Védőbeszéd, jobbról
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2009. november 08. vasárnap, 04:53
A szerző Torkos Matild, az írás címe pedig: Megbélyegző aggodalom. (Szövegét lásd: www.mno.hu/portal/674351.)
Tartalma két mondatban: Molnár Oszkár nem tesz mást, minthogy nevükön nevezi a cigányokat. A szocialisták azonban (akik ugyanúgy tisztában vannak a gyalázatos cselekmények létezésével) rasszistának nevezik őt, ahelyett, hogy az ügyészséget aktivizálnák „cigány-ügyben”.
Torkos arra építi érvelését, hogy Molnár Oszkár hiába tette hozzá a mondandójához: „magyar származásúak (sic!) is követnek el” olyasmit, amiket a magzatuknak ártó cigány asszonyok, ennek ellenére lerasszistázták. A baloldal nem elégszik meg az odaillesztett megengedő kitétellel, s a politikailag korrekt beszéd kalodájába zárva akarja kikényszeríteni, hogy a polgármester „dodonai” módon fogalmazzon. Mondjuk így: „ördögi eszközökre is képes, tudatlan és befolyásolt fiatal anyák voltak az elkövetők”. Holott a lényeg, hogy az elkövetők cigányok voltak. Ezt az információt azonban Molnár így csupán a „megfelelő metakommunikációs eszközöket igénybe véve” adhatná értésünkre. (Kézzel-lábbal? Esetleg kacsingatásokkal?) Általában véve a PC – a politikai korrektség – kőkemény cenzúrát jelent.
Több klisét illetően is helyben vagyunk.
Az egyik a „származás” szó biológiai jelentésűre redukált használata. Amikor Torkos a hazai romákkal szemben mindenki mást „magyar származásúként” jelöl meg, akkor nyilvánvalóan nem társadalmi-politikai értelemben beszél származásról, hiszen ebben az értelemben – vagyis az ország egészét tekintve – mindenki, aki itt született, magyar származású. A jobboldalon azonban sokak számára két dolog elfogadhatatlan: az egyik, hogy nem a biológiai származás, hanem a társadalmi értékelhetőség számít. A másik pedig az, hogy a magyarság a biológiai származását illetően vegyes, kevert. Számukra mindenfajta keveredés „elkorcsosulás” (ezt bizonyítják pl. a nyelvi keveredés, a jövevényszavak léte, elismerése elleni kirohanásaik is). Ezért nem szeretnék, hogy a „tiszta fajúnak”, keveredéstől mentesnek képzelt magyarság, az állampolgárság örve alatt, egy kategóriába kényszerüljön másfajta etnikumokkal.
Ezért egyszerűen negligálják a „magyar” szó társadalmi értelmű jelentését, és minden vonatkozásban csak a biológiai jelentést hajlandóak használni, akárcsak itt és most Torkos.
A másik klisé a politikailag korrekt beszédre vonatkozik, és alapja egyszerűen a tudatlanság. Nemcsak a jobboldalon, de oldaltól függetlenül, masszívan tartja magát az ostobaság, mely szerint a PC azt jelenti, hogy tilos néven nevezni valakinek a származását, bármiféle sorsszerű adottságát.
PC az, ha a Down-kórosra nem mondom, hogy „mongolidióta”, a lopásra pedig hogy „cigánytempó”. Más szóval: ha egy negatív jelenséget nem egy népnévvel jelölök, hanem a jelenség lényegével. A PC tehát nem a népnév megnevezését tiltja, hanem azt, hogy egy népnév állandó jelzőként szerepeljen egy jelenség meghatározásában. Torkos számára ez, úgy látszik, ismeretlen.
A klisé erősítése viszont azért drámai jelentőségű, mert szintén oldaltól független, közkeletű vélekedés, hogy ha pl. a rendőrségi híradásokban néven nevezik az elkövető cigány mivoltát, akkor csak „azt mondják ki, amit mindenki tud”. De hát mit „tud mindenki” abból, hogy egy adott, konkrét esetben éppen cigány származású volt az elkövető? Ennek semmi köze semmiféle érdemi tudáshoz, a lényeges tények, összefüggések ismeretéhez. Itt csupán annyit „tudunk meg”, hogy az elkövető egy látható kisebbség tagja, és ezért megnevezték a származását, míg ha nem az, akkor eszünkbe sem jut, hogy lehet tényező egyáltalán a származás az adott ügyben. Ami egyébként súlyos aránytalanságokat hoz létre a nyilvánosságban, pl. a bűncselekmények szórásának és súlyának megítélését illetően. Így a megnevezés nemhogy növeli, de még el is homályosítja a bűncselekményekkel kapcsolatos tudásokat.
A gyakorlat egyúttal ahhoz is hozzászoktatja a társadalmat, hogy nem kell különbséget tenni az „amit mindenki tud”, és az „amit mindenki gondol” megállapítása között. Már a miskolci polgármestert is azzal védték, hogy „kimondta, amit mindenki tudott”, holott ő is csupán benyomásokról, maximum esetleges összefüggésekről beszélt, és nem megalapozott tudásra építette a mondandóját.
Torkos „természetesen” semmiféle tényt, tudásanyagot nem vonultat fel az írásában. A vádak valóságtartalmát semmilyen módon nem igazolta: nem idézett szociális munkásokat, önkormányzati, mentálhigiénés szakértőket, védőnőket, terhesgondozókat vagy orvosokat, bármiféle jegyzőkönyvet, amelyből kiderült volna, hogy léteznek, és konkrétan milyen formában a polgármester vagy mások által említett, nyilvánvalóan patológiás eseteknek. Holott Molnár Oszkár megyéjében is működniük kell ezeknek a hálózatoknak, ott is rögzíteni kell a tapasztaltakat. (A szerző a szakszerű hivatkozások hiányának létét azzal próbálja álcázni, hogy amit cikke elején maga is csak szóbeszédként említ, abból a végére „négy, egymástól független forrást” csinál.)
Torkos azonban már a tények szakirányú feltárását sem tekinti szükségesnek, hiszen az esetet nem mentális, egészségügyi vagy szociális kérdésnek, hanem egyrészt cigány-kérdésnek, másrészt szín tisztán igazságszolgáltatási témának tartja: „A lényegről azonban nem beszél a politikai elit. Arról, hogy az anyaméhben kifejlődő magzatot védi a törvény. (…) A politikusok megbélyegző aggodalma, avagy segítő szándéka mellett az ügyészségnek tényleg nincs itt semmi dolga?” – teszi föl cikke végén a kérdést. (Más szervezetek passzivitására nem kérdez rá.)
Mint látható, Torkos számára nem érték úgy beszélni egy eseményről, hogy attól az problémaként besorolhatóvá és ezáltal kezelhetővé, megoldhatóvá váljék. A problémamegoldás igénye maga nem dimenzió, ezért érthető, hogy megelégszik azzal: a származás legyen az első és utolsó, amit az emberekről elmondhatunk.
Emellett nyilvánvalóan kizárólag bűnként érdeklik a szóban forgó események, és egyáltalán nem érdeklik azok társadalmi vetületei. Adekvátnak tartja, hogy az ilyen eseményekkel kapcsolatban nemcsak emlegetnie kell az ügyészséget, de a saját, újságírói szerepét is az ítélkező ügyésszel teheti azonossá. Olyannyira, hogy el sem tud képzelni másféle hozzáállást. Szerinte a szocialisták sem egyszerűen beszéltek valamiről, hanem „elismerték”, ahogyan a személyes vétkeket szokás, hogy maguk is hallottak ilyeneket. Ezért is oly fontos számára, hogy Molnárnak joga legyen folyamatosan leleplezni a csak hallomásból ismert bűnök elkövetőinek származását. Egyszerre okként és konklúzióként, mintegy végső és abszolút igazságként elmondani, hogy cigányok, cigányok, cigányok voltak.
Problémaelemzés, a jelenségek tárgyszerű feltárása helyett leleplezés, ítélkezés, morális megsemmisítés – ez a jobboldali újságírás alapvető attitűdje a kisebbségi és a szociálpolitikai kérdésekkel kapcsolatban.
Végül is nem könnyű megérteni, miért annyira fontos számukra a cigányok úgymond bűnös, alantas, elállatiasodott mivoltát egyfolytában hangsúlyozni. Mit kell ezen folyamatosan leleplezni? Miért jó nekik, ha folyton kimondják: a bűnösök cigányok voltak?
Kevés, ha azért, mert teli vannak irracionális gyűlölettel és önnön magasabbrendűségük bizonyítási kényszerével. Torkos legfőbb célja ebben a cikkben egyértelműen az volt, hogy kimutassa: nem a polgármester a rasszista, hanem a baloldaliak kompenzálják a hazugságaikat, elleplező szándékaikat ezzel a megbélyegzéssel. Vagyis egyszerűen arról van szó, hogy ismét és sokadszor tisztára akarják mosni magukat a rasszizmus vádja alól –politikusok és újságírók egyként.
A vicc az, hogy például ez az eset Torkosnak – de bármely más, jobboldali újságírónak – kitűnő lehetőséget adhatott volna antirasszizmusa bizonyításához. Feldolgozhatta volna a témát empátiával (végtére nő, akikben ez elvileg kissé erősebben munkál), gyakorolhatta volna a méltányosságot, az okos mérlegelés erényét és az elfogulatlanságot. Deklarálhatta volna, hogy tud társadalmi folyamatokban is gondolkodni, nemcsak pártállásokban.
De Torkos kihagyta ezt a lehetőséget, és inkább az általa kedvelt politikus tisztára mosásának célját választotta. Magasztos, nemes cél, melynek eléréséhez semmi sem drága.
Ma tömegek vevők erre az attitűdre, és tömegek számára evidencia, hogy az újságcikk vagy vádbeszéd, vagy védőbeszéd, valamely pártpolitikus ellen vagy mellett.
És akinek ez mégsem tetszik, az alternatívaként megveszi a politikamentes bulvárt.
