Nürnberg nem lehetne precedens
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. augusztus 11. csütörtök, 03:51
Az a nyilvánvaló és le nem tagadható terv, hogy visszamenőleges hatállyal alkossanak büntetőtörvényeket a volt szocialista miniszterelnökök – és pénzügyminisztereik meg lehetőleg mindenki – felelősségre vonására az államadósság megnövekedése miatt, oly vehemens elutasítást váltott ki bel- és külföldön egyaránt, hogy illetékes elvtársak most fölháborodottan tagadják, miszerint nekik lettek volna ilyetén szándékaik. Amint ez már szokásuk: a csillagot az égről.
Most az a nóta járja, hogy fölösleges is lenne új (és persze visszamenőleges hatályú) törvényeket alkotni, hiszen a jelenlegi büntetőtörvénykönyv szintén lehetővé teszi az „elszámoltatást”. Úgymond a következő büntetőjogi tételek jöhetnének szóba: a közpénzek hűtlen kezelése, a közpénzek hanyag kezelése, a számviteli fegyelem megsértése, a nem valós adatszolgáltatás, valamint az ún. eshetőleges szándék, vagyis az az eset, amikor valaki tudhatná, hogy az intézkedéséből baj lesz, de nem törődik vele, mert úgy gondolja, úgyis meg fogja úszni.
Amint látható, eléggé szabadon és lazán formulázható tények. Ezért az egyik nyilatkozó, aki óvatos duhaj hírében áll, azt is szükségesnek tartotta hozzátenni, hogy mindezen tényállások esetén persze csak akkor emelhető vád, és hozható – értelemszerűen – elmarasztaló ítélet, „ha vannak erre vonatkozó bizonyítékok”. Csak hát ilyeneket nehéz lesz találni vagy szerezni egy hosszú és bonyolult folyamat esetében, mely folyamat ráadásul már az első „polgári” kormány idején elkezdődött, s ezért nehezen fogható meg, kinek milyen és mekkora felelőssége van benne, akár még politikailag is, nemhogy büntetőjogilag. Ha mondjuk – persze csak föltételesen – az ügyben precedensnek tekintenénk a volt ukrán és a volt izlandi miniszterelnök elleni vádemelést, akkor az alapkülönbség abban van, hogy ott sokkal egyszerűbb és kézzelfoghatóbb dolgokról van szó: egy egyszeri konkrét üzletkötésről és egy egyszeri konkrét bankcsődről. Ilyen konkrét és megfogható dolgokat itt nehéz – megkockáztatom: lehetetlen – lesz találni.
Amikor azonban még elsősorban a visszamenőleges hatályú törvényhozás ügyében folyt a mosakodás, az egyik éleselméjű jogalkotó (mit jogalkotó! alkotmányalkotó!) megjegyezte: visszamenőleges hatályú büntetőjogi tényállást csak a nürnbergi perek esetében alkalmaztak. Mielőtt, ha ő maga talán nem is, de valamely rafináltabb kollégája megpróbálna ebbe kapaszkodni, le kell szögeznünk, hogy ez nem igaz. A nürnbergi perben (illetve perekben) gyakorlatilag minden esetben az akkoriban érvényes törvények szerint jártak el, mert azt, mondjuk, hogy embereket csak úgy megöljenek, még a náci Németország törvényei is tiltották. (Igaz, ezt fölülírhatta az az elv, miszerint a Führer akarata jogforrás, de azért volt olyan bíró, aki például a „kegyes halál” programjának végrehajtásához ezt nem tartotta elegendőnek.) Tulajdonképpen csak egyetlen olyan bűncselekmény volt, amelyet addig nem rendeltek – legalábbis tételesen – büntetni a törvények: a béke elleni bűntett, vagyis támadó háború indítása.
Habár a morális közfelfogás és számos morálfilozófus az ilyesmit ténylegesen bűnnek tartotta mindig, a jogelméletben az a fölfogás érvényesült, hogy ez a szuverén államok szuverén joga. (Lásd az ágyúk föliratát: „Ultima ratio regum.”) Így tehát a vád jogosságának problémája már annakidején fölmerült. Thomas Mann akkor úgy nyilatkozott erről „Zu den Nürnberger Prozessen” című írásában (1945 november, az UP kérésére, megjelent a Chicago Daily Newsban), hogy ez nem egy közönséges bűnügy, hanem a népek lelkiismeretére épül, amelyben mindig is jelen volt a béke törvénye. Jogfilozófusok és nemzetközi jogászok később még egy másik fontos érvet is fölhoztak.
A nevezetes Briand–Kellog paktumhoz (az Aristide Briand akkori francia külügyminiszter és Frank Billings Kellog akkori amerikai külügyminiszter által 1928-ban megfogalmazott szerződés) a II. világháború előtt csatlakozott gyakorlatilag valamennyi európai állam, ez pedig kifejezetten tiltotta a háborút mint a vitás kérdések megoldásának eszközét. A csatlakozások és ratifikálások révén a szerződés a nemzetközi jog, továbbá az aláíró és ratifikáló országok saját jogának is része lett. Ezért hát, bár a szerződés büntetési tételeket valóban nem állapított meg, magát a bűntettet: a béke ellen elkövetett bűnt nem visszamenőleges hatállyal ítélték el Nürnbergben.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!