És senki sem mer nemet mondani
- Részletek
- Vendégek
- 2010. máj. 27. csütörtök, 04:21
- Máté András
Máté András
Hát megvan, örülhetünk. Két törvényünk is van a saját szerencsétlenségünkről: a „nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről” meg a kettős állampolgárságról. És senki sem mer nemet mondani – szinte senki, akinek ez volna a dolga. Az MSZP legalább az elsőre nemet mondott, de hogyan? Benyújtott egy módosító javaslatot, amely a fő maszlag, az egész hamis ideológiai alap mellé próbálta becsempészni azt, amiről nem mellette, hanem helyette kellett volna beszélni: a megbékélésről. (Ez valami reformkommunista szent hit: az, hogy ha a szerencsétlenséget elkezdjük kozmetikázni, előbb-utóbb szerencse lesz belőle.) A másodikra összesen hárman mondtak nemet. Pedig a nemet ki kell mondani, még akkor is, ha Semjén a történelem szemétdombjáról beszél, Kövérnek pedig fröcsög a nyála a bosszúvágytól és szégyenpadhoz kötözné (esetleg nyilvánosan meg is korbácsolná) azokat, akik 2004-ben nemet mondtak. (Valamiben egyébként igaza is van: akik akkor nemet mondtak, most igent, azok legalább az egyikért tényleg szégyellhetik magukat.) Sőt, minél diadalittasabban szól az igen és minél pestisesebbnek gyűlölik azt, aki lelkesedni rest, annál jobban hiányzik a gyávaságból, zavarodottságból elhallgatott nem.
Nemet mondani persze nem azért kell, hogy letagadjuk az első világháború és következményei katasztrofális hatását magyarok és nem magyarok sokaságának sorsára. Még ezen a katasztrófán belül is valóban külön fejezetet érdemelnek a „békeszerződések” mint a győztesek nagyhatalmi gőgjének és ostobaságának remekművei, amelyek Hitler karjaiba kergették Németországot és a náci Németország karjaiba Magyarországot. Azoktól a magyaroktól, akik eme remekmű következtében lettek más országok polgárai, nem kell és nem szabad megtagadni a szolidaritást és a segítő kezet. Nemet mondani azért kell, mert nemet kell mondani a revíziós politika minden formájára. Nemcsak a nyílt és erőszakos revízióra, hanem a burkoltra és békésnek hangszereltre is. Ez a két törvény pedig revíziós szemléletű. Hiába tagadja áperte az összetartozás-törvény: körülbelül annyi a hitele az erről szóló szavaknak, mint a szerencsétlen Apponyi Albertnek, aki azzal indította a beszédét Trianonban, hogy elismeri a többi nemzet önrendelkezési jogát, a magyarok számára is csak ugyanezt kéri, de egy pillanatra sem tudta elhitetni senkivel, hogy nem a „mindent vissza” a célja. A „mindent vissza” ma persze talán már csak részegen szokott járni a fejekben, de a revízió eszméje ott van már abban a kiindulópontban, hogy a közös dolgok rendezésének úgy fogunk neki, hogy bennünket a Nagy-Trianon kastélyban sérelem ért, amit persze helyre kell hozni. Nem az állítás önmagában hibás, hanem a sorrend. Egyetlen momentum kiszakítása egy hosszú és zűrös történetből, azé az egyé, amely miatt világgá kiálthatjuk panaszunkat a szerencsétlenség gyönge vigaszául. Rosszul van gombolva a mellény. Abból kellene kiindulni, hogy megbékélés kell, és ebbe kellene tartozniuk többek közt olyan viszonyoknak, amelyek közt a szomszéd országok magyar kisebbségei megőrizhetik kulturális identitásukat. Aztán ebbe kellene tartoznia, hogy megismerjük és megértsük egymás kultúráját és történelmi emlékezetét, és a végén az, hogy megértsük egymás sérelmeit. (Mert elárulom: nemcsak minekünk vannak ám.)
A kettős állampolgárság ilyen, tömeges megadása pedig nemcsak revíziós szemléletű, hanem maga a burkolt revízió: a Magyar Köztársaság szuverenitásának kiterjesztése a határain túlra, más országok olyan polgáraira, akik Magyarország politikai és gazdasági struktúrájának nem részei. Egyféleképpen kötődnek Magyarországhoz: a közös nyelv, kultúra, szokások révén – de félek, valami újabb szerencsétlenség kell ahhoz, hogy végre megértsék többen is: mindez nem állampolgársági kérdés. Hiába, a történelem az élet tanítómestere, de csak nem tanulunk tőle. A revíziós politika Magyarországnak mindeddig nem a trianoni sebek begyógyítását hozta, csak veszteséget, gyászt és szégyent – többek között egy igazságos részleges revízió lehetőségének végleges eljátszását. De közelebbre is mehetünk, bár a „státusztörvényre”, nem egész egy évtized távolából, már alig emlékszik valaki. Tán a magyarigazolványra kapható kedvezmények emlékeztetnek még rá – nem mintha ezeket kevesebb cirkusszal nem lehetett volna megadni.
Kezdjük hát elölről: volt egyszer, hol nem volt, volt egy törvény, amely ugyancsak főképp gesztusnak készült, de nemzetközi vihart sikerült kavarni vele. Akkor megértették a mostani daliás parlamenti vitézek, hogy Magyarország nem hozhat egyoldalúan törvényt más országok polgárairól és intézményeiről, de már akkor sem azt a tanulságot vonták le, hogy az egyoldalúság kerülendő, hanem kivették a törvénytervezetből azt a részt, amelynél nem volt tagadható, hogy a szomszéd országok intézményrendszerébe piszkál bele. Mit tesz a Történelem Ura, ez éppen az a rész volt, amelyik a magyar kisebbségi kulturális és oktatási intézmények támogatásáról szólt. Ez volt az egyetlen, amiért érdemes lett volna a státusztörvényt meghozni. Kisebb konfliktust kellett volna érte felvállalni, mint most majd az állampolgársági törvény miatt. De hát nem az volt a cél, hogy előmozdítsuk azt, amit elő lehetne (és kellene) mozdítani…
The arrogant looking Dude – flickr/d.Candela
Új törvényeink persze rövid vihar után majd szépen bekerülnek a többi kacat közé. Hasznuk nem sok lesz, káraik csendesek és megszokhatók. Valójában nem veszélyeztetjük mi ezzel komolyan sem Szlovákia, sem senki más biztonságát, játszadozásainkra saját múltunkkal majd csak rálegyintenek. Akinek kárt okozunk, azok elsősorban mi magunk vagyunk. Múltunk és helyzetünk reális szemlélete, a lehet és a szükséges józan felmérése az, ami ezzel a két elborult agyú törvénnyel még távolabb került. A felébredés ebből a rémálomból pedig ott fog kezdődni, amikor kiderül, hogy az autonómiatörekvéseknek, a magyar kisebbségek legfontosabb, legáltalánosabban elfogadott és leghelyénvalóbb közös kívánságának a kettős állampolgárság tömegessé válásával nagyjából befellegzett.
Máté András filozófus