rss      tw      fb
Keres

Gauck tiszteletes úr



Akárcsak nálunk, Németországban is volt államelnök-választás idén tavasszal. Christian Wulff 2012. február 19-i kényszerű lemondása után a demokratikus németországi pártok közös jelöltjeként Joachim Gauckot választották meg a Német Szövetségi Köztársaság tizenegyedik államfőjévé.

Ezzel – Richard von Weizsäcker után először – nagy elfogadottságú, hiteles személy került az államelnöki székbe. A németek fontosnak tartják kiemelni az államfő és a kormányfő két közös tulajdonságát: mindketten a hajdani NDK polgárai voltak, és mindketten protestánsok. Gauck evangélikus lelkészként, aktív polgárjogi harcosként élt az NDK-ban. Abszolút feddhetetlensége és ellenálló múltja alapján választották meg NDK állambiztonsági szolgálatának iratait feltáró hivatal elnökévé. Ezt a tisztséget 1992 és 2000 között töltötte be. A mindennapi nyelvhasználatban csak Gauck-hatóságnak (Gauck-Behörde) nevezett hivatal jól végezte a munkáját. Vezetőjének komoly érdemei vannak abban, hogy a tetteseknek, tanúknak és az áldozatoknak mára már sikerült feldolgozniuk „az NDK  rettenetes örökségét”, hogy Gauck egyik könyvcímében használt fordulattal éljünk. 2003 óta elnöke a Felejtés ellen – a demokráciáért (Gegen Vergessen – Für Demokratie) egyesületnek.

A magyar média keveset foglalkozott Gauck államfővé választásával – akkoriban zajlott a Schmitt-ügy –, a bulvármédia jellemző módon „házasságtörő” kapcsolatát emelte témájául. Azóta megjelentek tárgyszerű írások is róla. Ezek az állambiztonsági iratok korrekt kezelését, mindenki számára biztosított hozzáférhetőségét említették érdemeként.

A német közéletre jó hatással van, hogy Gauck – élettársával, Daniela Schadt újságírónővel együtt – beköltözött a Belvedere-palotába. Ellenállt a „családi viszonyai tisztázására” irányuló sajtónyomásnak, ebbe is belenyugodtak már. Jó látni becsületes, markáns arcát a hivatalos ünnepélyeken, s néhány kezdeti diplomáciai ügyetlenkedés után a hivatalába is beleszokott.

Államfőként is megmaradt morális kérdések tisztázásán gondolkodó értelmiséginek, erről tanúskodik az idén hat kiadásban is megjelent kis könyve a szabadságról (Freiheit. Ein Plädoyer. München, Kösel-Verlag). Ebben a kanti etika alapján gondolkodó és a Luther-biblia emelkedett és szemléletes nyelvén fogalmazó írásban a múltról, a saját és a nemzedéke, nemzete múltjáról beszél. Gyermekként élte meg a háborút. Hajóskapitány édesapja angol hadifogságból szabadult 1946-ban, 1951-ben kémkedés és szovjetellenes izgatás miatt letartóztatták, és szovjet munkatáborba hurcolták. Innen 1955-ben engedték haza. Joachim Gauck az evangélikus teológián kezdett tanulni – állami képzésbe édesapja „múltja” miatt be sem juthatott volna –, majd lelkész lett.

Kora ifjúságától kezdve nagyon tudatosan gondolkodott a német történelemről. A holokauszt bűnét német emberként így élte meg: „Megoldhatatlan feladatnak tűnt számomra Auschwitz után hinni Istenben. Nem is tudom, hányszor veszítettem majdnem el a hitemet és hogyan, mikor találtam meg mégis”. (32.) Leírja, hogy egész lelkészi tevékenysége során tudatosan elkerülte, hogy prédikációjának tárgyául tegye a 1Móz 1,27 bibliai textust: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt”. Nem akarta elfogadni, hogy az Isten képére teremtett ember képes legyen embertársai céltudatos, tervszerű, ipari méretű irtására.

Aztán a textust a maga számára így értelmezte át: „Most már így tudtam olvasni: Isten az embert az ő képére teremtette a felelősségvállalás csodálatos képességével. Olyan sok teremtmény van a világon, de csak egyetlen, amely képes arra, hogy felelősséget vállaljon saját magáért, embertársáért és a körülötte levő világért.” (33.)

Joachim Gaucknak nemcsak a protestáns papok hagyományos megszólításaként jár ki a tisztelet. Úgy gondolja: „Felelősségvállalási képességünk nem olyasmi, amelyet filozófusok, politikusok vagy lelkészek mintegy kívülről beleplántálnak az életünkbe, hanem emberi lényegünk alapja. Magunkat veszítjük el, ha nem vagyunk képesek ennek az elvnek a követésére.” (36.)

Olyan ember szavai ezek, akinek nem a hivatal ad méltóságot, hanem aki személyével ad méltóságot a hivatalnak. Aki a királyi menyegzőről szóló példázatban – „Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22, 1-14)  – a választottak között van.

(Huszár Ágnes)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!