Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, III. rész
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. augusztus 30. kedd, 03:00
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Az árulás. Néhány év távolából olvasva az akkori miniszterelnök Őszödön elmondott beszédeit, jól kivehetők azok a motívumok, azok a törésvonalak, amelyek mentén a hazai politikai életet azóta is nagymértékben meghatározó politikai botrány felépült – pontosabban szólva, felépítették. Az „őszödi beszéd” ugyanis azért válhatott ilyen mély politikai botránnyá, mert az akkori kormánypárt, az MSZP egyes hatalmi köreinek és az akkori ellenzéknek, a Fidesznek azonosak voltak az érdekei a botrány kirobbantásában: meg akarták akadályozni a meghirdetett reformokat, párton belüli hatalmukat meg akarták őrizni, illetve kormányra akartak jutni, és el akarták távolítani a mindezt akadályozó Gyurcsány Ferencet a politikai életből.
A politikai élet akkori és mai szereplői közül, Gyurcsány Ferencen kívül, senki sem érdekelt az igazság kiderítésében, annak feltárásában, hogy kik és miért ragadták ki összefüggéseiből és szivárogtatták ki a miniszterelnök zárt körben elhangzott záróbeszédét. Hogy ez mennyire így van, azt példaszerűen mutatja az a szánalmas magyarázkodás, amely a kiszivárogtatás feltárását még mindig hátráltatja. Valójában persze nem annyira a személyek az érdekesek, sokkal inkább az a gondolkodásmód, az a felfogás, az a politikai kultúra, amely elrettentő nyíltsággal manifesztálódik a beszéd nyilvánosságra kerülése körüli eseményekben. S noha a konkrét tények aligha fognak a közeljövőben napvilágra kerülni, mégis vannak joggal levonható következtetések. A korábbiakban már utaltam rá, hogy a miniszterelnöknek a frakcióülést megnyitó beszéde nyilvánvalóvá tette, a tervezett reformok nyomán új világ kezdődik, a reformok megváltoztatják az eddigi hatalmi viszonyokat. Minden valószínűség szerint ekkor fogalmazódott meg valaki(k)ben az elhatározás, hogy ezt, azaz a reformokat minden eszközzel meg kell akadályozni. A kérdés csupán az volt, hogyan, milyen eszközökkel. S ne feledjük, a nyitó előadás elhangzásakor még senki sem tudta, hogy lesz majd egy záróbeszéd is. Amikor azonban elhangzott a záróbeszéd, azok, akik a háttérben már szervezkedtek, felismerték, hogy a beszéd kiragadott részei, helyenként indulatos megfogalmazásai – megfelelő kezekben és egy megfelelő kommunikációs stratégia segítségével – alkalmasak lehetnek a miniszterelnök és a reformpolitika lejáratására. S innentől kezdve beindult a gépezet. Minden jel arra mutat, hogy nem egészen két hónappal később, július első felében már a Fidesz vezetőinek kezében volt a záró beszéd szövege. Ez a tény önmagában is annak bizonysága, hogy nem kívülről hallgatták le a beszédet, nem voltak „beépített ügynökök” a balatonőszödi üdülőben, hiszen akkor az ellenzék már korábban is léphetett volna. Sokkal valószínűbb, hogy a jelenlévők közül valakik döntöttek a kiszivárogtatásról, majd juttatták el a hanganyagot vagy a szöveget az ellenzékhez. A május vége és július eleje/közepe közötti időszakban pedig keresték az utakat, szervezték a máig tartó hallgatást. Az árulás klasszikus esete ez − a közülünk való, de nekünk nem tetsző vezető nemtelen eszközökkel történő eltávolítására tett kísérlet.
Az előzőekben már utaltam rá, hogy a záró beszéd kiszivárogtatásának két alapvető mozgatórugója volt. Egyrészt a személyes befolyás megőrzése, az MSZP-n belüli megkövesedett hatalmi struktúrák fenntartása, másrészt az MSZP belső és a reformcsomag bejelentését követően egyre súlyosabbá váló megosztottsága. Ez utóbbi tényt, a mögötte rejlő összefüggéseket általában szemérmes hallgatás veszi körül, pedig e nélkül aligha lehet megérteni a későbbi történéseket.
Az MSZP-t – a Fidesztől eltérően – az elmúlt évtizedben egyre erőteljesebbé váló ideológiai, szemléletbeli és politikai differenciálódás jellemezte. Ez a differenciálódás, az álláspontok, felfogások eltérései mára szinte pártszakadáshoz vezettek, de már 2006-ban, sőt, azt megelőzően is, markánsak voltak. A nézeteltérések jelentős részben – de nem kizárólagosan – a reformok, az ország modernizációja, a vele kapcsolatos elképzelések mentén kristályosodtak ki. A szocialista párton belül ugyanis már akkor is jelentős erőt képviseltek azok az irányzatok, amelyek úgy ítélték meg, a miniszterelnök által meghirdetett reformok túl messzire mennek. De nemcsak egzisztenciális okokból, nemcsak a kényelmes és kifizetődő változatlanság fenntartása okán. Hanem azért is, mert voltak, akik féltették a reformoktól a baloldali gondolkodás hagyományos értékeit, eszközeit, attól tartottak, hogy a reformok következtében elveszíthetik hagyományos szavazói bázisukat. Mások viszont nem értették, nem értik, hogyan, miképpen működik a késő kapitalizmus, milyen társadalmi átrendeződések zajlottak le a világban, az országban, s ennek milyen politikai következményei vannak. S voltak persze olyanok is, akikből egyszerűen hiányzott a reformok végrehajtásához szükséges intellektuális és politikai bátorság. Ugyanakkor a párton belüli reformellenes erők képtelenek voltak tényleges politikai vagy éppen gazdaságpolitika alternatíva kidolgozására. De nem volt olyan számottevő politikusa sem a pártnak, amely ezeket az irányzatokat összefogta volna, ezeknek az irányzatoknak az élére állt volna. Azaz nem volt nyílt politikai összeütközés a párt különböző irányvonalai között, s ebből következően nem folyt nyílt, demokratikus vita sem az ország előtt álló feladatokról, megoldásukról, a baloldal jövőbeli szerepéről és lehetőségeiről. Ehelyett a reformellenesség egyre szorosabban kapcsolódott össze a miniszterelnökkel szembeni személyes ellenszenvvel, a reformellenesség a Gyurcsány-ellenességgel. Ily módon ugyanis nem kellett nyíltan állást foglalni, nem kellett társadalom- és gazdaságpolitikai alternatívákat kidolgozni, „elég” volt a miniszterelnök személyes hitelességének a gyengítése.
A ma már jól felismerhető stratégia az volt, hogy a Gyurcsány Ferenc személyével kapcsolatos, jól adagolt rosszindulat, a rejtett vagy nyílt gyűlölködés, az általa képviselt dinamizmusnak, elkötelezettségnek, szenvedélynek a (tudatos) félreértelmezése, az általa képviselt kulturális stílus elutasítása lassan, de biztosan fellazítja a reformokat, s újra rákényszeríti a miniszterelnököt a korábbi kompromisszumokra. Ezt az egyébként is nehezen áthidalható, feloldható személyes ellenszenvet, ennek politikai jelentőségét tovább súlyosbította az a tény, hogy Gyurcsánynak a párton belül nem volt olyan mérvű és mértékű beágyazottsága, nem volt olyan hálózata, amely mindezt, s általában a reformellenességet ellensúlyozni tudta volna. Ezt természetesen tudták és ki is használták politikai ellenfelei, s igyekeztek állandó lavírozásra kényszeríteni – tegyük hozzá, nem is sikertelenül. Hiszen a miniszterelnök is felismerte saját helyzetét, amit mi sem bizonyít jobban, mint folyamatos kísérletei párton belüli politikai ellenfeleinek a kormányzati munkába való bevonására. Az pedig különösen sokat mond a hazai politikai erkölcs állapotáról, hogy egykori miniszterei közül ma többen is aktív szerepet játszanak abban a még mindig zajló játszmában, amelynek célja Gyurcsány végérvényes politikai elszigetelése, a politikából való kirekesztése.
De itt kell keresnünk a 2004 és 2009 közötti időszak és kormányzati politika negatív megítélésének egyik okát is. Az, amit az elemzők ma a kormányzati politika következetlenségének, kapkodásának, határozatlanságának, kidolgozatlanságának tartanak, jelentős részben annak a következménye, hogy a miniszterelnök, majd pártelnök Gyurcsány Ferencnek állandó kompromisszumokat kellett kötnie saját pártján belül is, annak érdekében, hogy a reformok valamilyen formában mégis előrehaladjanak. S persze nem arról van itt szó, hogy Gyurcsány ártatlan áldozata az akkori körülményeknek – nyilvánvalóan történtek olyan kormányzati lépések, elhangzottak olyan megnyilvánulások, amelyeket ma már a volt miniszterelnök is kritikával, sőt, önkritikával illett. Azt azonban aligha lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a második Gyurcsány-kormány szinte lehetetlen politikai körülmények között dolgozott. Miközben szembe kellett néznie egy felelőtlen, kíméletlen és demagóg ellenzékkel, meg kellett küzdenie saját pártján belül is nagyhatalmú és ugyancsak nem sok kíméletet mutató ellenfeleivel, és emellett még a gazdasági és társadalmi reformokat is előre kellett volna vinnie – méghozzá úgy, hogy pozitív hatásaik a társadalom jelentős része számára érzékelhetővé váljanak. Ez a feladat megoldhatatlannak bizonyult, s ennek a levét isszuk most.
Bridges (1900)– flickr/ralphrepo
De van a záróbeszéd kiszivárogtatásának még egy rendkívül súlyos, máig ható következménye. A rendszerváltás óta eltelt időszakban ekkor, 2006 nyarán-őszén vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy a politikai ellenfél morális ellehetetlenítése, megsemmisítése a magyar politikai kultúra élő és hatékonyan működő eszköze. Nem politikai nézetek ütköztetésére, különböző programok szembesítésére, nem demokratikus keretek között zajló politikai vitákra, hanem a politikai ellenfél morális kivégzésére kell törekedni. Ennek a politikai kultúrának a megvalósításában a Fidesz már korábban is élen járt, de Őszöd kapcsán megtapasztalta, megtanulta, hogy szükség esetén számíthat az MSZP egyes csoportjaira is. Az MSZP-n belüli reformellenes erőket e téren hasonló motívumok mozgatták, mint az ellenzéki Fideszt. Azt is mondhatni, az MSZP reformellenes szárnyának és a Fidesznek ugyanaz volt/lett ebben az ügyben az érdeke – a kiszivárogtatással pedig mintegy üzletet kötöttek. Így nem túlzás azt állítani, hogy a záróbeszéd kiszivárogtatása egyet jelentett a demokratikus, morális elveken nyugvó politikai kultúra összeomlásával Magyarországon. Azok, akik nyilvánosságra hozták a miniszterelnök zárt körben és zárt körnek szánt beszédét, tudták, hogy eredeti kontextusából kiragadva alkalmas Gyurcsány Ferenc és rajta keresztül a reformok, a modernizáció erkölcsi lejáratására, sőt, megsemmisítésére. A kiszivárogtatás aljassága pontosan ezen a ponton ragadható meg, egy ember és az ország jövőjét, mindannyiunk érdekét szolgáló eszme tudatos, megtervezett tönkretételében.
Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I. rész |
Az írás negyedik, befejező részét hamarosan olvashatják
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
