Csak találgassatok!

Részletek
Lévai Júlia
2010. április 30. péntek, 07:08

Évek óta hallgatjuk, hogy a Fidesznek minden téren van produktív javaslata, mindenhez ők értenek a legjobban – hát hiszen ezért is áll mögöttük az egész ország, tokkal, vonóval, mérvadó, szakértő értelmiséggel, és ugye, a választási jelszavuk sem véletlenül volt az, ami: „Csak a Fidesz”.

Jó, tudjuk: a szlogen részben egy szavazástechnikai részletre utalt („ne oszd meg a listást és az egyénit köztünk és a Jobbik között”), de a legfőbb üzenete mégiscsak az volt, hogy csak a Fidesz képes rendbe tenni azt az úgymond borzalmas romhalmazt, amelynek képével az ország mai állapota a „Gyurcsány-Bajnai korszaknak köszönhetően” leírható. És akkor még ott van Orbán Viktor szerdai nagyjelenete a Sándor palotában, amellyel külön hangsúlyt adott annak, hogy mennyire felkészült a miniszterelnöki szerepére. (Emlékeztetőül: a miniszterelnök az ország szolgálatára rendelt szakértő személyek testületének felelős vezetője.)

Orbán nem elégedett meg azzal, hogy csak a köztársasági elnök interpretálja az ő „igen” kijelentését – hogy ugyanis készen áll-e a nagy feladatra –, hanem azzal is igyekezett nyomatékot adni ennek, hogy ő maga szintén interpretálta önmagát. Ezért, mintha csak színházban látta volna az iménti jelenetet, még egyszer elmesélte az egybegyűltek előtt: „Én akkor megköszöntem az államfőnek a kormányalakítási felkérést, és egyértelmű és jól hallható igennel válaszoltam” – lebbentette fel a függönyt.

Csak mi menthetjük meg az országot; egyértelmű és jól hallható igen arra, hogy képesek vagyunk a feladatok elvállalására – mi egyébre is lehetne következtetni mindezekből, mint arra, hogy a Fidesz minden kétséget kizárólag, tényleg évek óta teli van szakértőkkel? És mivel fél éve biztosan tudja, hogy ő alakít kormányt, lehet-e másként, mint hogy a mögötte álló szakértők ott állnak, ugrásra készen? S amikor a köztársasági elnök megüti a gongot, nekik mást se kell tenniük, mint beállni a szakmájuknak megfelelő szolgálati helyre.

Ehhez képest most azt halljuk, hogy egyrészt sehol sincs még a teljes miniszteri gárda, és csak csöpögtetve tárják a nyilvánosság elé, hogy kikből is áll majd a kormány, melyik területnek ki  a felkészült szakértője. Aki, ugyebár, a fentiek alapján időtlen idők óta a párt rendelkezésére áll. „Még nem a teljes kormánynévsort ismertetik, hanem annak csak egy részletét” – közölte Szijjártó Péter, mintha a Rakéta regényújság szerkesztőségéből jött volna elő. Kedves Olvasó, ez itt az Episode One.

Másrészt már most elkezdték mondani, hogy nemsokára nemzeti konzultáció következik, vagyis a „romhalmazt” az átlagos tudású, de a politikusoknál esetleg differenciáltabb élettapasztalatú közemberek bevonásával óhajtják eltakarítani. Episode Two.

Amit egyébként kétféleképpen is lehet értelmezni: innen nézve mint a közvetlen demokrácia erősítése szándékának a jelét, másfelől nézve viszont annak a jelét, hogy mivel nincsenek meg a szakemberek, a hiányzó szakértelmet valamiféle kollektív bölcsességgel próbálják kompenzálni  – vagyis hogy totális dilettantizmussal állunk szemben.

Azt, hogy Magyarországon nincs elég magabiztos és gyakorlott szakértő, aki ráadásul még politikai szerepek betöltésére is alkalmas, természetesen sem a Fidesz, sem más pártok számlájára nem lehet a kizárólagos felelősség terhével ráírni. A gyenge elitet a Horthy-rendszer és az egypártrendszer közös erővel „termelte ki”. Az előző azzal, hogy a zsidóság elüldözésével és kiirtásával megfosztotta az egyik fontos húzóerejétől az épp hogy megerősödött polgárosodást. Az egypártrendszer pedig azzal, hogy először magát a polgárt tette osztályellenséggé, majd amikor ezt feloldotta, akkor is megakadályozta a szabad eszmék szabad áramlását, ezzel együtt az elfogulatlan, elemző gondolkodást, és az alternatív nézőpontok érvényesítésének demokratikus lejátszását. Mindezek nélkül csak olyan elitünk lehet, amely szinte újszülöttként kezdte 1990-ben a maga társadalmi szerepeinek felépítését.  Hiába okos és tehetséges: nem reflexe, nem begyakorlott tudása az, hogy a problémákat csak elfogulatlan, „bölcs és megkülönböztetni kész” szemlélettel lehet feltárni és megoldani, ahogyan azt Bibó is megfogalmazta. Ennyiben tehát a Fidesz is csupán egy hátrányos történelmi helyzet elszenvedője volt.

Annyiban viszont nem az volt, hogy ugyanakkor a pártoknak mégiscsak felelősségük, hogy húsz év alatt nem tudták összhangba hozni a pártépítés és a szakmai háttérépítés – egymással kétségkívül nehezen harmonizálható – igényét. Egyszerre kellett (volna) az elkülönülő, hatalmi jellegű pártidentitásokat és egy olyan dinamikus teret létrehozniuk, amelyben nem szégyen pártok mögötti szakértőnek lenni. Most azonban ez vagy szégyenné, vagy a cinizmus kifejezőjévé vált, mert totális elfogultságot, azonosulást feltételez, ami összeegyeztethetetlen mind a szabad gondolkodással, mind a szakmaisággal. A Fidesznek pedig ezen belül kiemelt felelőssége, hogy a saját pártidentitását nem egy világnézet, hanem a nemzeti identitás köré építette, és ezzel vallássá tette a politizálást. Ő maga nem politikai irányzatot, hanem az identizmust képviseli, vagyis az identitás felnövesztését totális pártállássá. Az a képtelenség, hogy a Fidesz nem egy „nemzeti párt”, mint az összes többi, hanem „a nemzet pártja”, ma is satuba fogja az összes többit, mert „a nemzet pártja” képletet ráadásul még a „nemzeti összefogás” eszméjével is azonossá tették, és ezzel már nagyon nehéz bármit szembeállítani.

Aki tehát akár szakértőként is melléjük áll, annak elvileg minden szakmai kérdést is ebből a nézőpontból, vagyis „identistaként” kell vizsgálnia, és nem úgy, ahogyan azt Rousseau óta a társadalmi szerződés léte előírja. Hogy ugyanis a feladatok megoldásai során a dolgok pártján kell állni, és nem a pártok pártján, a társadalmi konszenzusokat kell szem előtt tartani, és nem annak a hatalmi formációnak a szempontjait, amely a politikai terepen a szakértőnek éppen teret ad a munkálkodáshoz.

Ha az áll a Fidesz szakértőkeresgélése mögött, hogy mára már csupa „identistát” tudna csak felmutatni, de azzal azért ő is tisztában van, hogy itt feladatokat kell megoldani – s ráadásul már csak azért is különös brillírozással, mert hiszen ő maga mondta, hogy nulláról kezdünk –, akkor az maga a tragédia. Akkor a folytatásos rémregénynek már most az utolsó fejezetét látjuk, és nem az első kettőt. Akkor nem pusztán arról van szó, hogy a Fidesz a maga karriertörténetében folyamatosan gyengítette a demokráciát (amit eddig is tudtunk), hanem arról, hogy maga is belesett az általa gerjesztett bizalmatlanság csapdájába: légüres a tér körülötte.

Ez esetben a Fidesz ugyanúgy politika hulla, mint az összes többi, amely már távozott is a temetőbe, csak ez még képes bizonyos érzeteket fenntartani, ezért egy kis ideig még túlél. Életben tartja a nemzeti összetartozás igényének érzete, amelyről mindenféle hókuszpókuszokkal kicsit még képes elhitetni, hogy ő tartja kézben.

A Fidesz számára még most is az a fontosabb, hogy érzeteket erősítsen: ezúttal annak az érzetét, hogy ő, mint kormány, valójában egy akkora, hatalmas és titkos ajándék a nemzet életében, amelyet csak apránként, a meglepetésnek mindig csak egy kis szeletkéjét adagolva szabad odaadni. Nehogy a nagy örömtől infarktust kapjunk. És az ország egyik része ezt a viselkedést valóban ádventi várakozásként is fogja értelmezni, efelől semmi kétség. Örvendezni fognak, hogy hozzájuk ilyen ünnepélyes lassúsággal érkezik el a Jézuska, s a kivárást bölcsességnek, megfontoltságnak fogják látni. Az ország egy másik része viszont annak jeges leheletét fogja megérezni, hogy megint egy blöffel állunk szemben. S hiába, hogy a csőd nem akkora, amekkorának fölhazudták, a problémák azok problémák, és ezek szerint megint nincsenek olyanok, akik ezekhez értenének.

Csakhogy az érzetek nem csupán nagyon fontos és meghatározó dolgok, hanem egyúttal nagyon változékonyak is. És ott szoktak egyszer csak átcsapni valami egészen másba, ahol az emberek nagy csoportjai hosszasan képesek jelenségeket éppen ellenkező értelműeknek tekinteni. Az az állapot hosszasan nem fönntartható, hogy amit én blöffnek látok, azt a másik ádventnek nézze – sokáig nem lehet egyazon jelenséget eltérő jelentésűnek látni. Az ilyen helyzetek egy idő után jelentős robbanásokat hoznak.

Persze az is lehetséges, hogy épp az ellenkezőjéről van szó: nagyon is megvannak már a szakértők, olyannyira, hogy épp az a gond, a sok jelentkező közül vajon melyiket is válasszák a bőség rettentő zavarában. És nem a maradék bejelentését késleltetik, hanem a már meglévők kijelölése fölötti örömhírt akarják minél előbb megosztani az izgatott várakozókkal.

Úgyhogy találgatni valónk valóban akad, bőven: ismét jó fogadónak lenni.

És akkor még ott van maga a feltálalt regény – lassan azt is el kéne kezdeni találgatni, hogy mi legyen, miután elolvastuk az utolsó fejezetét.

Van valakinél papír?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!