Gyurcsány és a plágiumvád – körkép és kórkép, II. rész
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2012. máj. 06. vasárnap, 05:30
Azt állítom tehát, hogy most másodszor kerül a demokratikus baloldal, sőt ma már kijelenthető, hogy a demokratikus térfél olyan helyzetbe, hogy tisztességes hozzáállásán, a demokrácia iránti elkötelezettségén, vagyis morális tartásán fog múlni elsősorban, hogy sikerül-e erővel és fondorlattal átírni a valóságot. És a demokratikus térfél (lég)várain, (elefántcsont)tornyain, (sérelem)tengerein, körbesáncolt szekértáborain körbetekintve úgy látom, hogy nem. Néhány példa ennek bizonyítására.
1.
A politológus, aki nem talál morális szempontból semmi kivetnivalót abban, ha az egyetemi ifjúság épülésére rendezett szakmai viták elfogadott partnereként a Jobbik képviselőinek ad teret, lényegében ugyanilyen aggálytalanul nem lát morális problémát abban sem, hogy a következőképpen fogalmazzon Plágium című blogbejegyzésében: „Gyurcsány Ferenc plágiumgyanús szakdolgozatával kapcsolatban épeszű és éplelkű embernek nem nagyon lehet más véleménye, mint Schmitt Pál másolt doktori értekezésével kapcsolatban volt.”
Hiába, hogy itt egy gyanú van, ott meg egy igazolt plágium volt, Töröknél már egy fiókban szerepel a kettő. Ehhez még hozzáfűzi: „Ha a feltételezést nem tudja hitelt érdemlően megcáfolni a volt miniszterelnök, pontosan ugyanolyan politikai hulla lesz – bármit is tesz és bármit is állít –, mint a bukott köztársasági elnök volt abban a pillanatban, amikor kisdoktorijának története napvilágra került.” Vagyis egyrészt (formailag) ugyanazt fújja, amit Selmeczi Gabriella Fidesz-szóvivő, másrészt rendjén lévőnek gondolja, hogy egy megvádolt embernek kell egy feltételezésre alapított vádat cáfolnia, ahelyett, hogy a vádlóktól várná el a bizonyítást. Naná, hiszen a törökgáborok döntik majd el, hogy a cáfolat hitelt érdemlő volt-e, „tegyen vagy állítson bármit is a volt miniszterelnök”.
Miközben Török „nagylelkűen” a két ügy közötti különbségeket sorolja (műfaj, pozíció), már a „mi lesz ha” helyzetről értekezik folyamatosan: előre ítélkezik, amikor egy sorba helyezi a Gyurcsány elleni vádat a Schmitt-üggyel. Azzal azonban nem foglalkozik, ami miatt cikkének megírása idején a két eset alapvetően különbözött: hogy itt nincs bizonyíték, nincs két összevethető szöveg.
Magas polcáról letekintve Török azt is szórakoztatónak találja, hogy szerinte szerepcsere zajlik, mert ugyanazok látják másként „ugyanazt”, ha az eset a saját politikai térfelükön történik. Vagyis, értsük meg pontosan, számára már van „ugyanaz”, különben nem tehetne ilyen összehasonlítást. Különösen az tetszik, amikor a HVG-t és a HírTv-t hozza közös nevezőre: „a hvg.hu-hoz hasonlóan a munkáját végző Hír TV” – ezt az inszinuációt én kikérném magamnak a hvg.hu helyében. Csakhogy Török – hogy egyenlőségjelet tehessen a két ügy közé – nagyot csúsztat akkor is, amikor a HVG újságíróinak leterroristázásával azt állítja szembe, hogy az ellenoldal meg bagatellizál. Mert ugye Török szerint bizonyíték nélkül vádat nem elfogadni bagatellizálás. Szerinte ha Gyurcsány a konstruált vád miatt politikai összeesküvésről beszél, az ugyanaz, mint amikor sokan Schmitt ügyében beszéltek összeesküvésről, annak ellenére, hogy feketén-fehéren ott volt előttük a két egybevethető szöveg. Ki-ki döntse el, mihez kell ép ész és ép lélek!
2.
Megdöbbenésemre „jogállamiság-szakértők” sem hőkölnek vissza attól, hogy a bizonyítást a vádlottól várják. A piroslapok.blog.hu-n is olvasható a vélemény, amelyet én is osztok, hogy „ami a Gyurcsány-ellenes kommunikációt illeti, nem is kell nagyon jobboldali lapokhoz fordulni… Vegyünk csak egy mérsékelten balliberális blogot, amely mindjárt Schmitt Páléhoz hasonlítja az ügyet. Azt írja, hogy „Eleget tudunk. (...) Ha Gyurcsány nem tudja napokon belül kimerítően megcáfolni a most felmerült gyanút, akkor távoznia kell a demokratikus politikából.”
Igaza van a piroslapok.blog.hu-nak, amikor azt veti a szuveren.hu szerzőjének, Miklósi Zoltánnak a szemére, hogy éppen azzal van gond, hogy nem tudunk eleget, alig tudunk valamit. Engem mégis az akaszt ki elsősorban, hogy Miklósi, akinek nagyon alapos tudása van a demokratikus jogállamról, miként érthet egyet azzal, hogy cáfolni annak kell, akit bizonyíték nélkül súlyos váddal, éppen a személyes identitását leginkább kikezdő váddal illetnek. Természetesen kiderül az ő írásából is, hogy megvan a maga előítélete, amely motiválhatta. Például: „Gyurcsányra nézve az eset különösen pusztító. Nem minden vezető politikus állít erkölcsi kérdéseket politikája középpontjába, és még kevesebben akarnak szellemi teljesítményükkel magasodni vetélytársaik fölé. Gyurcsány azonban mindkét ambíciót magáévá tette. A morális és intellektuális igényesség főszerepet kap politikai önképében: abban, ahogy látni szeretné magát, és ahogy szeretné, ha a közvélemény látná őt. A közvélemény elsöprő többsége eddig sem így látta, de a szakdolgozat-ügy árnyékában esélye sem marad az erkölcsi rehabilitációra. Ha Gyurcsány nem tudja napokon belül kimerítően megcáfolni a most felmerült gyanút, akkor távoznia kell a demokratikus politikából.”
Mintha Gyurcsány ambíciója, az, hogy „a morális és intellektuális igényesség főszerepet kap politikai önképében”, nem tetszene a szerzőnek. Mintha ez a megfogalmazás: „abban, ahogy látni szeretné magát és ahogy szeretné, ha a közvélemény látná őt”, már jelezné, hogy a szerző is azonosul az általánosan megfogalmazott konklúzióval: „A közvélemény elsöprő többsége eddig sem így látta”. Mintha a vázolt Gyurcsány-féle ambícióból logikusan következne, hogy ha nem tudja napokon belül kimerítően megcáfolni a vele szemben felmerült gyanút, akkor távoznia kell a demokratikus politikából. Jól értjük? Aki merészel a morális és intellektuális igényességnek főszerepet adni a politikájában, azt elég meggyanúsítani?
De Miklósi válaszol is a dilemmánkra: „Nem azért kell távoznia, mert ezzel javítja a demokratikus baloldal politikai kilátásait, noha ez is igaz. Azért kell távoznia, mert a demokratikus politikai ambícióval összeegyeztethetetlen erkölcsi vétket követett el.” Vagyis a szuveren.hu szerzője szerint a gyanú kimerítő cáfolatának hiánya már elég ahhoz, hogy az erkölcsi vétekről mint tényről beszéljen. Abban sem lát ellentmondást, hogy a demokratikus politika követelményére hivatkozva vár el olyasmit, amit a demokratikus jogállamok normáit tiszteletben tartva nem szokás elvárni, mert jogállamban nem szokás hitelt érdemlő bizonyíték nélküli gyanúsítgatásoknál a meggyanúsítottat, és nem a vádaskodót felszólítani a bizonyításra. Sajnálatosan árulkodó a mondat folytatása, amelyből a figyelmes olvasó számára kitűnhet: a szerzőnek eleve az a véleménye, hogy a baloldal kilátásainak az tenne jobbat, ha Gyurcsány távozna a közéletből. Na de ez elegendő ok-e ahhoz, hogy éppen abból adjunk fel, amire hivatkozunk, a demokratikus normák következetes érvényesítéséből?
3.
A politikus Fodor Gábor más érvelési technikát választott. Blogjában „Gyurcsány lopott? Orbántól biztosan” című bejegyzésében azt állítja: „Gyurcsány Ferenc valóban káros plágiuma nem az, hogy másolta-e szakdolgozatát vagy sem, hanem az, ahogyan Orbán Viktor és a jobboldal hatalomgyakorlási technikáit másolja.”
Tényleg párás szemekkel olvashatjuk, mit kifogásol Fodor: „A tényfeltárókat lopással vádolni… Az ügyet feszegetőket perrel fenyegetni – ez Schmitt Pál technikája”, mondja. Fodor nyilván átaludta az előzményeket, ezért nem tudja, hogy Gyurcsány megvádolásához éppen azt a technikát használják, hogy azt sejtetik, azért tűnt el a dolgozata, mert az ellenkezőjét nem tudja, nem akarja igazolni. Vagyis Fodor Gábor rafináltabb módszerrel, de szintén megfordítja a helyzetet: az eddig csak konstruáltnak tekinthető vád elleni tiltakozást, illetve az ilyesmi ellen egyedül hatékony lehetőség választását – azt, hogy a megvádolt a nyilvánossághoz és az igazságszolgáltatáshoz fordul – tünteti fel vádaskodásnak és ellenségkép-keresésnek.
Fodor nyilván nem véletlenül használja a plagizálás szót sem a címben, noha más értelemben. Rögzüljön csak, ami rögzülhet. Valljuk be, kell ahhoz némi cinizmus, hogy a politikai élethalálharc logikáját – amelynek Gyurcsány az áldozata, s amelynek oltárán nem nagy ár például a házszabályt ciklus közben, vissszamenőleges hatállyal megváltoztatni, Gyurcsányék frakcióalakítását megakadályozandó – Fodor most éppen Gyurcsányon kérje számon, és éppen akkor, amikor egyelőre hitelt érdemlő bizonyíték nélkül vádolják.
Fodor szerint „…hiába került ellenzékbe, hiába alapított új pártot, hiába hirdetett új politikát – a volt miniszterelnök nem tud a politika megújulásáért tenni, ráadásul egyre kétségesebb, hogy ez volna-e a valódi célja, nem pedig az Orbánnal folytatott személyes háborújának fenntartása és eszkalálása”. Milyen primitív, ennek ellenére közkeletű klisé ez: ha valaki védekezni mer, amikor politikai ellenségként kiiktatni igyekeznek, és nevén nevezi, ami történik vele, akkor ő az, aki ellenségeskedik, neki célja eszkalálni egy állapotot, mert nem hajlandó megtenni azt a szívességet a támadóinak, hogy a kedvükért eltűnik. Vagyis ugyanúgy felelős a „háborús” helyzetért. Meglep, hogy Fodor nem átallja alkalmazni ezt a módszert, meglep, hogy ezt a „nívót” felvállalja. „A politikai ellenfélre ellenségként tekinteni, az élethalálharc logikájába belehelyezkedni – maga az orbánizmus” - írja ma, Magyarországon, és állítólag a politikai kultúránk jövője miatt aggódik. Tényleg van ok az aggodalomra, csakhogy az ilyen érvelések miatt.
Feel at home – flickr/mobilestreetlife
4.
A demoratikus térfél egyik emblematikus sajtóorgánuma, a Magyar Narancs „Ennyi volt” felirattal jelent meg a címlapján, mellette Gyurcsány fotója, majd „Mint a kámfor” címmel szerkesztőségi cikkben foglalja össze álláspontját a plágiumvádról.
Azt írja a beharangozóban: „Ez a cikk Gyurcsány Ferencről szól. S az ő szakdolgozatügyéről, annak is inkább a kezeléséről. Mely kezelés, ha olyan lett volna, amilyen végül nem lett, ha olyan lett volna, amilyet elvárunk, ha másért nem, azért az egy szem szavazatunkért cserébe, nos, akkor lehet, hogy ez a cikk a sütőporcsempészőkről szólna.”
Én sajnálom a legjobban, hogy a Narancs szerkesztőségi írásában egyetlen olyan gondolat sem volt fellelhető, amelyet a fentiekben már ne vettem volna górcső alá. Természetesen ez az írás is kényesen elhatárolódik a plágiummal vádaskodó hírforrástól, a „sütőporos fiúkról” elhíresült műsortól. Siet leszögezni, hogy a hírtévések nem tekinthetők hitelesnek, de aztán kiderül, hogy sajna mégiscsak hitelt kapnak a gyanúsításaik és a „bizonyítékaik”. A célpontos logika alapján várna a Narancs is hitelt érdemlő cáfolatot. Elhiszi, hogy van itt valami a háttérben, aminek alapján aztán egy egész cikk szólhat arról, hogy „ennyi volt”. Szerintük a helyzet kezelése miatt volt ennyi, és megtudhatjuk azt is, mikor kezelte volna jól a helyzetet a meggyanúsított Gyurcsány. Kiderül, hogy egyetlen jó megoldás lett volna számára, ha előveszi a szakdolgozatát. Minthogy azonban a szakdolgozata közismerten nincs meg, megállapíthatjuk, hogy az elvárt kezelési módnak ez olyan esete, amit ugyan tetszetős dolog bevenni a felsorolásba, de értelmetlen. És az is kiderül, hogy minden más megoldás rossz.
Ehhez közbevetőleg néhány megjegyzés. Azért kíváncsi lennék, miért van az, hogy ebben az országban akkora a polgári öntudat, hogy elsőként nem az ilyen dolgozatok nyilvántartásáért felelős intézmény ajtaján dörömbölnek, mert micsoda dolog az, hogy eltűnik egy szakdolgozat, és csak akkor kopogtatnak vádló tekintettel a szakdolgozatíró ajtaján, ha az eltűnés szálai a vizsgálatok alapján hozzá vezetnek. Mert egy jogállamban, ha elvész az anyakönyvi kivonatunk, ugye nem vonják kétségbe másnaptól, hogy megszülettünk? El lehet ballagni a polgármesteri hivatalhoz, hogy adjanak ki egy hiteles másolatot. És mélységesen remélem, hogy a diplomákat nem úgy őrzik, mint a szakdolgozatokat, mert ha netán valaki elveszíti a jövőben a magáét, és az egyetemének sem lesz meg, akkor nyugodtan kétségbe lehet vonni bárkinek a végzettségét. Jó lesz vigyázni! Ha így megy tovább, esetleg diplomalopásra szakosodott tolvajok lephetik el az országot, akik könnyedén „alakítgathatják” mai és jövőbeni politikusok pályáját, ha nem kapunk észbe. És nemcsak politikusokét. Innentől kezdve mindenki kezdhet aggódni, aki nem találja a saját záródolgozatát. Mit csinál, ha az egyetem netán már leselejtezte? Holott a szomszédja már megvádolta, hogy más szövegével adta be a diplomamunkáját annak idején! Meg kell gondolnia százszor is, hogy elég jól őrzi-e az ember a tyúkjait, nehogy áttévedjenek kapirgálni a szomszéd kertjébe.
Mindenesetre a Narancs számára az lett volna az egyetlen elfogadható válasz, ha a dolgozatírónak megvan a saját példánya. Ez azt jelenti, hogy ha nincs meg, ők se hiszik, hogy nincs plágium. Ez onnan tudható, mert a második elfogadható válasz egyenesen az lett volna, ha Gyurcsány nyilvánosan beismeri, hogy csalt, a sógora szakdolgozatát adta be.
Harmadik elfogadható verzió nincs. Vagyis a Narancs szerkesztői el sem tudják képzelni, hogy valaki tényleg nem találja a szakdolgozatát. Hát még ha az illetőt Gyurcsány Ferencnek hívják! Ez aztán végképp elindítja sokak fantáziáját.
A szerkesztőségi cikk azokra az „óriási” ellentmondásokra is felhívja a figyelmünket, amelyeket a hiteltelennek nevezett hírforrás kínált fel. Ilyen szerintük az, hogy bizonyos egyezések vannak Gyurcsány dolgozatának bírálata és a sógor otthon állítólag fellelhető dolgozata között (jegyezzük meg, hogy egyelőre egyik sem olvasható teljes terjedelmében sehol). De a Narancs szerint ilyen ellentmondás az is, hogy a hiteltelennek tekintett hírforrás által készített interjúban a sógor cáfolja, hogy volt fellelhető szakirodalom Gyurcsány elvált felesége családjának házában, miközben Gyurcsány bezzeg úgy emlékszik, hogy volt. A Narancs szerkesztőségi cikke aztán a gyengébbek kedvéért megismétli a lényeget: „…egy kérdés van csak, hol az elbitangolt szakdolgozat. Anélkül ugyanis megette a fene az egészet. Hisz ennek az egésznek perdöntő része Gyurcsány Ferenc amúgy is problematikus személyes és természetesen politikai hitele.”
A tét tehát Gyurcsány hitelessége: a lélegzetünk is elállhat ekkora éleslátástól. Most már csak azt kérdezhetjük, mit gondol a szerkesztő, vajon mire gondolt az általa is hiteltelennek tartott hírforrás, amikor akciója számára a célpontot kijelölte. A szerkesztőségi cikk attitűdje és konklúziója tökéletesen megfelel a műsorkészítők legszebb álmainak. Nem vágynak ők arra, hogy a Magyar Narancs című liberális hetilap elismerje az ő hitelességüket, elég nekik, ha a gyanúsítgatásaik alapos vádként kerülnek be a köztudatba. Az már csak hab számukra a tortán, ha valaki azt a tényt, hogy a gyanúsítgatásaik ellen Gyurcsány az igazságszolgáltatáshoz fordul, egy kalap alá veszik Schmitt pótcselekvésével, aki egy tökéletes bizonyíték ismeretében fenyegetőzött ezzel.
Nem sorolom a sajnos hosszú listát is betöltő, hasonló példák sorát, hangsúlyozom, mind a demokratikus térfélről való. Ugyanígy lehetne elemezni a kormányoldal sajtóját, miként alakítja át a saját igénye szerint mondjuk a feltételes módot állítássá. Ezt tekintsük szomorú adottságnak. Inkább megismételem, amit előrebocsátottam: a demokratikus térfél számára a tét az, hogy másodszor is besétál-e ugyanabba a kelepcébe. Engedi-e átírni a valóságot, engedi-e, hogy partikuláris érdekek felülírják józan ítélőképességét és a demokrácia iránti elkötelezettségét? Az utóbbi kizárja, hogy egy gyanút hitelt érdemlő bizonyítás nélkül elfogadjanak vádként, s a vád bizonyítása helyett a gyanúsítás cáfolatát várják el ahhoz, hogy hajlandók legyenek feloldozást adni. Különben az, ami ma Gyurcsánnyal megtörtént, holnap bárkivel megtörténhet.
Az ügyről szóló írásaink:
– Fazekas Csaba: Plágium, plágium, plágium
– Mihancsik Zsófia: Mit ér az ember? Az újabb Gyurcsány-ügyről
– Andor Mihály: A végképp megrendült bizalom
– Lévai Júlia: A Gyurcsány-beszéd és néhány kérdés
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!