rss      tw      fb
Keres

Megjegyzések a Niedermüller-sorozathoz – II.: A politikai hazugság



Miért hazudik a politikus?* Noha nem szeretjük tudomásul venni, a politikus, kisebb-nagyobb mértékben, mindig hazudik (elhallgat, szépít, áthangsúlyoz).

Pedig tudomásul kéne vennünk végre: a politika miattunk hazudik és hazudhat. Két okból. Azért, mert sokfélék vagyunk, és azért, mert sokan felkészületlenek vagyunk.

A tömegdemokráciában mi, nyolcmillióan döntünk arról, kik határozhassák meg négy évig, mi lesz velünk és milyen országban kell élnünk. (És itt most felejtsük el azt az olcsó politikaellenességet, hogy a pártok és politikusok harca „a hatalomért” folyik. Igen, a hatalomért folyik, mert csak a hatalom birtokában lehet például társadalmi konfliktusokat értelmesen feloldani, úgy, hogy a konfliktusban álló felek – például munkaadók és munkavállalók, nyugdíjasok és aktívak, devizahitelesek és hitellel nem rendelkező adófizetők – a lehető legkisebb veszteséggel kerüljenek ki a konfliktus megoldásából. Csak a hatalom birtokában lehet eldönteni, hogy egymást gyűlölő társadalmi csoportok indulataival forrasztjuk-e össze a nemzetet – hóhér és áldozata nehezen szabadul egymástól –, vagy olyan társadalmi kereteket teremtünk, amelyben mindenki élhet a saját jobb meggyőződése szerint, amíg mások jobb meggyőződését nem sérti. Stb.)

Sokfélék vagyunk. Aki tehát választást akar nyerni, optimális esetben sokféle ember nyelvén kell hogy beszéljen, sokféle egyéni elképzelésnek kell hogy biztatást adjon, miközben a másfajta elképzeléssel rendelkezőket sem szabad elriasztania magától. Ezért Gyurcsány Ferenc azt fogja mondani a 2006-os kampányban, hogy nagy és mély változásokra készül, de nem fogja megmondani, hogy pontosan miben is állnak majd a reformjai. Nem fogja részletezni azt sem, mekkora és miből is állt össze a magas államháztartási hiány – milyen szerepe volt ebben Orbánnak, Medgyessynek és neki magának, amikor a választások előtt két évvel nem vágott bele a reformokba, sőt annak a ténynek is, hogy az uniós tagsággal (2004) egy másfajta elszámolási rendszerbe kerültünk át –, mert a választási kampány soha, sehol nem az elemzés, a magyarázat és az önkritika időszaka, és mert akkor azt is részleteznie kéne, hogy a hiány megszüntetéséhez is a reformok útja vezet, ezeket most végre megcsináljuk, emberek, iszonyúan erős érdekeket fogunk sérteni, felforgatjuk a vacak, de megszokott viszonyaitokat, mellesleg fizetni fogtok a háziorvosnak és az egyetemnek, de mire végzünk, ez itt egy valóban polgárosodó Magyarország lesz. Ilyet épeszű politikus kampányban nem mondhat, mert megbuktatjuk. Mi magunk. Még akkor is, ha azok közé tartozunk, akik régóta reformokat szeretnének. Elég csak visszagondolni arra, milyen iszonyatos erővel támadták később Gyurcsány reformjait azok, akik maguk is reformokat szerettek volna, csak másként. Ha ezek a viták a választási kampány időszakában robbannak ki, az a biztos politikai halál. Ha ezzel egy politikus nem számol, rossz politikus, alkalmatlan a szakmájára. Tehát a politikus a kampányban vagy hazudik, vagy elhallgat, vagy szépít, vagy mindegyik. Mert sokféle ember igényeinek kell megfelelnie.

Sokan felkészületlenek vagyunk (és sokan még csak nem is tehetünk róla). Nem értjük, hogyan működik a társadalom, a gazdaság, nem értjük, mi mivel és hogyan függ össze, mi mit jelent, minek mi a következménye. Nem értjük, hogy a tizennegyedik havi nyugdíjra meg a háztartási rezsiköltségek drasztikus csökkentésére vonatkozó ígéret miért képtelenség, úgy gondoljuk, hogy ez kizárólag a politikusok jó vagy rossz szándékán múlik, ezért aztán jó (és nem felelőtlen) politikusnak tartjuk azt, aki megígéri, rossz (nem pedig felelős) politikusnak azt, aki nem. A politikus tehát ígérni, szépíteni vagy hazudni fog nekünk, mindaddig, amíg nem csupa tudós polihisztorból álló választóközönséggel áll szemben (és még akkor is ígérni fog, mert ők is annyifélét gondolnak az összefüggésekről, ahányan vannak).

Mint mindenben, valószínűleg itt is a mérték és az arány a kérdés. Ahhoz viszont, hogy mértékekről és arányokról ítéljünk, hogy mértékletességre és aránytartásra szorítsuk a politikusokat, nekünk magunknak kéne megváltoznunk. A tudásunknak, hogy világosabban átlássuk és akarjuk is átlátni a saját viszonyainkat. A tapasztalati anyagunknak, hogy a hordószónok üres szavait legalább minimális szinten össze tudjuk mérni a valósággal. Az attitűdjeinknek, hogy mérlegelni és méltányolni tudjuk mások másfajta elképzeléseit. Az önismeretünknek, hogy ne dőljünk be megint, alig több mint húsz évvel a nagy kollektivista rendszer letűnése után, újabb megváltó közösségi ideológiáknak. És a józan ítélőképességünknek, hogy az igazságot sürgető beszédet ne tartsuk hazugságbeszédnek, és ha a körülöttünk a randalírozó csőcselék felgyújtja a várost, ne higgyük el, hogy a spontán népharag kitörését látjuk, sem azt, hogy az ÁVÓ támadt újra ránk.

Magyarországnak hihetetlen balszerencséje, hogy egy igazi, erős embernek álcázott akarnok jelent meg szabadságának hajnalán a politikai színpadon. Aki rövid idő után már arra épített, amilyenek voltunk. És ma is minden erejével meg akar tartani bennünket abban az állapotban. Csak nem vörös, hanem nemzeti szín alatt képzeli el az uralható és központilag mozgósítható magyart. Mindent megtesz azért, hogy ne tarthassuk ellenőrzésünk alatt a politikáját, azaz a saját életünket. Ezért aztán hazudik és szépít, és elhallgat. Nemcsak a demokrácia kitüntetett időszakaiban, a választások idején, hanem folyamatosan. És mi, magyarok, vagy lelkesen hiszünk neki, vagy borzalmasan szégyenkezünk miatta. Nincs közös, a pártoktól független, polgári (citoyen) nevezőnk. Ez tartja életben nem a kényszerű, hanem a mindent elpusztító hazugságot.

(Mihancsik Zsófia)

______________

* Sok okos ember gondolkozott erről, és a sok okos ember gondolatairól még többen gondolkoztak. Csak két alapmű: Max Weber a Politika mint hivatás című előadása Tanulmányok című kötetében (Osiris, 1998) olvasható, illetve van Heller Ágnesnek egy régi-régi könyve, amely nekem szintén alapolvasmányom volt egyetemista koromban: A szándéktól a következményig. Előadások az általános etikáról (Magvető, 1970). Én itt most nem tudományos dolgozatot írok, csak hétköznapi ésszel próbálok néhány megjegyzést tenni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!