rss      tw      fb
Keres

Széljegyzet a választási törvényjavaslatról



Néhány nappal ezelőtt felszállt végre a füst, a kormánypárt hivatalosan is előállt a választási rendszer átalakításának javaslatával. Azóta számos hozzáértő politológus, választási szakértő mondta el véleményét a törvényjavaslatról. Egyikük azt nyilatkozta, hogy „azért is szükséges a választójogi reform, mert a jelenlegi rendszer bonyolult, a társadalom nem nagyon érti, a választópolgár nem tudja, mit ér a voksa”. Hát ez megnyugtató, mert akkor ezek szerint a jelenlegi kormánypárt csak a választópolgárok értetlenségének köszönheti a kétharmadot, s majd most, az új és egyszerűbb választási rendszer nyomán minden a helyére kerül, visszaállíthatóvá válik a demokrácia. Azt meg csak remélni tudjuk, hogy az elmúlt több mint egy év minden választópolgárt megtanított arra, mit ér a voksa, s ennek megfelelően gazdálkodik vele.

A bejelentésnek, illetve a törvényjavaslatnak van azonban (legalább) két olyan pontja, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Elsősorban azért nem, mert ezek – illeszkedve a kormánypárt eddigi tevékenységéhez – tovább károsítják a demokratikus politikai kultúrát (ha ez ugyan még egyáltalán lehetséges). Az elmúlt években minden a választási rendszerről szóló elemzés hangsúlyozta, hogy mennyi visszaélésre, csalásra, korrupcióra teremt lehetőséget a kopogtatócédulák velejéig rohadt rendszere. A kétharmaddal bíró kormánypártnak most lett volna lehetősége ennek megszüntetésére, de ők „természetesen” nem ezt az utat választották (mint ahogy a pártfinanszírozás rendszerét sem hajlandók megváltoztatni – de ez most nem tartozik ide, csak zárójelben említem meg, nehogy elfeledkezzünk róla). Hanem úgy döntöttek, megduplázzák az induláshoz szükséges ajánlószelvények számát, az összegyűjtésükre fordítható időt pedig lerövidítik. Ezt persze lehet összevissza magyarázni, a lényeg azonban az, hogy ez a paragrafus nagymértékben megnehezíti a kisebb és még inkább az esetleges új pártok helyzetét. Nyilvánvaló, hogy a kormánypárt minden eszközt megragad, amely alkalmas a plurális demokrácia gyengítésére, megsemmisítésére. A „centrális politikai erőtér” elméletébe nem férnek bele új vagy éppen kisebb pártok, a velük való esetleges egyeztetés „vesződsége”, egyáltalán semmi, aminek köze van a liberális demokráciához, a konszenzushoz, a közös politikai cselekvéshez. Egyébként pedig az ideológia az, hogy az a politikai erő, amely nincs kellően beágyazva a társadalomba, ne jusson szóhoz az országos politikában. Amiből ugye az következik – több minden más mellett −, hogy maradjon minden úgy, ahogyan most van.

De vannak ennél gyarlóbb, hétköznapibb okai is a törvényjavaslat ezen paragrafusának. A kormánypárt azért sem akarja felszámolni a kopogtatócédulák rendszerét, mert így továbbra is megmarad annak a lehetősége, hogy befolyásolni, azt ne mondjam, manipulálni tudják a választásokat, természetesen a törvényeket szigorúan betartva. Senki ne gondoljon – én sem teszem − titkos találkákra, egyezségekre, kopogtatók vásárlására, elvtelen alkukra vagy kompromisszumokra. Elég, ha egyszer csak, mint a mesében, egy éjszaka alatt valamelyik párt szavazatgyűjtő pontjaira – senki sem tudja, honnan − hirtelen nagyszámú kopogtatócédula érkezik. Épp annyi, amennyi a választásokon való induláshoz szükséges. Gondoljuk el, mi történne akkor, ha nem lennének kopogtatók… Akkor például annak a pártnak, amely ma egyrészt az ellenzéki összefogás ellen szónokol, s ezzel a kormánypártot erősíti, másrészt elfogadhatatlan javaslatokat tesz a demokráciának az újfasiszta Jobbikkal együtt történő visszaállítására, bizonyára mások lennének a pozíciói.


Frames of the future – flickr/morgennebel

Mindemellett – megint csak azt kell mondanom – „természetesen” választójogot adnának a határon túli magyaroknak. Hogy ezzel kapcsolatban a Fidesz-KDNP vezető politikusai ellenzékben, de már kormányon is mi mindent összehordtak, azt most itt nem sorolom fel. Mindenesetre egyszer érdemes és tanulságos lenne a kormánypárt főbb politikusainak a legkülönbözőbb társadalmi, politikai kérdésekben gyakran változó véleményét egy adatbankba összegyűjteni, és ott tárolni. Csak, hogy legyen egy példatárunk a politikai moralitásról… A törvényjavaslatnak a határon túli magyarok választójogával kapcsolatos kitétele szintén szemben áll a demokrácia alapelveivel. Fogalmazzunk pontosabban: a törvényjavaslat azzal a súlyos dilemmával szembesült, amely a kettős állampolgárságot szabályozó törvényben gyökerezik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az állampolgárok között nem lehet különbséget tenni, azaz minden állampolgárnak jár a szavazati jog. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a modern politikai közösség két, egymással összefonódó alapelven működik. Az egyik a saját életünkért és a társadalomért viselt felelősség. Ez a felelősség fejeződik ki például a választások során leadott szavazatunkban, hiszen ezen keresztül befolyásoljuk a társadalom életét és jövőjét, azt, hogy milyen keretek között élhetjük az életünket. A másik alapelv, a részvétel elve. Egy politikai közösségnek az lehet a tagja, aki részt tud venni a özösség életében, akire vonatkoznak az adott közösség szabályai, aki benne él az adott közösségben. A határon túli magyaroknak adandó választójog ezeket az alapelveket sérti. A nem Magyarországon élő választópolgároknak döntésük semmiféle következményét sem kell viselniük, hiszen nem itt élnek. Nem veszik el a magánnyugdíjpénztári megtakarításaikat, nem nyirbálják meg a szociális segélyüket, nem távolítják el őket az állásukból, iskoláikat nem adják át az egyházaknak – és folytathatnám a sort. S persze nem tudnak részt venni a társadalmi, politikai életben sem – ők egy másik országban éltek/élnek. De az objektivitás érdekében finomítsunk egy kicsit a fogalmazáson. Vannak közöttük olyanok, akik csak rövidebb időre, átmenetileg mentek el, máshol dolgoznak időlegesen, de mégis itt élnek, ide jönnek haza. Ők átmeneti hollétüktől függetlenül részesei az itthoni politikai közösségnek. Vannak olyanok, akik – kényszerből vagy saját elhatározásukból − végérvényesen máshova költöztek, máshol alapítottak családot, máshol élik az életüket. Nekik az az alapvető érdekük, hogy ott, abban a társadalomban boldoguljanak, ahova kerültek. Ott kell(ett) beilleszkedniük, ott kell részt venniük a társadalmi, politikai életben, hiszen azért a társadalomért viselnek felelősséget. Közülük persze sokan visszajárnak, családi, baráti kapcsolatokat ápolnak, azaz szubjektív, érzelmi szálakon kötődnek ehhez az országhoz, de aztán hazamennek, oda, ahol élnek – mert ott van az otthonuk, oda tartoznak. Vagyis ez a viszonyulás nem a politikai felelősségvállalás és a politikai részvétel kérdése. Végül vannak olyanok – s bizony ők jelentik a többséget −, akik soha nem éltek ebben az országban, akik születésüktől fogva egy másik ország polgárai, ott nőttek fel, ott szocializálódtak, s ezért csak nagyon korlátozott ismereteik vannak a magyar társadalom és politikai élet gondjairól. S ez nemcsak az amerikai vagy ausztráliai, hanem az erdélyi, a szlovákiai vagy éppen a vajdasági magyarokra is vonatkozik. Az ő esetükben is joggal vetődik fel a kérdés, miért kellene nekik rólunk, a mi problémáinkról, konfliktusainkról, jövőképünkről, társadalmi rendünkről szavazni? Ennek a kérdésnek a felvetése semmiféle meg- vagy kitagadást nem jelent, senkinek sem vonja kétségbe az identitását, érzelmeit, szubjektív ragaszkodását. Ez a kérdés „mindössze” arra kérdez rá, szolgálja-e a demokrácia, a társadalom érdekeit, ha a választópolgárok nagyobb része saját életén érzi választása súlyát és felelősségét, míg a választópolgárok egy másik, kisebb része számára semmiféle tényleges, mindennapi életét befolyásoló következménnyel sem jár leadott szavazata, ugyanakkor befolyásolni tudja a többség életét meghatározó politikai keretek, társadalmi rend mibenlétét. A közjót, a társadalmi egyetértést, a „nemzeti együttműködést” segíti-e elő, ha a törvény ily módon tesz különbséget állampolgárai között?

A kormány azonban nem ezekben a kategóriákban gondolkodik, hanem egy másik, sehova nem vezető logikát követ. Számára ugyanis nem általában a magyarok, nem a távoli kontinenseken, az európai nagyvárosokban élő magyarok az elsődlegesek, hanem azok, akikre a „határon túli” kifejezés leginkább vonatkozik, a szomszédos országokban élő magyarok. A kormány, a kormánypárt a szavazati jog megadásával azt kívánja demonstrálni, hogy ha területi értelemben nem is, de politikailag mégis csak létezik „Nagy-Magyarország”, az újvidéki, kassai, csíkszeredai, stb. magyarok, szavazati jogukon keresztül – mindentől függetlenül −, részesei Magyarországnak, az itteni politikának. Ennek a szimbolikus politikának rendeli alá a választójogi törvényt is, további konfliktusokat gerjesztve vele, erősítve a magyar társadalmon belüli megosztottságot.



Niedermüller Péter                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!