rss      tw      fb
Keres

Túlélő igazságok

A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjára


A húszéves Sára mindenkinél rosszabbul bírta, hogy marhavagonban utaztatták. Olyannyira, hogy ennek tényét nem is engedte be a tudatába, s azt választotta, hogy valójában az Operaház foyer-jában várja a szünet végét. A táskája mélyén volt egy hintőporos doboz – az út során ennek tartalmával próbálta hol az izzadságát, hol a piszkot eltüntetni.

Amikor Auschwitzba értek, a vagonajtót megnyitó német tisztek azonnal látták: igazi úrinő jelenése következik. S ahogyan kell, a karjukat kínálták, hogy lesegítsék őt a rámpán. – Ezek még tudják, mi az illem – gondolta magában Sára, s kalapját grandezzával a helyére igazítva, mosolyogva nyújtotta a kezét. A tisztek hasonló grandezzával segítették le a vagonból, s közben azt súgták neki, ugyancsak mosolyogva: „A finom hölgyből is nemsokára előbújik ám a zsidó állat!”

Sára már a harmadik napon tapasztalta, hogy a tisztek igazat mondtak: a láger körülményei között egyre nehezebb, majd egyre lehetetlenebb volt megtartania mindazt, ami tudása szerint megkülönböztette őt az állatoktól. Egy idő után már el sem tudta képzelni egykori, tisztaságmániás önmagát, s világosan látta, hogy amikor a hetek óta tartó éhezésben időnként rávetette magát a szemétből kikotort krumplihéjra, akkor ezt egy ragadozó mozdulataival tette.

A felszabadulása után évekig járt a holokauszt-túlélőket gondozó központokba (ilyenek Németországban, az USA-ban és Izraelben is voltak; Sára ez utóbbi országban élt): hol csoportos, hol egyszemélyes terápiákban próbálta visszaépíteni régi énjét. Nagyjából ötvenéves koráig sikerült megoldania, hogy ne csak megtörténjenek vele, elviselt, külső eseményként, hanem veszély nélkül átélhető és általa is irányított örömök legyenek számára az élete helyzetei. Hogy barát, munkatárs, feleség és anya is tudjon lenni, s nem pusztán egy auschwitzi túlélő, aki az elviselhetőnél több tapasztalatot szerzett az állatias létről és a halál kézzelfogható közelségéről. Ám azután annak rendje s módja szerint felnőttek a gyerekei, a férje elment, s így elementárisan, az első helyen már senki számára sem volt fontos. És támasz se volt. Mindettől végképp eltűnt számára annak legfőbb bizonyítéka, hogy többre is képes, mint a puszta létezésre. Egyre gyakrabban jöttek elő az emlékezetében a lágerbeli őrök, amint elégtétellel konstatálják, hogy lám, igazuk volt, hiszen épp erről beszéltek: a zsidók nem emberek, csupán alacsonyabb rendű csúszómászók, akik ölni tudnának egy morzsáért is, akiket kizárólag a saját, önző és állatias érdekük mozgat. „Élni! Számukra ez az egyetlen érték, mint az állatoknál” – mondták a foglyokról, gúnyolódva. De ami még rosszabb volt: önmaga ember alatti létének megtapasztalásától nem tudott szabadulni. Attól, hogy hosszú éveken át valóban semmiféle eszközt nem volt képes előcsiholni önmagából, amivel megakadályozhatta volna, hogy beteljesüljön rajta a nácik „igazsága”. S hiába tudta, hogy ha „azokat” hoznák ilyen helyzetbe, ugyanez történne velük, ennek a tudásának sem ott, sem később az ég világon semmi jelentősége nem volt. Mert nem ez a lényeg, hanem hogy egyáltalán meg lehet tenni, amit megtettek velük, és igazsággá lehet tenni valamit, ami eredendően nem igazság. Sárát összeroppantotta, hogy a normalitásban eltöltött harminc évét képtelen volt hasonló fajsúlyú bizonyságként odaállítani az Auschwitzban eltöltött három év mellé. Annak bizonyságaként, hogy az ő élete egészében értelmes, emberi életnek minősíthető. Auschwitz „élménye” nagyobb fajsúlyúnak bizonyult – ahogyan ő megfogalmazta magának: nem „élmény” volt az, hanem „halmány” –, és Sára megölte magát.


Holocaust Memorial, Berlin

Nem ő volt az egyetlen, aki végül, minden terápia és tudatos törekvés ellenére, utólag mégis megadta magát annak a nácizmusnak, amelynek koncentrált támadását pedig egyszer már sikerült túlélnie. A holokaszt-túlélőkkel foglalkozó, pszichológiai szakirodalom tele van ilyen és ehhez hasonló esetekkel. A holokauszt a túlélői számára sem túlélhető: a haláltáborokban énjének egy része mindenkinek meghalt. A szakirodalom egyik legjelentősebb konklúziója, hogy a holokauszt addig még nem tapasztalt pszichés betegségeket, kórképeket hozott létre. Emellett sokan csapdába estek, és azért nem tudtak meggyógyulni, mert úgy érezték: ezzel épp azt bizonyítanák, hogy nem történt semmi jóvátehetetlen, s az emberek azt hinnék, a társadalomnak nem kell sem korrigálnia a történteket, sem megbüntetnie a bűnösöket. Márpedig jóvátehetetlen volt, ami történt. Főként azokkal, akik nem élték túl, ám a történteknek az életben maradók váltak a koronatanúivá, akik már csak a saját testükkel-lelkükkel reprezentálhatják az igazságot. Nekik tehát folyamatosan hordozniuk kell a holokauszt következményeit. Ezért nem gyógyulhatnak.

A legnagyobb csapdák persze az emberi elme működésében rejlenek: abban például, hogy a gondolkodás mindig mindenhez érveket, bizonyítékokat keres, és ha véletlenül talál is egyet, akkor elhiszi, hogy ezzel mindent megoldott. Ezért például komoly emberek komoly fórumokon azon vitatkoznak holokauszt-tagadókkal, hogy kimutathatónak kéne-e lennie a gáznak a gázkamrák falain, vagy hogy mit gyártottak a foglyok a haláltáborokban. Holott a holokauszt-tagadók hatása szempontjából ennek semmi jelentősége: ez mind részletkérdés, aminek akár az ellenkezője is lehet igaz. Ha mégis volt gáz, akkor azt a zsidók vitték oda. Ők arról beszélnek, hogy a nácizmus nem gyilkos eszme, van létjogosultsága, és hogy a zsidók csak hazudják maguknak a mártíromságot, hogy több pénzhez jussanak.

Eközben még ahhoz sem tudunk egy igazi, erős és meggyőző természeti törvénnyel alátámasztott érvet összehozni, hogy az embernek miért tilos – értelmetlen, célszerűtlen, ostoba – dolog megölnie a másik embert. Sőt, a természet ebben ellenünk játszik, hiszen azt mondja, hogy az élet körforgása örök, és minden élet helyett mindig létrejöhet egy új. Ahhoz, hogy valamivel mégis igazoljuk a „ne ölj” törvényét, egy felsőbb lény jelenlétét kellett feltételezni, aki ezt diktálja nekünk, s mellé föl kellett gyújtani egy csipkebokrot a Sináj hegyén. Vagy legalább is lángolónak kellett látni. Így legalább lett két kőtáblánk, az egyiken a „ne ölj” parancsolatával.

A magam részéről nem ragaszkodom a felsőbb lény képzetéhez, számomra erősebb érv a humor.

Sára három sorstársa egy alkalommal hosszan mesélte, hogyan élte túl Auschwitzot, és hogyan élte túl az emlékét is. Mi több, hogyan éltek túl kápókat, akiknek a szenvedéseiket köszönhették. Amikor a végére értek, valaki megkérdezte, hány évet is jelent náluk ez a rengeteg túlélnivaló. Az egyik nyolcvanhat, a másik nyolcvannyolc, a harmadik éppen kilencven volt.

Ez utóbbi kicsit összehúzta a szemét, és azt mondta: „Ez a mi bosszúnk”.

És látszott rajta, hogy még legalább tíz évnyi bosszú van a tarsolyában.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!