Nemzeti felsőoktatás
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. szeptember 27. kedd, 04:57
Abból, ami a „nemzeti felsőoktatás” zavaros koncepciójából eddig kiszivárgott, nagyjából három dologra lehet következtetni. Az első, hogy részben hangzatos szólamokból, részben kusza ötletekből áll. A második, hogy a szólamokban kitűzött célokat nem lehet megvalósítani, az ötletek megvalósítása viszont csak károkhoz vezethet. A harmadik, hogy az egész csak és kizárólag a hatalmon lévők érdekeit szolgálja. Szóval a koncepció olyan, mint az egész kormányzati politika, és hát – végül is – milyen is lehetne.
Hogy magas szintű, az európai normáknak megfelelő felsőoktatásra van szükség, mint a tervezet mondja, ki vitatná. Az eddigi kormányok is mindig erre törekedtek. Sőt azzal is egyet lehet érteni, hogy ehhez racionalizálásra van szükség, például felsőoktatási intézmények integrálására. Ezt is elkezdték már az előző kormányzatok. Csak hát több mint kérdéses, vajon ezeket a helyesen a kitűzött célokat fogja-e szolgálni, ha mind az intézmények, mind a hallgatók számát az eddiginek kevesebb mint felére fogják csökkenteni. Továbbá a működésük szabályozása is inkább az intézmények megszűnéséhez, mint integrációjához fog vezetni.
Kezdjük azzal, hogy a tervek szerint a jövőben csak „tudományegyetemek” (vagyis egyszerűen egyetemek) és főiskolák lesznek, bár egy átmeneti időre közbülső kategóriát is meghagyva. A kritériumok részint teljesen mechanikusak (egy „tudományegyetemnek” 8 kara kell legyen, habár köztük csak 5 egyetemi – a többi ugyan minek?), részint áttekinthetetlenül bonyolultak (benne bizonyos DSc – MTA-doktori – arányok megkövetelésével, mely tisztség éppúgy magyar kuriozitás, mint a „tudományegyetem” név). (Külön kérdésként fölvetődik, hogy vajon az egyházi egyetemekre is vonatkozni fognak-e a kritériumok, vagy ők továbbra is privilegizáltak lesznek.) A megkapott besorolásokat azonban 4 évenként fölül fogják vizsgálni – az egyetemek (a „tudományegyetemek”, de különösen a „közbülsők”) közben ugyan kínlódhatnak, hogy tovább és följebb jussanak, csakhogy a szakindítások szabályozása ezt aligha teszi majd lehetővé nekik; pontosabban csak abban az esetben, ha a hatalmon lévőknek úgy tetszik. A szakindítások lehetőségét ugyanis évente fogja kormányrendelet megszabni. Az eddigi állami finanszírozás meg fog szűnni, helyette állami ösztöndíjak lesznek, amelyekre külön szerződés vonatkozik majd, hogy ugyanis a végzés után külföldre pályázó diplomásoktól vissza lehessen követelni az ösztöndíjukat. Aki nem kap ilyen ösztöndíjat, az fizetni fog – voltaképpen akkor is, ha esetleg nem állami ösztöndíjat szerez (így más fizet helyette), vagy diákhitelt vesz föl (amit utólag kell törlesztenie). Ez általános szabályként nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a felsőoktatásban tandíj lesz, hiszen csak annak nem kell majd fizetnie valamilyen formában, akinek az állam ösztöndíjat ad. Az ilyenfajta ösztöndíjak számát azonban erősen limitálják, vagyis a legtöbb helyen kevés ilyen hallgató lesz majd. Változatlan létszám csak a pedagógusok, az orvosok és az ún. „közszolgák” képzésében lenne; még az állítólag preferált természettudományos, mérnöki és informatikai képzésben is csökkenésre kell számítani; a közgazdasági, jogi és bölcsészképzésben pedig a szám vagy 0 lesz, vagy olyan alacsony, hogy azzal egy szakot nem lehet elindítani (ugyanazon a szakon állami ösztöndíjas és költségtérítéses képzés nem lesz indítható). Nem mintha rengeteg költségtérítéses hallgatóra lehetne számítani, hiszen vajon hányan tudnak 200-600 ezer forintos félévi tandíjakat kifizetni. Ráadásul úgy tűnik, hogy még a költségtérítéses képzést is központilag kívánják szabályozni, vagyis egy egyetem akkor sem biztos, hogy el tud indítani egy szakot, ha lennének rá fizetős hallgatói. (Mellesleg eléggé komikus, hogy egyrészt preferálják a pedagógusképzést, másrészt lenullázzák a bölcsészképzést: eszerint mondjuk egy középiskolai magyartanár vagy pedagógusnak nem minősül, vagy bölcsésznek.) Azt nyilván senki sem hiheti, hogy hallgatók nélkül egyetemi intézetek és tanszékek létezni tudnának, vagyis le fogják építeni őket, s akkor aztán hiába kapnak esetleg 4 év múlva kedvezőbb besorolásokat, addigra régen megszűntek. Az irányítás ugyanis minden szinten a kormány kezében lesz. A Magyar Akkreditációs Bizottságban és a Felsőoktatási Tudományos Tanácsban a kormányzat és a kormányhoz közelálló szervezetek lesznek túlsúlyban, a rektorok kinevezéséhez a miniszter egyetértése lesz szükséges, és a „fönntartó” (a kormány) bele fog szólni az egyetem gazdálkodásába – amikor ezt a kérdést korábban a liberális miniszter fölvetette, hatalmas fölháborodás tört ki. Summa summárum: minden úgy fog történni, ahogyan a kormány a mindenkori pillanatnyi szeszélye szerint akarja.
Iron curtain – flickr/Peter Jacobs
A következmény nyilvánvalóan az lesz, hogy egyetemek, karok, főiskolák fognak megszűnni a kivéreztetés nyomán, s bár a tervezet elvileg föllép a Budapest-centrizmussal szemben, egész régiók maradnak majd egyetem nélkül. Pedig ezek léte nemcsak a regionális gazdasági fejlődés szempontjából fontos, amint a tervezet véli, hanem kulturális szempontból is. A hallgatók száma úgyszintén csak csoda folytán érhetné el az egyébként meghirdetett európai szintet. És ha a tervezet készítői és inspirálóik – titokban vagy nyíltan is kimondva – arra számítanak, hogy akkor a fiatalok majd elmennek szakmunkásnak (ami egyébként persze tényleg kívánatos lenne), akkor nagyot tévednek. Az ilyesfajta irányítást még a régi tervutasításos rendszerben sem lehetett teljes mértékben megvalósítani, pedig akkor még létezett a vasfüggöny. Esetleg be kellene vonni a 30 év alattiak útlevelét, hogy így biztosan megvalósuljon az egész tervezet meghirdetett alapcélja: a semmiből parancsszóra létrejövő „nemzeti középosztály” és annak „nemzeti elitje”. Ami a jelzett intézkedések nyomán valójában nem lehet majd más, mint a kormányzat klientúrája.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
