Kalandozások kora



A levegőben volt, a kormányzatot láthatóan mégis meglepte, hogy a 2007 vége óta húzódó világgazdasági válság ez év elején újabb kritikus szakaszához érkezett. Minden számítás, még a legpesszimistább forgatókönyvek is azon a feltételezésen alapultak, hogy folytatódik a 2009 tavaszától megszakítás nélkül tartó helyreállítási periódus. A valóság forgatókönyvét azonban más erők írják. Ez év tavaszára kifulladt az eurozóna, recessziós, eladósodási félelmek uralják az Egyesült Államokat. Ahogyan sokan megjósolták, a kormány tavalyi adócsökkentései nem tudták kimozdítani a holtpontról a magyar gazdaságot. Felerősödött a morgás, tekintélyes, a jobboldalhoz kötődő közgazdászok sürgettek korrekciót, és amire még nem volt példa, a magyar nagytőke néhány reprezentánsa is hasonló hangot ütött meg.

Válsághelyzetben mindenki reflexszerűen ahhoz a magatartáshoz tér vissza, amely addigi életében sikeresnek bizonyult. A kormányfőt egész politikai múltja arra sarkallja, hogy – figyelmen kívül hagyva a kétkedő hangokat – egyenesen előre törjön. Minden bizonnyal a frankhisztéria volt az utolsó csepp a pohárban: amikor a svájci frank árfolyama megközelítette az euróét, néhány napig mindenki csak bámult egymásra, mi jöhet itt még. Akkor születhetett meg az elhatározás: tételes jogon, megállapodásokon átgázolva törvénnyel kell kényszeríteni a bankokat, hogy – egyösszegű előtörlesztés esetén – átvállalják a devizahitelek tetemes árfolyamveszteségét.  Nincs még két hete, hogy a kormány és a Bankszövetség által hónapokig tárgyalt megállapodás, mely szerint a határárfolyamok feletti törlesztő részletekre forinthitelt lehet felvenni, életbe lépett, s lám, máris a papírkosárban landolt. A kormány előtt aligha titok, hogy számos külföldi nagybank szép csendben a távozás gondolatával foglalkozik; s ha már így áll a helyzet, miért ne kapnának búcsúzóul egy szép kerek szeretetcsomagot?


Kormányzásának egy éve minden bizonnyal megerősítette a magyar miniszterelnököt abban a meggyőződésében, hogy érdemes kockáztatni. Támadni kell, bátran nekimenni a világot válságba taszító bankároknak, a lendület önmagától elhallgattatja a kétkedőket. A szemüvegesek majd sápítoznak egy sort, de sebaj: végeredményben ezért kapják a fizetésüket, s mire felocsúdnak, már ott a következő attak. A magánnyugdíjvagyon államosítása, az Európai Közösség országaiban példátlan különadók, a jogrendszernek a szükségállapot szabályainak megfelelő átformálása vajon nem ment-e akadálytalanul? Vagy attól az Európai Uniótól kellene tartani, amelyik éjszakába nyúló tanácskozások végtelennek tűnő sorában sem tud úrrá lenni saját belső válságán? Azoktól a nagyhatalmaktól, akik vörös díszkivilágításba öltöztették az Eiffel-tornyot a kínai államelnök látogatásakor?

A kavicsok gondtalan dobálgatása közben talán nem tűnt fel, hogy most sikerült akkora követ begördíteni a tóba, amelynek a hullámai nem ülnek el egyhamar. Még az ólomlábakon járó európai intézményrendszer sem tűrheti el, hogy egyik tagállam semmibe vegye a jogot, a befektetésvédelmi egyezményeket, az Európai Közösség alapját jelentő megállapodásokat. Most látszik csak, milyen kapitális hiba volt az európai standard sokszorosát kitevő bankadót a költségvetés befoltozására költeni a devizahitel-válság enyhítése helyett. Amikor a svájci jegybank árfolyamkorlát felállításával megfékezte az alpesi valuta további drágulását, magától adódott a kompromisszum: a veszteséget a hitelező bankok, az állam és az adósok között szétterítő megállapodás minden bizonnyal módot adott volna az egyösszegű törlesztésre is.

A játékos gyakran nem veszi észre, hogy az ellenfél is képes tanulni. A kompromisszumok látványos kudarca, az a mód, ahogyan a kabinet semmibe veszi a Bankszövetség és az osztrák kormány tiltakozását, arról győzi meg a leginkább érintett bankokat, hogy itt nem érdemes tovább tárgyalni: jöjjön a jogi út. A piac már megadta a maga válaszát: a forint árfolyama a gyenge euróhoz képest is jelentősen romlott, a magyar hitelek kockázati felára két- és féléves csúcsponton, a beruházások stagnálnak. Az otthonvédelem jelszavával eladott, a harmadik világban szokásos tőkeellenes demagógiával megspékelt akció még kilátástalanabb helyzetbe sodorja azokat, akik nem tudnak egy összegben törleszteni, a nem fizető és kockázatos adósok megnövekedett aránya pedig kritikus lehet néhány nagyobb bank számára is. A pénzügyi élet egyetlen szereplője előtt sem maradt rejtve, hogy a magyar kormány rekvirálásokkal próbálja kivágni magát a jórészt maga teremtette krízishelyzetből.

Annak idején majd’ hatvan évbe telt, míg a jó svábok megtalálták kalandozó őseink nyilainak ellenszerét. Pártállástól, státustól, vérmérséklettől függetlenül senkinek se legyen kétsége: ehhez most kevesebb idő is elég lesz.



Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető

Írásai a Galamusban


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!