Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, II. rész
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. augusztus 29. hétfő, 02:41
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Az őszödi frakcióülés. A frakcióülésen Gyurcsány Ferenc kétszer szólalt fel. Tartott egy előre tervezett bevezető előadást, majd az ülés végén egy rögtönzött beszédet, amely aztán „őszödi beszédként” került a köztudatba. A bevezető előadásról ma már alig esik szó, pedig ennek a beszédnek az ismerete nélkül a záróbeszédet sem lehet megérteni. Sőt, utólag azt kell mondani, ez a beszéd kulcsfontosságú szerepet játszik az utóbbi évek politikai történéseiben. Ugyanis a miniszterelnök rendkívül határozott álláspontot, pontos diagnózison alapuló kormányzati filozófiát fogalmazott meg. Gyurcsány a „rendszerváltás örökségének” kiigazításáról beszélt, arról, hogy „berendezzük a rendszerváltás-alkotta kereteket”, „új reformkorszakot” emlegetett, kisebb parlamentet, kisebb települési önkormányzati képviselőtestületeket javasolt, „az önkormányzás mögött lévő igazgatási és közszolgáltatási funkciók, és hozzá tartozó intézmények integrálását” tervezte, „kiterjedtebb gazdasági összeférhetetlenségi szabályokat” akart megállapítani, meg kívánta szüntetni az ugyanazért a jogcímért kapott többszörös ellátást, át akarta alakítani a minisztériumokat, egységes kormányzati személyzeti politikát tervezett megvalósítani, úgy gondolta, gyökeresen át kell alakítani a közalkalmazotti és köztisztviselői jogviszonyt, megteremtve „az alkalmatlanság miatt elbocsátás lehetőségét”, meg akarta reformálni az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjrendszert, tervezte a „munkavégzés érdekeltségének” erősítését. Azaz a miniszterelnök a nyílt és nyitott társadalom, a modernizáció, a polgárosodás, a felelősség, az egyéni és közösségi szabadság eszméinek jegyében átfogó, konstruktív és progresszív reformcsomagot fogalmazott meg, amely a rendszerváltás óta eltelt időszak megoldatlan strukturális problémáinak és felhalmozódott konfliktusainak tényleges megoldását célozta.
Hogy a miniszterelnök mindezt valóban komolyan gondolta, az is bizonyítja, hogy miközben a „reformkormányzásba” integrálni akarta az MSZP „teljes spektrumát”, azaz párton belüli politikai ellenfeleit is, tett egy más irányú gesztust is, amikor azt javasolta, hogy a kormány vonjon be „kívülről nagyon sokfajta egyéb erőforrást, mindazt a tudást, tapasztalatot, ami a piaci világban megteremtődött, és ami a magyar tudományos világban ott van”. Ezzel megteremtette annak lehetőségét is, hogy az akkori ellenzék betársuljon a reformokba, saját javaslataival alakítsa őket, úgy viselkedjen, mint az ország jövőjéért felelősséget viselő demokratikus ellenzék. Ma már tudjuk, ebből nem lett semmi, a Fidesz a 2002-es elvesztett választások után többé már végképp nem törődött az országgal, nem érdekelte a felelősség, végérvényesen elkötelezte magát a gyűlölet és gyűlöletkeltés politikája mellett. De ma már azt is tudjuk, a megnyitó beszéd a frakció és a párt reformok melletti elkötelezettségét, egységét sem teremtette meg, ami a megnyitót követő vitában egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
A frakció ugyanis – pontosabban egy része − azonnal hozzálátott az ismertetett reformcsomag tompításához. A párt legismertebb és jelentős tekintéllyel, befolyással bíró tagjai közül többen is – nyíltan vagy csak utalások formájában – a miniszterelnök által bejelentett reformok ellen érveltek. Számos különböző aggály, kétely, bizonytalanság fogalmazódott meg, voltak, akik a reformok kidolgozatlanságát vetették fel, mások az esetleges jogi akadályokra figyelmeztettek. S persze a közelgő, őszi önkormányzati választásokra is hivatkoztak az ellenzők, mondván, ha ezek a tervek napvilágra kerülnek, az MSZP-t súlyos vereség fogja érni a helyhatósági választásokon. A hozzászólások, a vita nyomán a miniszterelnök valószínűleg egyre inkább úgy érezte, ha ez a hangulat marad, ha nem tesz semmit, nem lép valamit, nem kapja meg azt a támogatást, amire szüksége lenne, nem fogja tudni végigvinni a reformokat, továbbra is langyos, felemás, semmire nem jó megoldásokba fog torkollni a kormányzati politika.
Interior canal (Sidney Gamble, 1917) – flickr/ralphrepo
A miniszterelnök mindezt látva elhatározza − anélkül, hogy ezt tanácsadóival megbeszélné, velük az elmondandó szövegről egyeztetne −, hogy még egyszer felszólal. Erre a beszédre már nem készült különösebben, nem is taktikázott, sokkal inkább intuícióira, személyes meggyőződésére, érzelmeire hallgatott – így, ebben a politikai és lélektani helyzetben született meg, hangzott el az úgynevezett őszödi beszéd.
A beszédet nyilvánosságra kerülése óta rengetegen, a legkülönbözőbb összefüggésekben emlegették, elemezték. Jellemző módon azonban mégis csak a beszédnek az a két-három bekezdése került be a köztudatba, amelyet a Fidesz a miniszterelnök morális megsemmisítése szempontjából fontosnak tartott. A Fidesz ugyanis attól a perctől kezdődően, hogy vezetői megismerték a beszéd szövegét, egyetlen célra koncentrált (és koncentrál ma is) – Gyurcsány Ferenc erkölcsi tönkretételére, s ezen keresztül a modern, nyugatias Magyarország víziójának, a progresszív baloldali gondolkodásnak és világképnek a szimbolikus megsemmisítésére, a politikai térből való kirekesztésére. Ezért ragadták ki összefüggéseiből a „hazudtunk reggel, éjjel, meg este” félmondatot. Pedig a beszéd nem a hazugságról, és nem az ország tudatos megtévesztéséről szól*. Hanem arról, hogy „majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna”. Meg arról, hogy „nem akarom tovább csinálni” – mármint azt, ami eddig kormányzati politikaként történt –, „hosszú bizottságokban ücsörögni és majd új munkabizottságot tartani, aztán majd kideríteni, hogy soha egyetlenegy törvényben nem tudunk megállapodni, mert újra csak azok a kompromisszumok születnek meg, amelyek lényegében a semmittevés kompromisszumai, hogy fönnmaradjon, ami eddig volt”. Nem, ezek a mondatok, ezek az összefüggések nem véletlenül maradtak el, hanem tudatosan tüntették el őket, mivel nem illettek a miniszterelnök lejáratására irányuló narratívába.
Ha ugyanis az „őszödi beszéd” egészét nézzük, beillesztjük keletkezésének politikai kontextusába, akkor nem különösebben nehéz megállapítani, hogy itt nem „hazugságbeszédről” és nem „igazságbeszédről” van szó. Hogy szó sincs „szervezett politikai hazugságról”, a beszéd sokkal inkább a tényleges gazdasági, társadalmi viszonyokat felmérő, s ez ennek megfelelő politika hiányát tette szóvá. A beszéd tehát szenvedélyes – és némileg kétségbeesett − kísérlet a frakción és az MSZP-n belüli politikai hangulat megfordítására, érvelés a korszerű baloldali értékeken alapuló modernizációt szolgáló, korszerű államot létrehozó, a nagy ellátórendszereket átalakító, strukturális reformok szükségessége mellett. A megnyitó beszéddel szemben, amely racionális érveken alapult, s konkrét lépéseket vázolt fel, ez a rögtönzött záró beszéd az MSZP hagyományaiban gyökerező kulturális stílusban fogalmazódott: nem a külvilágnak, nem a nyilvánosságnak szánta a miniszterelnök, hanem mindenekelőtt a jelenlévők érzelmeire kívánt hatni. S akkor ott úgy tűnt, nem is sikertelenül. A beszédet vastaps fogadta, Gyurcsány abban a tudatban hagyta ott a frakcióülést, hogy a csatát megnyerte. Pedig erről szó nem volt, a miniszterelnököt ott és akkor egyszerűen cserbenhagyta a veszélyérzete, csak az előtte álló feladatokra koncentrált, miközben a háttérben már zajlottak azok az események, amelyek a rendszerváltás óta eltelt évtizedek legaljasabb politikai botrányához vezettek.
Utólag nem nehéz megállapítani, a frakcióülésen elhangzott, hogy a bevezető előadást követő felszólalások egy részét valóban a kételkedés, az őszinte aggodalom, bizonyos mértékig az értetlenség motiválta, más részüket azonban az ellenségeskedés és a rosszakarat. Valószínűleg a frakcióülést megnyitó beszéd volt az a pillanat, amikor a szocialista párton belül mindenki számára világossá vált, hogy ha mindez megvalósul, akkor itt – nemcsak az országban, hanem a párton belül is – új világ kezdődik. Ebben az új világban szükségszerűen átrendeződnek a hatalmi viszonyok, megkérdőjeleződnek az eddigi státuszok. Feltételezhetően sokan felkapták a fejüket, amikor a megnyitó beszédben azt hallották: „Akikkel nekem személy szerint beszélnem kell, jó sokatokkal kell majd negyedórás, húszperces beszélgetéseket folytatnom, azoknak azt tudom mondani, hogy a következő két hét intenzíven nagyjából erről fog szólni, sok személyes, négyszemközti megbeszéléssel, hogy kivel mi történjen, mit tudunk ajánlani, hogyan keressük az utakat, mindenkitől kérek belátást is meg együttműködést is. Azt szeretném, ha mindenki azt érezné, hogy összetörjük kezünket-lábunkat, hogy mindenkinek a sorsáról is gondoskodunk”. Ezeket a mondatokat aligha lehetett másként érteni, mint a személyi, hatalmi átrendeződés előrejelzését. S ez sokaknak, elsősorban a sok évtizedes beágyazottsággal bíró, jelentős érdekszövetségeket mozgató, nagy befolyással rendelkező párttagoknak nyilvánvalóan nem tetszett. Aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom, valaki(k)ben talán már ekkor megfogalmazód(hat)ott a terv, hogy ezt minden eszközzel meg kell akadályozni.
* * *
* Lásd Mihancsik Zsófia Nem őszödi beszéd! című írását.
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
