Szöszmösz - 2010.05.02.
- Részletek
- Cserni János
- 2010. máj. 02. vasárnap, 05:08
Helyreigazítás
Az ötéves forma kisfiún már látszott, hogy érdeklődéssel szemléli az élet dolgait. Lényegeseket és lényegteleneket egyaránt. Kellően kritikus alkatnak tűnt. Olyannak, aki ha felnő – és miért ne nőne fel –, majd figyelni kell rá. Most is, de egyelőre másképp. Az élet említett dolgai közül épp egy másik kisgyereket nézett csodálkozva, és hozzá illő józansággal. Aztán anyjához fordult, hogy megossza vele a megoszthatót. „Anyu, a kisfiú azt mondta, hogy metjó, nem azt, hogy metló!” Még húsz év, és a sajtóperek bajnoka lesz.
Mindegy, kivel
A férfi látványosan sántít. Lánya nemrég kezdhette az iskolát: hol apjával, hol az átlagnál jóval alacsonyabb édesanyjával utazik. Az anya gerincferdülése szembeötlő. Nem volt bőkezű velük, a sors, amikor az előnyös tulajdonságokat osztogatta, mégsem tűnnek elkeseredettnek. Dzsennifer szép ruhákban jár, és azt sem vitathatja senki, hogy a szülei szeretik. Most éppen apja mellett ül: mindig van valaki, aki átadja nekik a helyét. A fölébük magasodó, kissé guvadt szemű asszony utcabéli lehet. Az a fajta, akinek elmondhatunk bármit, megérti, ha a forgalom zajától esetleg nem is hall semmit.
– Minden tele van ezekkel. Nem dolgoznak, undorítóak.
– Hát igen – mondja a nő.
– Tudja, a Jani bácsi hozta ide őket.
– Hát igen – mondja a nő.
– Ukrajnából és Romániából, hogy itt legyenek.
– Hát igen – mondja a nő.
– Csak a segély, meg a kéregetés.
– Hát igen – mondja a nő.
– Odajön hozzám egy, ott a Moszkván. Azt kérdi, elmegyek-e vele. Undorító.
– Hát igen. Mindegy kivel, csak pénz legyen – mondja a nő megértően.
Szaporodjatok és sokasodjatok
Mondá az Úr, és az ősnarancs gyermekei szétszéledtek, hogy meghódítsák a szerkesztőségeket, a fejeket és a káposztákat.
Nem tudom, ki az a szily, és őszintén szólva nem is nagyon érdekel. Önmagát így, egyszerűen „egy generáció legtehetségesebb író-szerkesztői” közé sorolja, s nincs okom, hogy ne higgyek neki, egyúttal áldva a szerencsét, hogy sem író, sem szerkesztő nem vagyok, mert ha véletlenül azonos korosztály lennénk, még nyakon legyinthetne a gyanú szele, de így talán megúszom, sőt megússzuk mindannyian, miképpen a mennyben, azonképpen itt a Földön is, ámen. Igyekszem leszögezni, hogy nem a Legtehetségesebb véleményével van bajom. Ha ő úgy gondolja, hogy a Narancs főszerkesztője végzetes hibát, mi több, megbocsáthatatlan bűnt követett el azzal, hogy a magyar átlagnál értelmesebb olvasótábort megszólító, javarészt politikai lapban nyílt politikai véleményt közölt, hát lelke rajta, gondolja úgy, és írja le! Csak azzal ne kösse össze, hogy szerinte valamely politikusnak nagy az orra, kicsi a melle, vagy – hogy őt idézzem – „halálosan fejbebotoxozott”. Az ízléstelenség és a butaság ugyanis nem a legtehetségesebbekre jellemző.
