rss      tw      fb
Keres

Aczél Endre


Az én olimpiám – 10.
2012.08.07.




Megesik, hogy fullasztó melegben is könnyebben lélegzik az ember. Mármint a tévé előtt. Velem ez a hét első napján – noha tudtam, hogy kétszer egymás után nem lesz „Krisztián-nap”, legalábbis nem most – háromszor is megesett. Sorba állítom az élményeimet. Magától értetődik, hogy valamennyi magyar szereplés közül közszeretetnek örvendő férfi kézilabdázóink meccsének volt a legnagyobb a tétje. Élet vagy halál. Negyeddöntő vagy hazautazás. Őszintén szólva azután, hogy az előkészületi mérkőzések oly remekül sikerültek – kivált a franciák, de a szerbek ellen is –, nem erre számítottam. Gyanítom, a szövetségi kapitány se. A horvátok ellen ugyan senkinek nem volt esélye, de a Nagy Lászlóval megerősített magyar válogatottnak a dánok és a spanyolok ellen föltétlenül. Mind a kettő elúszott. Maradtak a szerbek, akik – miképpen mi – csak Dél-Korea ellen tudtak nyerni. És ez a legutolsó esélymeccs is nyomorultul kezdődött. Többször voltam azon a ponton, hogy kikapcsolom  a tévét, mert kínszenvedés volt látni a kihagyott helyzetek tömegét, az eladott labdákat. Másfél félidőbe tellett, amíg az eddig halavány Mocsai Tamás és a szokott (nagyszerű) formáját nyújtó Császár Gábor, na meg a védekezésben egyre pótolhatatlanabb Nagy László lassan-lassan hibátlanná váló játékával kidomborodott a magyar csapat képességbeli fölénye. Mi ugyanis valóban jobbak vagyunk, mint a szerbek. Talán jobbak, mint a dánok és a spanyolok. De valahogy Mocsai kapitánynak az eddigi mérkőzéseken nem sikerült úgy „összeraknia” a mi nagy egyéniségeink védekezését, hogy annak hozadéka is legyen. Most igen. A lehető legjobbkor. Pillanatnyilag azt tudjuk, hogy a negyeddöntőben csoportnegyedikként a másik csoport első helyezettjével, a mindenkit verő izlandiakkal kell mérkőznünk. Tőlük két utolsó meccsünkön elég alapos verést kaptunk. De Izlandnak – a svédeket is ideértve – kétszerte könnyebb ellenfelei voltak itt Londonban, a selejtezőben, mint nekünk. Van esélyünk, éspedig nem azért, mert a remény hal meg utoljára, hanem két oknál fogva. Az egyik, hogy nincs az a remek csapat, amelyik öt győzelem után ne tudna megbotlani (az amerikai férfi kosárlabdacsapat Litvánia ellen egy ilyen botlás küszöbén állt). A másik, hogy a Szerbia elleni háromgólos győzelem lelki értelemben egészen bizonyosan fölfelé viszi a magyar válogatottat: van már önbizalom, sőt hit abban, hogy a Mocsai-csapatnak kijelölt, sorsszerű útja van – egészen… Meddig is? Elválik. Izland nem Horvátország. Papíron ők az esélyesek, de az orosz női vízilabdaválogatott is az volt miellenünk, s lám, kivertük őket, a lányok már az elődöntőben vannak.


Magyarország–Szerbia 26-23 – MTI-fotó: Kovács Anikó

Valamilyen tehertől megszabadultak Kemény Dénes legényei is. Úgy elverték a bennünket verő Montenegró ellen győztes (fizikailag kiváló, úszni tudásban még inkább) Egyesült Államok válogatottját, mint Tarzan a majmát. Noha vízilabdában nincs „hatos fal”, mint a kéziseknél, már a „csajok” megmutatták: az nyer, aki jobb a védekezésben. Az amerikaiak akármit csináltak, minden lepattant rólunk. Viszont végre-végre – ezt kicsit rosszkedvűen mondom, mert miért csak végre-végre? – úgy értékesítettük az emberelőnyös helyzeteink javát, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ne felejtsék: a Team USA Pekingben ezüstérmes volt, nagyon megverte Szerbiát, mielőtt a döntőben négy góllal kapott ki tőlünk. A hétfői különbség eggyel több volt. Akárhogyan igyekeztek az amerikaiak, a végén örülhettek, hogy öttel „megúszták” a meccset, mert volt az a különbség hét is.

A minap beszéltem egy volt magyar olimpiai bajnokkal (1976), aki közölte, „minden pénzben” hajlandó fogadni, hogy a Kemény-csapat negyedszer is (Sydney, Athén és Peking után) nyerni fog. Nem mertem ellenfogadást ajánlani (nem lottózok, nem totózok, semmilyen szerencsejátékban nem próbálgatom magam), viszont tudom, hogy az illetőnek a hazafiságánál erősebb a látása. Nem ugyanazt olvassa ki a vízből, mint én. Legyen igaza, ennél jobbat nem kívánhatok, ha aggályaim vannak is.

Miért? Mert amit én az Udovicsics-Filipovics-Prlainovics triótól láttam szerb mezben, annak a 70 százaléka is elegendőnek látszik ma az olimpiai aranyhoz. Hacsak nem jön az a bizonyos banánhéj… Mi mindenesetre az ún. szerb ágon harcolunk tovább, ami nem jó. Ha a negyeddöntőben megverjük az újjászületett olaszokat, akiktől az ugyancsak negyeddöntős spanyolok az utolsó csoportmeccsen szerintem félig-meddig szándékosan kaptak ki, mert nem a szerb, hanem a montenegrói ágra akartak kerülni, akkor megint jön a nemezisünk, Szerbia. Hm. Előbb azonban elégtételt kell vennünk az olasz csapattól elszenvedett minapi, budapesti vereségért. (A szerb-montenegrói csoportdöntetlent szerintem „levajazták” – végtére is miért igyekezett volna Szerbia, hogy megverje a vele több mint rokoni kapcsolatban lévő Montenegrót? A döntetlennel tudniillik ők ketten a továbbiakban „leváltak” egymásról.)


Magyarország–Egyesült Államok 11-6 (Kemény Dénes) – MTI-fotó:Kovács Tamás

Hétfőn beindult a kajak-kenu gépezete. Az a sportág, ahol nekünk a William Hill fogadóiroda négy aranyat jósol. Meg mi is kábé ugyanannyit ennen magunknak. A bajnokjelöltek közül egyelőre csak Vajda Attila (kenu, 1000 méter) szállt vízre gyors egymásutánban (elő- és középfutam), és kétszeres másodikként simán bejutott a döntőbe, de hárman is jobb időt mentek, mint ő. Ez nem föltétlenül ígér aranyat, de nagy versenyt, azt igen. Érdekes módon a magyar indulók közül a lehető legnagyobb fölénnyel, több másodperces előnnyel a Kökény-Dombi kajakos páros (1000 m) ment mindjárt az előfutamból a döntőbe, holott ők nem is szerepelnek a William Hill listáján. Lehet, hogy valóban ennyire jók? Az pedig, hogy a női kajaknégyes ugyancsak simán döntős lett első nekifutásra, senkit se lepett meg, de az ő időeredményük kb. ugyanannyival maradt el a németeké mögött, mint a Kökény-Dombi páros mögött másodiknak kvalifikáló – ugyancsak német – kettősé. Ezt a számot „általában” a németek nyerik; nem szól mellettünk, hogy a Szabó-Kozák-Kovács-Fazekas kvartett nagyon sok vita után állt össze, és a szakmának legalább a fele úgy véli, hogy ennél a felállásnál van, lehetett volna jobb is.


Hak Szön Jang – rickey.org

Lábjegyzetek jönnek. Férfi tornában én olyan – egészen különleges – egyéni teljesítményt régen nem láttam, mint a szerenkénti döntő ugró- és gyűrűszámában. Sokat mondjuk ugyan, hogy a riválisok köre egyre szélesebb és szélesebb (itt például régen nincs japán, kínai vagy orosz monopólium – lásd Berki angol ellenfelét), de azért nem lehet két másodperc alatt napirendre térni afölött, hogy az ugrók között egy dél-koreai, a gyűrűsök között meg egy brazil kápráztatta el a közönséget – na meg a bírákat. Lám, lám. A minap a dél-koreai vívók iránti csodálatomnak adtam hangot, most meg egy Hak Szön Jang nevű urat kell dicsérnem. Egyre nagyobb a terítés, szinte minden sportágban. Itt vannak például a házigazda britek, akik egy hangya szorgalmával gyűjtik az aranyaikat: már 18-nál tartanak, szinte tapintható közelségben az ismét vezető kínaiakhoz meg az amerikaiakhoz. Hihetetlen! Bár egy kicsit igazságtalan vagyok. Igaz ugyan, hogy 1952 és 1996 között öt aranynál több soha nem jutott a szigetországnak, de Pekingben, négy évvel ezelőtt már 19! Ezzel versenyeznek most, és ha minden jól megy, túl is teljesítik önnön rekordjukat. Ötvenhat aranyuk ugyan nem lesz, mint az első hazai olimpiájukon, 1908-ban, de hát akkor még csak 22 nemzet versenyzett. Tizede a mainak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!