Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 9.
2012.08.06.
Azon töröm a fejem, hogy egy olyan, hihetetlenül gazdag fogadóirodának, mint a brit William Hill, mekkora elemző apparátussal kell dolgoznia ahhoz, hogy „holtbiztos” téteket tegyen magyar sportolókra. Nyilván naggyal és okossal, mert ettől gazdag. Akik figyeltek a William Hillre, azoknak tudniuk kellett, hogy vasárnap Magyarország két olimpiai aranyat szerez, éspedig Berki Krisztián és Pars Krisztián jóvoltából. Mivel a WH Gyurta Dánielt is eltalálta, pillanatnyilag három arannyal kéne büszkélkednünk, de nem: van egy negyedik is, Szilágyi Áron kardvívó jóvoltából. Most csak azt kívánom, hogy mindama további négy olimpiai elsőség, amelyet ez az iroda eleve odaajándékozott kajakosainknak és kenuzóinknak (Janicsnak, a Janics-Kovács duónak, Kozák Danutának és a kenus Vajdának), úgy jöjjön be, mint az említett három.
Berki Krisztián – MTI-fotó: Kovács Tamás
Többszörösen gyönyörű nap volt ez a vasárnap. Gyönyörű és izgalomteli. Megvallom, Berki Krisztiánt jobban féltettem lólengésben a brit Louis Smith-től, mint a mellúszó Gyurtát az ugyancsak brit Jamiesontól. Krisztián, mint tudjuk, a selejtezőben elrontotta a gyakorlatát és nyolc tizeddel kapott kevesebbet, mint a csodaprodukcióval (csapatbronz) dicsekvő brit tornászcsapat legjobbja. Neki a döntőben – ahol egyébként a korábbi eredmény nem számított – az abszolút maximumot kellett nyújtania ahhoz, hogy legyőzze riválisát. De ugyanezt Smith is tudta. Próbálok „anatomizálni”. Amikor a később rajtoló brit látta, hogy kifogástalan gyakorlatával a többszörös magyar világ- és Európa-bajnok 16 pont fölött teljesít (az ő remeklése a selejtezőben „csak” 15.800-at ért), alighanem úgy döntött, hogy a birtokában lévő három variáns közül a legnehezebbet választja. Meg is tette. Kifogástalanul teljesített. Tőle is, Berkitől is olyan gyakorlatot láttunk, amelyben a legélesebb szemű bírák se fedezhettek fel hibát. Csakhogy. Az eredmény ismeretében azt kell mondanom, hogy azt a többletet, amelyet Smith a maga gyakorlatának a nehézségifok-emelésével megvalósított, Berki Krisztián eleganciával, könnyedséggel egalizálni tudta. És ez volt az, ami döntött – tudniillik Smith-nek a Berkihez képest szerzett 0.100-a (nehézségi fok) a szabályok szerint kevesebbet ért, mint amennyit Berkinek a Smith-hez képest betakarított többlet 0.100-a (kivitelezés). Ilyenformán a teljes pontegyenlőségből Berki jött ki jobban – meg a William Hill. Éljen!
Pars Krisztián Németh Pál, a Dobópápa képével – MTI-fotó: Kollányi Péter
Úgy illik, hogy a másik Krisztiánnal, Parssal folytassam. Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt mondanám, hogy kalapácsvetőnk elsőségét se a szlovén (Kozmus), se a japán (Murofusi) rivális nem fenyegette egy pillanatig se. Pars a hat gyakorlat közben mindvégig az élen volt, és amikor harmadik kísérletére fél méterrel átdobta a 80 méteres határt, akkor már tudni való volt, hogy ezzel a teljesítménnyel bajnoki címekkel jócskán körülaggatott ellenfelei nem tudnak versenyezni. Ritka tudniillik a nehézatlétikában, hogy valaki ötödik-hatodik nekifutásra teljesíti a legjobbját. Ilyenkorra már fizikailag egy picit elhasználódik, és rajta van a „be kell hozni” – általában túlsúlyos – lelki terhe. Akkor irigyeltem legjobban Pars Krisztiánt, amikor – immár biztos győztesként – hatodik dobását is megcsinálta, vélhetően csak a fotósoknak, akiket meglehetősen leterhelt a percekkel korábban lebonyolított százas döntő részvevőinek, érmeseinek a megörökítése. Megtehette volna, hogy nem dob, semmi jelentősége nem volt immár, de okosan úgy tett, mint aki túl akarja dobni önmagát.
Néhány szó erejéig visszatérnék most a Smith-Berki párbajhoz. A dobogón három ember állt a végén: két brit és egy magyar. Nem árt tudni, hogy Louis Smith, amikor Pekingben „bronzos” volt, 100 év után szerzett tornaérmet Nagy-Britanniának; s azt sem, hogy az általa vezetett brit tornászcsapat most Londonban ugyancsak évszázados „kihagyás” után jutott ilyen éremhez. Honnan jöttek ezek az emberek? Szinte a semmiből – de messze jutottak. És még egy „oldalvágás”: miért van az, hogy lólengésben és 200 méteres mellúszásban ennyire kitartó tud lenni a magyar hagyomány? Ha 30 év távlatából nézzük a dolgokat, Berki Magyar Zoli és Borkai Zsolt után nyert, Gyurta meg Szabó Joe és Rózsa Norbert után. Mindig mondtam: véletlenek nincsenek, viszont van hagyomány, amelyre – ha megfelelő szakemberek sáfárkodnak vele – mindig lehet építeni.
Bejutott a legjobb négy közé a magyar női vízilabda-válogatott, miután 11-10-re legyőzte az orosz csapatot – MTI-fotó: Kovács Anikó
Ilyen hagyomány a vízilabda is, újabban a mindkét nembeli. Vasárnap Merész András szövetségi kapitány rendíthetetlen optimizmusa öt fokozattal indokoltabbnak tűnt már, mint amilyennek a selejtezőkben tetszett, ahol is a kínaiak elleni „mákos” győzelem mellett két vereséget írtak a nevünk mellé. (Az egyiket a spanyolok mérték ránk, ők lesznek az ellenfeleink az elődöntőben.) A szakma – máshonnan vett kifejezéssel – beárazta negyeddöntőbeli vereségünket az oroszok ellen is. Na de! Ezúttal minden a papírforma cáfolata lett. Igaz, az oroszok a legelején pusztító tűzként rohantak ránk, de fölényük tiszavirág életűvé nyomorodott. Bujka Barbara és társnői úgy játszották végig a meccset az első 5 perc után, hogy egyfolytában az ellenfélnek kellett szaladnia az eredmény után, nem nekünk. Még úgy is, hogy a játékvezetők tevékenyen gondoskodtak róla, nehogy három góllal elszaladjunk. Én magam kicsit riasztónak találtam, hogy két olyan eset is akadt, amikor – kitűnő védekezésünk jeleként – „elcsentük” a labdát az ellenféltől, amire a bírók nyomban azzal reagáltak, hogy másodpercek múltán kontrát ítéltek, és máris az ellenfél jöhetett. Az se lepett meg, hogy Oroszország a meccs legeslegvégén, 6 másodperccel a lefújás előtt kettős emberelőnyhöz jutott, amit hála Bolonyai Flóra kapusnak, nem tudott kihasználni. Amikor az oroszok „belökték” a labdát a kapunkba, már 1 másodperccel túlvoltunk a dudaszón, és a lányok önkívületi örömben ütlegelhették két kézzel a vizet. Sikerült! Ez – várjuk még a férfiakat meg a férfi kézilabdázókat – sikerült! És azzal látom jónak lezárni ezt a fejezetet, hogy a spanyoloktól még egyszer nem fogunk kikapni. Ők ugyanis verhetőbbek, mint az oroszok, ha az eddigi két eredmény ellene is szól ennek a közlésnek.
Mindjárt vezet – Usain Bolt a 100 méteres síkfutás olimpiai bajnoka – facebook.com
Vasárnap a sportok királynőjének legkirályibb számában, a 100 méteres síkfutásban lebonyolították a döntőt. Az élő legendának számító jamaikai Usain Bolt legnagyobb örömömre mindazokat tönkreverte, akik – akár a honfitársai, akár nem – az elmúlt hónapokban legyőzték őt. Mehet a fenébe mindenki Yohan Blake-kel az élen. Ha igazi tét van, Boltnál még mindig nincs jobb. Legfeljebb azon érdemes elmélkedni, hogy a jamaikaiaknak – tágabb értelemben az ún. nyugat-indiaiaknak – hogyan sikerült az évek során teljesen „lenyúlniuk” a sprintszámokat? Hová lettek Carl Lewis után az amerikaiak?
Andy Murray 6-2, 6-1, 6-4-re győzte le Federert a döntőben – facebook.com
És hová illant az a magabiztos erő a svájci Roger Federerből, ami az idei wimbledoni tornán győzelemhez segítette Andy Murray ellen? Ugyanis a mi Rogerünk akkora verést, mint amekkorát vasárnap kapott a még egyetlen Grand Slam tornán SEM győztes Murraytól, talán évtizede nem szenvedett el. Három szettben hét játék összesen? Ezt még viccnek is gondolhatná az ember, ha nem látta volna a meccset. Őszintén: nem értem. Jó, Murrayt a lelkes – Wimbledonra egyáltalán nem jellemző – közönség előtt valami egészen erős becsvágy hajtotta, de hát Roger Federer éremgyűjteményéből éppen az olimpiai arany hiányzott eddig. Nem kellett neki? Mondja meg, aki tudja.
PS. Nem állhatom meg, hogy el ne meséljem. Csütörtökönként teniszezünk a barátaimmal a Vasas Pasaréti úti sporttelepén, s a pálya felé tartva mindig elhaladunk a vívócsarnok mellett, amely Szilágyi Áron (olyan, amilyen) otthona. Most csütörtökön a klubház előcsarnokában, folyosóin alaposan körülnéztünk. Ha hiszik, ha nem, a Vasas SC nem látta szükségesnek, hogy az akkor már négy napja olimpiai bajnok Szilágyiról akár egy kicsi képet is kiaggasson, mondjuk egy „Gratulálunk!” felirattal. Múltbéli nagyságok – elsősorban focisták – „dosztig”, Szilágyi egy se. Most dumáljatok, „mélymagyarok”!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!