rss      tw      fb
Keres

Gyöngyöspata is fellázadt



Három évvel ezelőtt a Beszélőben, egy hosszabb tanulmányban, majd pedig a Népszabadság hasábjain rövidebb publicisztikában a kistelepülések lázadásaként értelmeztem a romaellenes érzelmek hullámán előtörő szélsőjobboldal politikai térfoglalását. Már akkor benne volt a levegőben, hogy mindebből nagyon nagy baj lesz. „Kiszámítható – írtam a kéziratban, még az első, a júliusi galgagyörki támadás előtt –, hogy előbb vagy utóbb, egyik vagy másik oldalon valakinek el fog durranni az agya, azután pedig a lőfegyvere is!” Ami most Gyöngyöspatán történt – hogy ugyanis a Jobbik jelöltje nyerte meg a polgármester-választást –, csak egy újabb állomása a társadalmi-gazdasági katasztrófa felé vezető száguldásunknak. Utólag visszapörgetve a közvélemény túlnyomó része által egyszer már megismert, de azóta elfelejtett eseményeket, látnivaló, hogy a rossz szellemek már nagyon régóta készültek a kitörésre.

A kistelepülésnek nem is igazán mondható, 13 ezres lélekszámú Hajdúhadház önkormányzata 2006-ban azzal hívta fel magára az országos figyelmet, hogy a város roma származású gyermekeit egy lerobbant iskolaépületben helyezte el, alacsonyabb színvonalú oktatást kaptak, mint nem roma társaik, akiktől ilyen módon mesterségesen is elkülönítették őket. Sajóbábony nagyközség képviselő-testülete – nem titkoltan romaellenes célzattal – 2007 decemberében a halálbüntetés visszaállítását kezdeményezte, és ez ügyben levélben fordult Szili Katalin akkori házelnökhöz. A házelnök javaslatára 2008. március 11-én a petíciót napirendjére is vette az Országgyűlés Honvédelmi és rendvédelmi bizottsága. Már az önmagában is a Magyar Köztársaság szégyene, hogy ez megtörténhetett. Ennél csak az durvább, ami az ülésen hangzott el a polgármester szájából: „Jobb lenne, ha visszaállítanák a halálbüntetést, ugyanis a primitív emberek primitív módszerével kellene megfékezni ezeket az embereket; legalábbis ez az általános vélemény Sajóbábonyban.” Ezt követte a rémes hírek sorában a monoki polgármester kezdeményezése. Ő már 2008 májusában közmunkához kívánta kötni a segélyezést. Ötletéhez megnyerte polgármester kollégáját Ivádról, majd pedig csatlakozott hozzájuk a szerencsi kistérség több mint tucatnyi polgármestere. Ez a „monoki gondolat” érett most kormányprogrammá 2011-ben.


Scudding Clouds – flickr/NicholasT 

Ehelyütt aligha kell hosszasan érvelni amellett, hogy a segélyezés és az állítólagosan megnövekedett bűnözés kapcsán felszínre került indulatok és a kormány mostani közmunkaterveinek célkeresztjében valójában a kistelepüléseken lakó romák állnak. 2008-ban a kistelepülések vezetői még csak azt követelték, hogy a kormány biztosítson számukra többletpénzt, valamint többlet-jogosítványokat annak érdekében, hogy a településen valamiféle szervezett munkalehetőséget tudjanak adni a segélyezetteknek. Az ugyanis már az akkori nyilatkozatokból is kiszüremlett, hogy a települési vezetők tudták, a maguk erejéből nem lennének képesek a kívánatosnak tartott mértékű és szervezettségű közmunkaprogramok lebonyolítására.

A mostani, 2011-es kormányzati döntések és nyilatkozatok alapján úgy tűnik, hogy a közgazdasági alapösszefüggéseket a kormány is átgondolta, megértette. De nem az összest. Szeretném megismételni a három évvel ezelőtt megfogalmazott példáimat, amelyeken keresztül a feladat megoldhatatlansága jól bemutatható. Budapesten és az ország néhány nagyobb városában telente hótakarítást kell szervezni, amikor váratlanul nagy hó szakad a városra. Az ehhez szükséges eszközök (gépkocsi, csákány, lapát, vegyi anyagok stb.) beszerzése és tárolása, munkairányítók és a szerződéskötéssel összefüggő adminisztratív létszám biztosítása egy nagyváros gazdálkodási rendszerébe simán belefér. Ugyanez elmondható az árvízvédelmi munkák megszervezéséről. De csak ott, ahol egyszerre több száz, több ezer ember munkáját kell megszervezni, irányítani, ellenőrizni. Világos, hogy kistelepülési szinten – a katasztrófahelyzetektől eltekintve – sem a hóeltakarítás, sem az árvízvédelem nem tud közmunka formájában működni.

Ebből a megközelítésből nézve célszerűnek látszhat a segélyből élők (értsd: romák) munkatáborba kényszerítése, és a kerítésen belüli, kivételes minimálbér-szabályozás bevezetése, mert így biztosítható a racionális foglalkoztatáshoz szükséges minimális üzemnagyság. Túl azon az egyetlen pillanatra sem zárójelbe tehető tényen, hogy ez embertelen és minden létező alkotmányos jognak ellentmondó megoldás lenne, az elképzelés üzemgazdasági szempontból mégis elvetendő. Nyilvánvaló, hogy a mai életviszonyok közepette csak hatósági kényszerrel lehetne az otthonoktól távol eső, a „normális” minimálbérnél lényegesen alacsonyabb bruttó keresetet ígérő, központi munkatábor(ok)ba terelni 5–10–100 ezernyi, javarészt családos felnőttet. Az ilyen kényszermunka szükségszerűen rossz minőségű lesz, a felhasznált alapanyagok és eszközök pazarlásához fog vezetni. Ebből a szempontból mindegy is, hogy egy állami hatóság (mondjuk a vízügyi apparátus) vagy egy magánvállalat lenne a közvetlen munkáltató.

De térjünk vissza az aktuális fejleményhez, a gyöngyöspatai polgármester-választáshoz. Remélheti-e józan paraszti ésszel a Jobbik polgármestere vagy bármely felelős országos politikus, hogy a 2600 fős település új vezetője képes lesz munkahelyet teremteni az évek óta nem dolgozó roma felnőtteknek, hogy enyhülni fog az általános iskolás gyermekek szülei között feszülő, valódi érdekellentéten alapuló ellentét? Aligha. Két-hároméves távlatban érezhető, akár statisztikai adatokkal is dokumentálható változás, olyan, amire 2014-ben a Jobbik majd ország-világ előtt is hivatkozhat, csak akkor következhet be, ha a település határain kívülre tudják szorítani a romákat. Ezt fogják megkísérelni, és ehhez tulajdonképpen már most bírják a Fidesz-kormány „biankó” támogatását. Gyöngyöspatáról nézve ugyanis erről szól a harmincas évek szellemiségét idéző, Pintér Sándor belügyminiszterre bízott Magyar Munkaterv: vigyék a romákat a konténertáborokba!

***

Mi lenne ezzel szemben az elfogadható, a jogállami keretekbe is beilleszthető, közgazdaságilag is értelmes megoldás? Nem lehet, nem érdemes tagadni: a roma lakta kistelepülések és kisvárosok vezetőinek alapjában véve igazuk van. Az ilyen településekről elköltöznek a képzettebbek, az ambiciózusabbak. Elsősorban a fiatalok, de nem csak ők, sok középkorú is a városokba tart, ha teheti. A népességfogyás nyomán csökkennek az ingatlanárak, ami mágnesként vonzza azokat a szegény romákat (például a telepen élőket), akik számára már a faluba költözés ténye is felemelkedést jelent.

Napjainkban nemcsak annak nincs realitása, hogy falvainkban megint legyenek ipari üzemek, de annak sincsenek meg már a feltételei, hogy a növénytermesztés és az állattenyésztés a mainál lényegesen nagyobb számban kínáljon bérmunkát (napszámot) vagy önálló gazdálkodási lehetőséget az iskolázatlan, képzetlen romáknak. Bármilyen erősek is azok a romantikus képzetek, hogy mindenki maradjon csak a falujában, és „az állam” teremtse meg a tisztes megélhetés feltételeit – ez nem fog menni. Ahogy a szociológus Krémer Balázs keserűen, de bölcsen megfogalmazta: nem lehet, amerikai mintára, az ország harmadából indián rezervátumot csinálni!

Jogos igénye a kistelepüléseknek, hogy a Magyar Köztársaság egésze segítse a romák társadalmi felemelkedését, s ennek első és legfontosabb lépéseként a nem dolgozó vagy nagyon alulfoglalkoztatott romák szó szoros értelmében vett visszatérését a munkaerőpiacra. (2008-ban, amikor a fentieket először leírtam, nem jutott eszembe hozzátenni: csakis önkéntes alapon. Ma sajnos nagy szükség van ennek a hangsúlyozására is.)

A nagyvárosokban, és különösen Budapesten a munkát kereső romák szempontjából sokkal kedvezőbb a kínálat és a kereslet aránya – a fehér és a szürke gazdaságban egyaránt. Az is fontos, hogy a nagyvárosokba vissza-, illetve beköltöző romák gyermekei könnyebben jutnak el a felemelkedés első lépcsőjét jelentő jó minőségű, nem szegregált óvodába, iskolába. A nagyvárosok peremén lakva sokkal több kulturális, intellektuális élmény is fogja érni őket.

Olyan intézkedésekre van tehát szükség, amelyek – egyfelől – az ingázás költségeinek támogatásával, olcsó (majdnem ingyenes) munkásszállásokkal megkönnyítik, hogy alacsony keresetű embereknek is megérje letelepedni a városok szélén, s amelyek – másfelől – a minimálbér-szabályozás generális eltörlésével a vállalkozásokat is érdekeltté teszi a legális foglalkoztatás bővítésében.

Én is tudom persze, hogy a kistelepüléseken lakó romák újramobilizálása csak azon az áron tudja csökkenteni a helyben meglévő társadalmi feszültségeket, hogy ezek egy részét vagy – bizonyos előre látható, meg előre nem is látható – újonnan megjelenő feszültségeket átvisszük más településekre. Megosztjuk a nehézségeket, megosztjuk a kockázatokat. De hát nem ezt jelenti-e a szolidaritás, vagy – a hamarosan hatályba lépő Alaptörvény szavaival – a nemzeti együttműködés?



Mihályi Péter közgazdász


Korábban a Galamusban: G–7


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!