rss      tw      fb
Keres

Egy másik történet




A világért sem kívánok hozzászólni ahhoz a jórészt történészek között zajló vitához, amelynek egy kis szegletében megbújik az apám, Hanák Péter történész életének és munkásságának egyik „mozzanata”. Aligha ildomos ebben a helyzetben megszólalni. Tartom magam ahhoz, amit Hanák Péter gondolt: a történelem megítélése részben szakma, részben morális kiállás. Egyik rész tekintetében sem kívánok megszólalni. Fejemben alakul a történelem és résztvevői megítéléséről a kép, amely nem állt össze egyetlen narratívává. Így inkább egy másik történetet mondanék el, amelyet, ha lehetne, a maga hosszát és széles medrét megillető módon beszélnék el, de a Galamus szoros terjedelmi korlátai rövidre parancsolják az elbeszélés fonalát.

A hónap elején Erdélyben jártunk. Utunkat részben egy olyan történet vezette, amelynek már jó ideje utána akartam járni. Az élet hozta úgy, hogy május végén tervezték Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetését, amelynek hullámai még ma is érzékelhetők a honi szellemi közéletben. Mi is jártunk, nem is egyszer, Székelyudvarhelyen, ahol az elbeszélendő másik történet véget ért. Az idő, a helyszín részleges egybeesése valóban a véletlen műve. Ami engem foglalkoztatott, az Dr. Weisz Hermann történetének rekonstruálása volt 1944 májusa és júniusa fordulóján.

Weisz Hermann általános orvos volt Parajdon, rendelője a Korond felől érkező főutca egyik kanyarjában épült ház egyik szobájában működött. A ház a család lakóhelye volt. Elég dolga volt az akkor ötvenes éveiben járó doktornak, a faluban jószerével ő volt az egyetlen orvos. Betege volt szép számmal, jómódú és szegény egyaránt, talán a szegény volt a több. Mindenki annyit fizetett a vizsgálatért és a kezelésért, amennyit tudott. A parajdi sóbányában dolgozó bányászok, munkásemberek egészségét a munkakörülmények igencsak kikezdték. A bányászok kezeléséért egy nyugdíjpénztár is fizetett a doktor úrnak, amelyből a rendelőt fenn lehetett tartani. Weisz doktort izraelita vallásúként anyakönyvezte az akkori Monarchia precíz hivatala, később tért át a katolikus hitre. Vélhetően ez akkor és azért történt, mert feleségül vette az örmény katolikus Mánya családból származó Mánya Margitot. Mánya Margitnak ez volt a második házassága. Az első férje elhagyta, a Trianon utáni kisebb Magyarországra költözött. Weisz doktor és Margit két gyereket neveltek fel, egy lányt, Évát és egy fiút, Andrást. András időnként az apjával élt, így részben a „határon túl” járt iskolába. Az apja nevét viselte, nem a doktor úr becsületes nevét. Így lett belőle 1944-re a Magyar Királyi Honvédség századosa. Weisz doktor a fiaként nevelte, és amikor az ifjú ember botlásai miatt helyre kellett tennie a fiút, bölcs beszéddel ezt tette.

A magyar világ cudarabb oldala jó ideig nem érintette Weisz doktor kis világát. 1944 tavaszáig odaadóan végezte a munkáját, nem vonatkoztak rá a zsidókat sújtó rendszabályok. Nem viselt sárga csillagot, a rendelőjét nem zárták be. 1944 májusában azonban a parajdi csendőrség sem bújhatott ki a rendeletek szigora alól, minek következtében egy napon Weisz doktort vonatra rakták, és a marosvásárhelyi téglagyári gettóba szállították. A célállomás Auschwitz volt. Volt a faluban több ember, aki nem kívánta elfogadni ezt a végső, végzetes megoldást. A sóbánya munkásai is méltatlankodtak, hogy elvitték a doktor urat. Valaki, valahogyan visszahozta őt a faluba, igaz, rövid időre. Az is meglehet, hogy a doktor úr ezúttal el sem jutott a marosvásárhelyi gettóba. Az bizonyos, hogy a csend őrei vagy más uniformisba bújt végrehajtók rövidesen ismét a parajdi vasútállomásra kísérték, és vonatra tették Weisz doktort, ruhájára most már rákerült a sárga csillag. Ez a vonat ezúttal csak rövid időre állt meg Marosvásárhelyen. A tehervagonokból álló szerelvény hamarosan folytatta útját észak felé, Máramaroson begyűjtve a további deportáltakat. Hosszú utazás elé nézett a doktor úr, akinek volt dolga a marhavagonban utazó alkalmi betegeivel.

Amikor Weisz doktort másodjára is a vonatra rakták, Mánya Margit üzent Andrásnak, hogy ennek bizony már a fele sem tréfa. András Marosvásárhelyre sietett, tájékozódott, megtudta, hogy merre és hová tart a szerelvény. Már közel járt a ki tudja milyen határhoz, a helybeliek szerint ez a „lengyel” határ volt. András sietett, ahogy lehetett, mert tudta, hogy a határon túlról már nincs visszaút. Az egyik utolsó magyar állomáson érte be a szerelvényt. Magyar századosként határozottan, megemelt hangon követelte, hogy fontos ok miatt találják meg a doktor urat, akit magával kíván vinni. Mindenki keresni kezdte Weisz doktort, és mivel a szállítmány egy részét már német egyenruhások ellenőrizték, hamarosan megtalálták, és leszállították a fáradt, kimerült doktor urat, akivel András folytatta a hangos beszédet. A történet ismerői ma már több módon beszélik el, hogy András milyen ürüggyel, milyen parancsra hivatkozva követelte Weisz doktor átadását. Annyi biztos, hogy volt nála egy parancs, amelyen volt pecsét. Andrástól, aki egykoron velünk szemben lakott a Garas utcában, sohasem kérdeztem meg, miként zajlottak ezek az események. Erről a világról sem beszéltünk akkor, és amikor megérett az idő, hogy megpendítsem a témát, már késő volt. András tehát a doktorral is szigorú, parancsoló hangot ütött meg, s az öregúr csak lassan vette észre, hogy nevelt fia áll vele szemben. Amikor felismerte Andrást, majdnem a nyakába borult, nehezen tudta eljátszani a reá kirótt szerepet. Némi papírmunka rendezése után Weisz doktor kiszabadult, Andrással folytatta útját vissza Marosvásárhelyre. Visszatért Parajdra, ahol a helybéliek nem kérdezték, hogy miért és miként engedték szabadon, milyen volt az élet arrafelé, egyszerűen annak örültek, hogy ismét van orvosuk. Az élet a háború felhője alatt ment tovább. Hamarosan megérkezett a Vörös Hadsereg.

Az új világban nehezen találta meg a helyét a doktor úr. Folytatta a praxisát, de a kommunista párt vezetésével újjászerveződő román világ már nem az ő világa volt. Volt olyan elképzelés, hogy a család házát le kellene bontani, mert éppen a főút kanyarjában állt, és a tervezők szerint jobb út az egyenes út. András ekkor személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej-nek, a kommunista párt akkori főtitkárának írt levelet, amelyben a nemzetközi békeharc, valamint a józan ész nevében kérelmezte a ház megóvását. Sikerrel járt. Valamilyen ok miatt a házat nem bontották le. Ma is ott áll Korond felől a kanyar bal oldalán, közel a gyergyószentmiklósi útkereszteződéshez. De az új időket nem lehetett feltartóztatni. Weisz doktor magánrendelője nem illett az új rendszer terveibe, több ízben figyelmeztették, volt, hogy betiltották a rendelést. Elvették, majd visszaadták a diplomáját, kapitalista maradványnak minősítették az orvoslását. De mivel a doktor úrról mindenki tudta, hogy ő „onnan” is visszajött, és egy idő után ő maga is betegeskedett, már nem esett bántódása. 1958-ban szívrohamot kapott, és mire a távoli állami doktor kiérkezett, Weisz doktor visszaadta lelkét a teremtőjének.

Mánya Margit ma a parajdi katolikus temető feletti sírkert egyik elkerített részében nyugszik, református hitben megkeresztelt fia, András mellett. A Mánya családnak végső nyugalmat adó sírok egy domb tetején vannak, aki oda fel kíván kaptatni, különösen a nyári hőségben, annak fel kell kötnie a kapcáját. Margit sírján születése és halála itt nem közlendő dátumai mellett az szerepel: „Dr. Weisz Hermanné, sz. Mánya Margit”.

Weisz doktor, a halálát követően, még egy utazást tett meg. Sírja Székelyudvarhelyen van, a belvárosi református temető kis elkerített szegletében, ahová az idők során a zsidókat temették. A zsidó sírkertet vállmagasságig érő fal és a tetején stílusos szögesdrót veszi körül, kapuján lakat, amely csak akkor kerül le, ha kaszálnak vagy a temetőgondnok személyesen adja át a lakatkulcsot. Erre igen ritkán kerül sor. Ha valaki ide látogat, a kapu előtt és a fal felett is jól lát mindent, és ha egy csokor virágot és egy apró követ a sír felé áthajít, azok – a teremtő akaratából – a megfelelő helyre kerülnek. Weisz doktor pedig a szándékot legalább annyira értékeli, mint a tettet. András mentőakciójában sem az volt igazán fontos, hogy végbevitte, hanem az, hogy megpróbálta.

A doktor úr nem igazán értette, hogy a halálát követő jó harmincöt év elteltével miért állítottak egy igazán nem hivalkodó méretű holokauszt-emlékművet a kis területű sírkert közepére. De elfogadta, mint élete sok más fordulatát is. Ő maga nem emlékezett A bélyeges sereg versből az emlékműre vésett Ady idézetre, de feltehetően saját életének fonalával nem ellenkeznek az alábbi sorok:

Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idő kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagosan.

András Budapesten telepedett le, itt élt és itt halt meg. Weisz doktor fogadott fia ma a parajdi dombtetőn nyugszik feleségével, Annával közös sírban. Nyughelyükre gyermekeik ezeket a Kányádi-sorokat vésték fel:

Becsületből akit innen tarisznyáltak,
azt egykönnyen nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta.

Ha pedig ez két élet és két történet, vagy akár több, akkor így legyen!



Hanák András ügyvéd


Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!