Írjuk alá mi is…
- Részletek
- Vendégek
- 2012. július 22. vasárnap, 05:30
- Gerő Andrásné
…javaslom a Harmadik Napon. Gerő Andrásné. Gerő András. Tetszik neki az ötlet, de aztán mégis nemet mond. Így én sem írom alá, mégiscsak egy csapatba tartozunk.
Akkor, 2003-ban nem éreztem át eléggé, de ma már tudom, milyen rosszul eshetett Neked, Éva, hogy az általam főszerkesztett Európai Iskola-sorozatban megjelent Gyáni-esszé antiszemita értelmezésűnek ítélte Ignác adott mondatait. Én akkor tagadtam ezt, nem éreztem Gyáni esszéjében ilyen minősítést, de Te is, Éva, és Ignác is, nagyon határozottan állítottátok, hogy a szerző erre futtatja ki a mondandóját. De sült a hús, és nagyon finom vacsorát kaptam azon a nyárestén is Tőletek.
A férjemet támadják, kiállok mellette. Egy csapat vagyunk. Az aláírók is egy csapatba tartoznak. Aláírásuk egy olyan nyilatkozat alatt van, amely rágalmazással rágalmazza a férjemet. A nyilatkozatot kiadó egy egész szerkesztőség nevében ír. Menetközben változtat a nyilatkozat eredeti szövegén: a csapat VIP-es része így mást ír alá, mint a többiek. De mi más is lenne ez, mint részletkérdés?! A csapatot nem a texturális koherencia élteti, hanem a kiállás. Azaz az elhatárolódás. Erő mutatása. És az erő egyre csak nő.
A férjem kisebbségbe került, akitől egy többség elhatárolódik. Nem azért, mert büdös, vérfertőző, dögevő, kútmérgező, vasárnapot meg nem tartó, a gonosszal szövetkező. Bár „efef” szerint férjem „viselkedése eredményesen járul hozzá ahhoz, hogy még több antiszemita népesítse be szép hazánkat”. Érdekes megjegyzés ez ott, az ÉS Páratlan oldalán. Bátran, névvel. Nem tudom, férjem melyik konkrét viselkedési elemére céloz a néni (?) – bár, kétségtelen, néha én is idegbajt kapok egyik-másik dolgától. Érdekes, hogy az idős hölgyek (?) milyen speciális szerephez jutnak időről-időre a közéletben. (Ismerik, ugye, a 2003-as történetet, amelyet az Élet és Irodalom főszerkesztője 2012-ben aktualizálásra érdemesnek vél a férjem ellen írott legutóbbi vezércikkében?!) Ha a honi diskurzustársaságokra a lincselő tömeg szociológiai jellemzőit alkalmazom, meg kell hogy állapítsam: ahogy a lincselési esemény körüli koncentrikus körökben, úgy itt és most is az uszító, verbális erőszakot alkalmazó Nők azok, akik jellemzően megjelennek a legkülső körben.
De, visszatérve a többségre: nem tudom, kik ők. Egyáltalán: ők tudják, hogy kik is ők? Így, együtt?! És ha nem mosdatlan és nem munkakerülő, akkor, így együtt, mi is a bajuk a férjemmel?!
Férjemet elragadta az indulat. Eszébe jutott, hogy nem ismerhette meg a nagyapját. Persze lehet a holokausztról indulat nélkül is szólni. 2002 óta tudhatjuk, hogy hiányozhat az a szép koncentrációs tábor. Férjem családjából már csak a nagybácsi él, aki decemberben, a – szintén túlélő – Zsuzsi néni által főzött kiváló sólet mellett beszélt az újságcikkről, amelynek szerzője elidőzött annál az emléknél, milyen nagy izgalmat okozott a családban az, hogy azon a télen – 1944. december 24-én – be tudják-e szerezni a karácsonyfát. Végül sikerült, s ez mindenkit csendes, boldog reménykedéssel töltött el a jövőt illetően. Gyuri bácsi erre csak ennyit mondott: igen, számomra is emlékezetes karácsonyeste volt – aznap érkeztem meg Dachauba. Nem volt indulat a szavaiban. És belőlem sem váltott ki semmiféle indulatot a történet. Csak az ember iránti végtelen ámulatot (ez ritkán történik meg velem).
A férjem tudott volna indulat nélkül írni ezekről az antiszemita mondatokról. Tud beszélni és írni, ahogyan csak a megrendelő kívánja. Ez a dolga, ehhez ért. Évtizedek óta mást sem tesz, mint szavakat a dolgok alá, mögé, fölé – a füvet, példának okáért, még egyszer sem nyírta le. De a férjem nem akart indulat nélkül írni ezekről az antiszemita mondatokról. Azt ugyanis nem hallotta volna meg ez a kétszázas csapat, ahogy György Péter mondatait sem, egy éve már.
A férjem kesztyűt dobott Romsics Ignác arcába. A Horthy-korszakban, melyben a fizikai tér – szerintem kettes osztályzatot érdemlő – leromlásánál csak az emberi tényező – ötös skálán nem osztályozható – leromlása volt nagyobb, mindenki által tudhatóan ez még mindig azt jelentette: lovagias ügy. (Olvassák el Hunyady Sándor azonos című írását!) Férfiemberek egymás közt elintézik. Sajnálom Romsics Ignácot, hogy a Nagy-Nyilatkozat és a Kis-Nyilatkozat megakadályozta abban, hogy kiálljon. (Pedig, ahogy látom, a Kis-Nyilatkozat aláírói, a tanítványok, egytől egyig mind férfiemberek.)
1938-ban tiltakoztak közéleti személyek a zsidótörvény kihirdetésekor. Az aláírásukkal. Több kellett volna. Még csak nem is sokkal több. Lehet, hogy elég lett volna a piacon, a villamoson, a kis-magyarországi nagy homokozókban rácsapni a szájra, amely zsidózik. Mégiscsak más az a pofon, amit Babits keze ad. Az lovagias ügy.
Aláírni – azóta is szokás. Már 1986-ban, amikor még maga Gorbacsov sem tudott a rendszerváltozásról, alá lehetett írni a Lakiteleki Nyilatkozatot és az Új Márciusi Frontot. (Mindkettőt aláírták olyanok, akik hic et nunc a rubicon.hu-n is aláírtak.) 1989-ben 124 ezer tiltakozó aláírás született Bős-Nagymarossal szemben. Én magam is aláírtam. Felemelő érzés volt. Tudtam, példának okáért, a korcsulai nyilatkozatról is, amelyet 1968-ban írtak alá magyar filozófusok Csehszlovákia megszállása miatt, és akiket, emiatt, kizártak, elbocsátottak és a többi – de akkor még csak nyolcéves voltam (könnyű nekem).
Most háromszáz aláírás körül zártunk Gerő András ellenében, aki a magyarországi kurzus-történetírás antiszemita beszédhagyományának feléledésére hívta föl a figyelmet roppant provokatív írásában. Mit tett volna ez a háromszáz kézpár 1938 és 1944 között? Tett volna bármit? Aláír? Vagy felpofozza a vasutast, aki vízért cserébe a komáromi peronon aranyat kér?! Ugye, milyen elképesztően demagóg és manipulatív vagyok?! Megtehetem. Egy feleség mindent megtehet. Bárha füvet is nyírathatna…
Az aláírók Romsics Ignácot és nem a mondatait védik meg. És mi lesz a mondatokkal, amik mögül kivették a személyt?! Az ember nélküli mondatok olyanok, mint a szavak nélküli aláírások: nem a Szellem, hanem a Fizika tartományába tartoznak, ahol élettelen mintapéldányokként raktározódnak.
Egill (fametszet) – sagasteads.blogspot.hu
Csak hogy el tudjak szakadni a mai magyar valóságtól, kilencedik századi izlandi történetet olvasok: Egill sagáját. Meglehetősen agresszív, már tizenévesen is óriási, otromba alak, de egyben érző lélek volt ez az Egill: ha szerzett az ellenségtől egy jó harci hajót, vagy éppen lemészárolta az őt gyatrán megvendégelő házigazdáját egész háza népével együtt, rögtön verselt is egyet. Végtelenül sűrű szövegek ezek, és a summázatuk: gyilkolni – lehet; akár még apját, Kopasz Grimet is megölheti a játékos vasárnap délutáni birkózás elfajulásakor, de a szövetségek megbontása és az esküszegés – az megengedhetetlen. Ez a tahó Egill egy olyan törzsi világban élt, amelyben az egyéni elemi indulatkitörések – még ha véres és iszonyatos tettek voltak is – nem jártak morális megítéléssel: hiszen minden egyes haláleset után jóvátételt, megváltást fizettek a túlélő családtagoknak. Az erkölcsi stigmát nem az egyénbe, hanem a közösség azon tagjába égették bele, akinek cselekedete a gazdasági vagy szociális kohéziót gyengítette. Ez akár maga a király is lehetett, amikor megpróbálta a népgyűlésen semmibe venni az ún. törvénytudókat, a törvénykezők és ítélkezők autonóm eligazítóit, az ősi szokások ismerőit.
Hamvas Béla szerint napjaink korszelleme attól torzul el, hogy az emberről leválasztani igyekszik a bűnt. De hiába az erőfeszítés: az ember ontológiailag rontó és romló egzisztencia. „A történeti ember létezésének tisztázása és megértése szempontjából semminek sincs döntőbb jelentősége, mint a belátásnak, hogy önmagában a bűnről való tudatot ébren tartsa. Ez az emberi egzisztencia valódiságának elemi feltétele. Gondolkozás csak akkor lehet hiteles, ha a bűntudatot számon tartja.” Márpedig a XX. század, élén a tudományokkal, folytatja tovább Hamvas, nem tesz mást, mint letagadja, elfojtja, hazudja a bűnt: a biológia, a szociológia, a pszichológia által kínált valóságértelmezési technikák csak a rejtőzködésre, a totális emberi előli elbújásra tanítják az embert.
A bűn beismerése és számon tartása persze nem teszi az embert boldoggá, de a világát harmonizáltabbá változtatja, lévén a bűnnel szembeni jóvátételi kötelezettsége nem felejtődik el. Tehát ha a gondolkozását, legyen az köznapi vagy éppen akadémiai, bűntudat alapúvá teszi – most és mindörökké.
Kedves Lakótársaim a magyarországi térben, hacsak nem akarunk, hamvasi terminológiával élve, „kianalizált, üres vigyorú ontológiai idióták” lenni, vegyük tudomásul: férjem akkor és úgy használ indulatos kifejezéseket minden zsidóellenességgel szemben Magyarországon 2012-ben, amikor és ahogyan csak akar. Ez van. Németországban, például, nem tehetné. Ott már nem lenne rá szüksége.
Gerő Andrásné, Bíró Judit társadalomtörténész, szociológus
(kép: nokapalyan.hu)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!