Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 4.
2012.08.01.
Mi a fene! Lehet, hogy első londoni aranyérmesünk, Szilágyi Áron olvassa a Galamust? Tudniillik a Nemzeti Sport ekképp idézte őt: „Ezt hívhatják önkívületnek.” Vasárnap éjszaka én voltam szerencsés leírni azt, hogy Áron „félig önkívületben” vívta végig az öt győztes meccsét. Tréfás kompromisszumot ajánlok: a bajnok „félig” olvasta szösszenetemet. Avagy, ami valószínűbb: Szilágyi pszichológiailag élve boncolta önmagát, én meg ugyanezt tettem vele, s ugyanarra az eredményre jutottunk. Az ő válla mellett (képzeletben) még egyszer megveregetem a magamét is.
Magyarország–Montenegró: 10-11 (MTI-fotó: Kovács Tamás)
Aztán mondanék egy furát. Most kell igazán félni a magyar vízilabda-válogatottól – holott Szerbia után Montenegrótól is kikaptunk. Déjà vu. Sydneyben (2000), ahol a Kemény-különítmény az első aranyát szerezte a három közül, a csoportmeccseken a horvátok is, a jugoszlávok is megvertek bennünket, aztán az egyenes kieséses sorozatban alaposan megvertük az olaszokat, a végén, a döntőben meg „tönkre” az oroszokat (13-6). Ahhoz, hogy a mostani hatos selejtező csoportunkból tovább menjünk, azaz negyeddöntőt játszhassunk (akárkivel, olaszokkal?, horvátokkal?) voltaképp csak Romániát kell megvernünk, mert a brit csapat nem ellenfél. Még az amerikaiaktól is kikaphatunk. A nyilatkozatokból látom, hogy a szerbek elleni lesújtó teljesítmény után a Montenegró elleni meccset (10-11) mindenki az éledezés első jelének, egyszersmind boldogtalanságunk záróakkordjának tekinti. Úgy legyen.
Dacára annak, hogy Dél-Korea ellen, ha kínlódva is, de „hozta” a győzelmet a magyar kézilabda válogatott, nehezebb helyzetben van, mint a (még) nulla pontos pólócsapat. Mocsai Lajos csapatának ugyanis vagy a horvátok, vagy a spanyolok, vagy a szerbek ellen kell nyernie ahhoz, hogy negyeddöntős legyen. Három rettenetes kihívás; történelmi balszerencse, hogy épp ezekkel (na meg az Európa-bajnok dánokkal) sorsoltak bennünket össze. A „túloldalon” ugyanis olyan nemzetek küzdenek a negyeddöntőért, mint Tunézia, Argentína vagy Nagy-Britannia, akik finoman szólva is könnyebb ellenfelek lehetnének, mint az imént említettek. Itt jegyezném meg, hogy a koreaiak elleni meccs hőse egy kevésbé jegyzett magyar kézis, a szegedi Lékai Máté lett, ami azért azt a fajta csapaterő-hitet erősíti (a vízilabdánkból jól ismerjük), hogy ha egy-két sztárnak nem megy a játék, váratlanul felbukkan valaki, aki egyszemélyűleg helyettesíteni képes mindegyiket. Jó jel. Ha nem Császár, nem Nagy László, nem az ifjabb Mocsai, akkor Lékai. Legközelebb majd fordul a kocka.
Dél-Korea–Magyarország: 19-22 (MTI-fotó: Kovács Anikó)
Az esti úszóprogramot bámulva elfogott a döbbenet. Hosszú Katinkát a jelek szerint nem lehetett lebeszélni arról – becsvágy?, szakvezetői tehetetlenség? – hogy 45 perccel a 200 vegyes döntője előtt, ahol esélyesnek számított a dobogóra, elinduljon a 200 pillangó középfutamában is. Ezzel szabályosan kivégezte önmagát. Vállalkozása azzal végződött, hogy pillangón nem jutott döntőbe, „viszont” vegyesen erejét, kedvét, mindent vesztve utolsó lett. A győztes kínai Je (ki más?) fél uszodával előbb csapott célba, mint ő. Apropó, erő. Fölfigyelt valaki arra, hogy ez a Je Si-ven nevű kamaszlány a versenyek végén, amikor férfitempóban rohanja végig gyorson a medencét, célba érve még csak nem is liheg? Hosszú a 400 vegyes után azt mondta, annyira elfáradt, hogy szinte ki se tudott mászni a vízből. Gyanús. Vagy olyan erő van ebben a Jeben, mint senki másban, vagy valami egészen különleges „táplálékkiegészítőt” szed. (Egyébiránt simán átesett a drogteszten, hiába ágáltak az amerikaiak…)
Hosszúért – őszinte meglepetésemre – Jakabos Zsuzsanna kárpótolt. Őt ugyanis soha nem gondoltam igazán jó versenyzőnek, világszinten legalábbis. Ehhez képest Hosszú nem, ő viszont bejutott a 200 pillangó döntőjébe, akár azt is mondhatnám, előkelő helyen. Átlépett önnön árnyékán. Talán csak nem az „plankolta” fel őt, hogy a COED névre hallgató amerikai magazin – fotók kíséretében – „minden idők legdögösebb olimpikonjának” keresztelte el? Szó, mi szó, ritka szép lány, másképp (vö. „dögös”) az, mint a gyönyörű olasz Federica Pellegrini volt fénykorában. Na meg ma is. (Két honfitársa harcolt a kegyeiért: Filippo Magnini elszerette őt Luca Marintól. Hm. Jakabos jelenlegi barátja – Molnár Ákos – is úszóolimpikon, bár kevésbé sikeres, mint Magnini vagy Marin.)
Még pár szó az uszodáról. Ha a szemem nem csal, az elő- és középfutamokban is simán győztes nagy-nagy reménységünknek, Gyurta Dánielnek (200 mell) rettenetesen meg kell majd küzdenie az aranyért, ámde nem a japánokkal, hanem az angol Jamiesonnal, aki első helyen jutott döntőbe. Láttam Jamieson összes úszását, elfog a félsz. E pillanatban Gyurta esélyét nem adom 50 százaléknál többre, persze őrülten drukkolok neki.
Michael Phelps (MTI/EPA/Hannibal)
Végül Phelps. A „nagy Michael” legjobb számát, a 200 pillangót – hogy egy gyurcsányi fordulattal éljek – elk..ta. Noha az élen volt, elszámította a benyúlást, ilyenformán pár századdal lemaradt a dél-afrikai Chad le Clos mögött. Láttunk már ilyet, de hogy Phelpstől?! Kikérem magamnak. Hanem! A 4X200-as gyorsváltóban (befutóként) mégis aranyhoz jutott a sztárok sztárja – Lochte első emberként akkora előnyhöz juttatta az Egyesült Államok csapatát, hogy behozni azt már nem lehetett –, s ezzel minden idők legnagyobb olimpiai éremszerzőjévé lépett elő. 19 érmével (amibe két londoni ezüst és egy arany számít be) eggyel megelőzte a szovjetek legendás tornásznőjét, a ma már 78 éves Larisza Latinyinát. Igaz, aranyban eddig is sokkal jobban állt, mint amaz (14-9). P.s. Sokan azt hiszik, hogy Mark Spitz hét müncheni úszóaranya mindmáig csúcs. Hát nem. Phelps Pekingben nyolcat nyert.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!