói történész aggodalmának adott hangot, hogy minden nemzeti felelősségre vonás a múltban elkövetett bűnökért gyengítően hathat a nemzeti közösségre – elvégre nem építhető fel a szégyen közössége.”
„Az egyik ilyen szál, amit nem bontottak ki részletesen, pedig minden bizonnyal érdemes lenne, Jedwabne és környéke katolikus papságának hozzáállása az 1941-es pogromhullámhoz, ami nyilván része egy tágabb kérdéskörnek: a lengyel katolikus egyház viszonyának a zsidókhoz és az antiszemitizmus problémájához. Részletesen Dariusz Libionka foglalkozott ezzel, igen ékes bizonyságait adva közre általában a lengyel papság körében, de különösen a łom¿ai egyházkerületben a harmincas években dívó radikálisan antiszemita eszméknek. Érdemes még futólag említést tenni Tomasz Szarota megrendítő cikkéről, amely azt elemzi, milyen képet ad a lengyel–zsidó viszonyról egy katolikus körökben született konspiratív jelentés a lengyel egyház állapotáról az 1941-es megszállás idején. A Szarota által tárgyalt dokumentum a keresztényi viselkedés eszményeként dicséri a hitlerista németek viselkedését a zsidókkal szemben (persze az 1941 előtti helyzetről írva). …”
„A történelmi kérdéshez kapcsolódik az egyház mai viszonya a Jedwabne-ügyhöz. Ezt a hozzáállást sajnos passzívnak és kivárónak mondhatjuk: nem szívesen lépnek fel kezdeményezően. Józef Glemp bíboros, Lengyelország prímása kijelentette: nyilvánvaló tény, hogy a bűntettet lengyelek követték el, s e kijelentés jelentőségét nem szabad lebecsülni. A prímás szavai egybecsengenek mindazok véleményével, akik úgy vélik, az esetleges új ténymegállapítások nem változtatják meg Jedwabne erkölcsi tanulságát: ’Erkölcsi szempontból lényegtelen […], hogy a nyomozás eredményei jobb vagy rosszabb színben fogják-e mutatni a lengyeleket. Marad ugyanis az alapprobléma – Jedwabnéban olyan emberek éltek, akiknek részük volt polgártársaik halálában.”
Különös hangsúllyal beszélt Isten kiengesztelésének szükségességéről a Jedwabnéban és környékén elkövetett bűntettekért. Ugyanebben az interjúban azonban Glemp a zsidók lengyelekkel szembeni bűneiről is beszélt, a bolsevikokkal való zsidó kollaborációról; kijelentette: a lengyel egyházban ’nem látok ellenségességet a zsidó hittel szemben, és még sosem észleltem olyan jelenségeket, mint az antijudaizmus. Ez a múlt. Ugyanakkor említést kell tenni a létező lengyelellenességről.’
„Igyekeztem tárgyszerűen bemutatni a Jedwabne témájában lezajlott vitát, hogy a nem lengyel olvasó fogalmat alkothasson a benne felmerült problémákról.”
„… úgy vélem, Jan Tomasz Grossnak, minden pontatlansága ellenére, ami írása részleteit illeti, az alapvető kérdésben igaza van: nem kétséges, hogy a jedwabnei gyilkosságokat lengyelek követték el. Ugyanakkor úgy érzem, Gross túl könnyedén elintézi azokat a vitapartnereit, akik arról beszélnek, hogy tekintetbe kell venni a történelmi kontextust, jobban meg kell ismernünk a lengyel–zsidó viszonyt mind a két világháború közti időszakban, mind az 1939–41 közötti szovjet megszállás idején. Nyilvánvaló számomra, hogy mind a harmincas évek lengyel antiszemitizmusa (a katolikus egyháznak mint az antiszemitizmus egyik fő propagálójának meghatározó szerepe mellett), mind a zsidók vélt vagy valós együttműködése a szovjet hatóságokkal nagyobb befolyással lehetett Jedwabne lengyel lakóinak viselkedésére 1941. július 10-én, mint azt Gross feltételezi. Meggyőzőnek tartom Dariusz Stola fejtegetéseit arról, hogy képtelenség lett volna a mészárlás megtervezése és megszervezése a Gross által feltételezettnél erősebb német inspiráció nélkül… Mindazonáltal úgy vélem, nem szabad lebecsülni az ember természetes hajlamát a kegyetlenségre, amely háborús körülmények között kiszabadul a civilizáció, a vallás, az erkölcs és a rendet fenntartó államhatalom iránti tisztelet béklyóiból.”
„…helyesen írta Anna Bikont könyvének előszavában Jacek Kuroń, hogy nem az évekkel ezelőtt elkövetett gyilkosságok ténye, hanem ’a gyilkosok rejtegetése és a valóság tagadása jelenti Lengyelország jó hírnevének rettentő eltékozlását’.”

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!