Aczél Endre
- Részletek
- G-7
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
Az én olimpiám – 6.
2012.08.03.
Ryan Lochte éppúgy túlbecsülte magát, mint Hosszú Katinka. Mindketten azt gondolták, elég 45 percnyi szünet ahhoz, hogy kifújják magukat, és két sorsdöntő ütközetben rajtkőre álljanak. Mindketten elbuktak. Hosszú még döntőbe sem jutott 200 pillangón, aztán lemaradt a dobogóról legjobb számában, a 400 vegyesen; Lochte-nak, a világ legjobbnak tartott úszójának csak egy bronzra, illetve egy ezüstre tellett csütörtökön 200 háton és 200 vegyesen. Hosszút azonban hagyjuk. Lochte-nak tudnia kellett, hogy két honfitársával szemben – Claryvel háton, illetve Michael Phelpsszel vegyesen – emberfelettit kell kihoznia magából a győzelemhez. Mégse volt szíve „kiszállni” valamelyik versenyszámból, pedig ha megteszi, az egyiket egészen bizonyosan megnyeri. Mohó volt, túlságosan sokat akart. Alighanem a „nagy Michael” babérjaira tört (nyolc arany egy olimpián), de ez most már álom marad. Négy aranya „úszott el” eddig: az iménti két számban, plusz a 200 méteres gyorson, na meg a 4x100 méteres gyorsváltóban, ahol ugyanaz vette el tőle az elsőséget ( a francia Agnel), aki 200 méteren. Így is van neki kettő, de ha az olimpia előtti eredményeket tekintjük, lehetne – valóban – hat is. A sors fintora, hogy a már-már leírt Phelpsnek nem volt sok egy estére két szám: azután, hogy megverte Lochte-t 200 vegyesen, remek idővel megnyerte a 100 pillangó előfutamát is. Ennyivel jobb erőállapotban lenne, mint ifjabb kollégája?
Phelps–Lochte–Cseh (MTI-fotó: Kovács Tamás)
A körmömet persze nem őértük rágtam, hanem Cseh Lászlóért, aki a 200 vegyes döntőjében mindkettejükkel szembe került: a Lochte-énél rosszabb, a Phelpsénél jobb idővel. Cseh olyan remekül teljesített az elő- és középfutamban, hogy már-már azzal kezdtem hitegetni magam: ugyanígy lesz a befutónál is a döntőben. Egyáltalán nem lett, sőt. Dráma lett. Phelps simán nyert, Lochte lemaradt, Csehnek viszont eposzi küzdelmet kellett vívnia a brazil Pereirával a bronzért. Nyert. Az utolsó tíz méteren hozta be és előzte meg ellenfelét, ami korábbi, majdnem tragikus teljesítményei után egy főnixmadár káprázatát idézte föl. Így aztán Gyurta csodálatos aranya után lett egy remek bronzunk is (férfi) úszásban, ami kevesebb ugyan, mint amit vártunk, de a látottakhoz képest akár jónak is mondható. És még nincs vége. Érmünk talán több nem lesz, de pontszerző helyeket (Kis, Kapás, vegyesváltók) még megkaparinthatunk.
Ugyanitt, az uszodában a magyar pólóválogatott gólzivataros meccsen (mindössze) két találattal megverte az egyáltalán nem gyönge, Kovács „Kokó” István (a hajdani sokszoros bajnok Honvéd trénere) által edzett és szakzsargonban szólva „jól összerakott” románokat, amivel elvileg (feltételezve egy gólzáporos győzelmet a britek ellen) csoportjában a negyedik helyen fog végezni, tehát negyeddöntős lesz, ám mi lesz akkor, ha netán a románok „megfogják” a montenegróiakat, az amerikaiak a szerbeket, mi meg mondjuk kikapunk a Team USA-tól. Nos, abból nem sok jó lesz. Ma csak a papírforma szól mellettünk, mert egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik szerint meccsről-meccsre javulunk. A montenegróiak ellen vesztes játék tényleg jobb volt, mint a szerbek elleni „terített betli”, de a románok – mégse a szakma csillagai – egy rövid időszaktól eltekintve végig partiban voltak velünk, és gyötrelmesen megszórták a kapusainkat. Nem is emlékszem, mikor kaptunk utoljára 15 gólt…
Ami azt illeti, mi viszont kézilabdában nem voltunk partiban a horvátokkal. Hét (!) góllal kaptunk ki tőlük úgy, hogy egy percig sem vezettünk és a második félidőben, csak ide-oda tébláboltunk. Mocsai kapitány szerint „nem pörögtünk fel”. Így is lehet mondani. Halkan megjegyezném, hogy világklasszisaikat (Balics, Csupics, Vori) a horvátok valamivel többet ültették a kispadon, mint használták a játéktéren, és még így sem tudtunk komoly ellenfeleik lenni. Meglehet, azért sem, mert a Veszprém kapusa, Alilovics, aki történetesen horvát, jobban ismeri a magyar kéziseket, mint ők saját magukat. Nos rendben: meglehet, a horvátok a világ legjobbjai ma. De hogy azzal a játékkal, amit ellenünk produkáltunk, a szerbek és főként a spanyolok ellen se megyünk sokra, az holtbiztos. Akkor viszont jön a kiesés, amit ne adjon isten..!
Egyébként nem föltétlenül kell nyerni ahhoz, hogy valaki hősként távozzék erről az olimpiáról. Példánk természetesen a cselgáncsozó Joó Abigél, aki sérült térddel, bicegve vívott meg két meccset, s végül ötödik lett. De úgy, hogy egy lengyel lányt ipponnal dobott meg. Noha a két eset között – hogy stílszerűek legyünk – legföljebb sánta párhuzam vonható, látott már ilyet a világ. 1976-ban, Montrealban egy Fudzsimoto nevű japán tornász a lovon eltörte a térdkalácsát, s amikor legjobb szerén, a gyűrűn kellett versenyeznie, valósággal kitámogatták őt a szerhez. Ember nem gondolta volna, hogy vállalkozik a gyakorlatára, hiszen a gyűrűn a leugrás kulcselem. Ez a kamikáze-származék azonban vállalkozott rá. Megcsinálta a gyakorlatot, és úgy ugrott le, hogy valósággal belefúródott a szőnyegbe. Miáltal a japán csapat olimpiai bajnok lett – ő meg szilánkokra törte a maradék térdkalácsát. Soha többé nem versenyzett. Joó Abigélre ilyen sors nem vár ugyan, sérülése nem ennyire súlyos, de elszántságban talán mégis Fudzsimoto kései utódának nevezhető. (Ad notam: a Nemzeti Sport honlapja Abigél teljesítményét Az akarat diadala címmel reklámozta. Nem kellett volna. Ez a cím foglalt. Adolf Hitler és a náci párt – döbbenetesen imponáló – apológiáját Leni Riefenstahl filmrendezőnő vitte szalagra 1935-ben Triumph des Willens néven. A Nemzeti Sport most elkönyvelheti a „műveletlenség diadalát”.)
Tornáról – Berki Krisztiánt leszámítva – természetesen kevés szó esett eddig; most esnie kell. Az amerikai női válogatott (megelőzve az oroszokat és a románokat) nagy fölénnyel megnyerte a csapataranyat, s csütörtökön egy Gabby Douglas nevű afro-amerikai Barbie-baba személyében az egyéni összetettet is (megint két orosz előtt). Hazafiainknak tudniuk kell, hogy amerikai női torna azóta van, hogy Károlyi Béla és neje, Erőss Márta kitelepült az Államokba. Előtte, erdélyiek lévén, a román válogatottat edzették, onnantól az amerikaiakat palántázgatták. És a kilencvenes évek elejétől az ő neveltjeik nevétől volt hangos a világ: Comaneci, Eberle, Szabó Kati helyett jött Mary Lou Retton meg Kerri Krug. Noha Károlyi (70) a kilencvenes évek közepén „visszavonult”, neje ma is az amerikai tornaválogatott koordinátora, és a házaspár texasi birtoka e válogatott hölgyágának edzőtábora volt a londoni olimpia előtt. Ahol is feltűnt – videókon látható – az a nagydarab ember, aki győzelmük után Londonban a lányokat ölelgette, lévén vezető edzőjük. Mit tesz isten, ez a férfiú is erdélyi (kolozsvári) magyar: Brestyán Mihály, aki egyébként ugyancsak a nejével a mai Amerika legsikeresebb tornaiskoláját birtokolja és vezeti, s tanítványai közül ketten is ott voltak a londoni nyertesek között. (Douglas személyi edzője – kínai.)
Gabby Douglas – blog.zap2it.com
Arra például, amit a romániai születésű, ott iskolázott, mind a román, mind az amerikai válogatott kinevelésében, felkészítésében halhatatlan érdemeket szerző magyarok (Károlyi, majd Brestyán) véghez vittek, büszkék lehetünk. De még egyszer leírom: Rebecca Soni, aki a mellúszás kétszeres királynője lett csütörtökön, se nem Károlyi, se nem Brestyán. Nem Erdélyben született, nem ott járt iskolába, nem emigrált. Csak a szülei, Kolozsvárról persze. Amerikában mindenki vagy mindenkinek a szülei, nagyszülei jöttek valahonnan: az újgenerációsok mind amerikaiak, hiába próbálják őket „kisajátítani”. Épp ezért viccesnek gondolom, hogy Deák Horváth Péter még csütörtökön is konokul Sőni Rebekát emlegetett; még viccesebbnek, hogy 24 óra alatt – állítólag egy nézői levél nyomán – ő meg a szerkesztői rájöttek, hogy Soni nem „Szőnyi”, hanem Sőni. Nos tisztelt uraim és hölgyeim, ehhez nem kellett volna kivárni a nézői levelet. Tudniillik a Wikipédián egy kattintással kideríthető, hogy az 1987-ben, Amerikában született Rebecca (és ekként, nem pedig Rebekaként anyakönyvezett) úszónő híres-neves nagypapája dr. Sőni Pál, irodalomtörténész, kolozsvári egyetemi tanár (+1981). Ez Romániában olyannyira nyilvánvaló volt már egy évvel ezelőtt is, hogy a sanghaji úszó-világbajnokság után (ahol Soni bajnok lett) a Sportvox névre hallgató romániai sportportálon egy Mihai Gotiu nevű újságíró „Románia elveszített egy világbajnokot” címmel közölt szomorú írást, arra hivatkozva, hogy Sőni (ő helyesen írta le) szülei kolozsváriak voltak. Na igen. Ha maradnak, és nem emigrálnak, ha Rebecca Kolozsváron születik, akkor… Mint látni, verseny van. Egy amerikait románok is, magyarok is a magukénak akarnak tudni; az előbbiek a szülők eredeti, helyi illetékessége, az utóbbiak származás okán. De vigyázat! Nem akarok cinikus lenni, de mivel a csernovici (bukovinai) születésű, majd Kolozsvárra költöző dr. Sőni nyilvánvalóan Schönből magyarosította a nevét (erdélyi barátaim ezt határozottan megerősítik, folytattam némi kutatást), még Izrael is „bejelentkezhet” Rebecca-Rebekáért. Az volna az igazi mulatság.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
