rss      tw      fb
Keres

Elporlik-e a talpkő, avagy a nyelvek piaca – harmincadik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          



Legutóbb arról volt szó, pusztul-e a magyar nyelv – nem pusztul. Ma arról beszélünk, elpusztul-e – mármint a belátható jövőben. Megnyugtatásképp: nem pusztul el. De sokan félnek ettől, például a magyar törvényhozás, ezért aztán részben alkotmányba foglalták, hogy „Magyarország védi a magyar nyelvet” – bárki támadjon is rá. Másrészt néhány hónappal később, 2011. szeptember 26-án az országgyűlés totális nemzeti egységben, 339 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül meghozta 3413. számú határozatát, arról, hogy közös felelősségünk a magyar nyelv védelme, és egyben kinevezték november 13-t a magyar nyelv napjává. A határozat indoklásában olvasható:

„A nemzeti önazonosságunk talpkövének számító magyar nyelv védelme, fejlesztése, a normatív nyelvhasználat képviselete intézmények, szervezetek és a magyar nemzet polgárainak közös felelőssége. A globalizálódó világban egyik legveszélyeztetettebb nemzeti értékünk, szellemi kincsünk. Szükség van arra, hogy az anyanyelvápolás fáradságos munkájában részt vevő szereplők megerősítést kapjanak a legfelső államhatalmi szervtől, az Országgyűléstől.”

Az országgyűlés szokott időnként protokolláris célból ezt-azt elfogadni, megerősíteni, kinyilvánítani és szándékát kifejezni (nem mindig ilyen fecnire följegyzett mondatokból összerakva) –, s látjuk, tulajdonképpen itt sem történt más, mint hogy november 13-a immár nemcsak néhány kevéssé ismert katolikus szent (Tours-i Bricius, Cabrini anya és Szent Homobonus), valamint a termékenység és bőség szabinból lett római istennője, a plebejusok és fölszabadított rabszolgák védelmezőjének, s így a szabadság istenének is tekintett Feronia, valamint a cukorbetegek napja (és a Szilviák, Enék, Árkádok, Bulcsúk, Perennák stb. napja is persze), hanem még a magyar nyelvé is. Legyen. Az indoklás némiképpen leleplezi, hogy megbúvik itt némi lobbiszándék a fáradságos anyanyelvápolásban részt vevők munkájának kinyilatkoztatott elismerésére (és ha már, akkor erre hivatkozva esetleg a fáradságos munka végzéséhez pénzt és paripát is lehet majd kunyerálni) és fontosságuk garantálására, hiszen ki más ismerhetné a közös felelősségünk tárgyát képező normatív nyelvhasználatot, és róhatna meg intézményt, szervezetet és nemzetpolgárt, ha nem képviseli megfelelően a talpkövet. De nem ez érdekes most, hanem az indoklás veleje: védelem peniglen azért szükségeltetik, mert a nemzeti önazonosság talpkövének számító magyar nyelv kimondottan az „egyik legveszélyeztetettebb nemzeti értékünk” a globalizálódó világban.

Nem ritkaság, hogy a globalizáció a Gonosz új szinonimájaként tűnik föl – s bár az indokolás nem tér erre ki, mégis tudjuk, mert a közbeszéd szorosan ide kapcsolódó tétele, hogy az agresszor a globalizáció egyik szim­bó­lu­mává előléptetett amerikai angol nyelv. Ő az a veszélyes szerzet, amelyik kiszorítja, de legalábbis pusz­títja az anya­nyelvet; idegen szavakkal, értelmezhetetlen, érthetetlen ki­fejezések tömegével áraszt­ja el, egy idő után anyanyelvünk „elango­lo­sodik”, a végén „meg sem értjük majd egymást”, s végül „elveszítjük magyar nyel­vünket” is. Az amerikai angol alamuszi anyanyelv-satnyítási munkálkodása ellen nem először lép föl a magyar törvényhozás: 1990 óta újra meg újra fölbukkannak olyan politikai javaslatok, amelyek a magyar nyelvet a globalizációs hatások ellen nyelvtörvénnyel vagy másként nevezett, de min­denképpen a nyelv­használatot megregulázni szándékozó jogi korlátozással akarják megvédeni. 1992–1993 és 1996–1997 sikertelen próbálkozásai után végül győzedelmeskedett egy ilyen kezdeményezés, és 2001. november 27-én a parlament elfogadta A gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű közzétételéről szóló, 2001. évi XCVI. törvényt. Az ok megint a globalizáció: merthogy az „elmúlt évtized tapasztalatai egyértelművé tették, hogy a világpiac részévé vált Magyarországon a globalizációs folyamatok mellékhatásaként jelentkező, nyelv­romlást előidéző tendenciák ellen törvényi eszközökkel is szükséges fellépni.”

A sorozat olvasóinak már nem kell mondani: e közvélekedés számtalan, nyelvészeti szempontból naiv elemet tartalmaz. A nyelvcsere például nem úgy zajlik, hogy az egyik nyelv a másikkal való keveredés után „átalakul” a másikba, mint az „elangolosodik” kifejezés sugallja. Nyelvészeti szempontból értelmezhetetlen az „idegen” és a „meghonosodott jövevény” szavak közötti különbségtétel is. Az angol hatás semmivel sem veszélyesebb, mint a német, szláv, török volt – de egyelőre közel sem járunk a fölsorolt nyelvek hatásának intenzitásához. Aztán a nyelvhasználatra számtalan, egymással is kölcsön­hatásban lévő, folyton változó irányú és erejű tényező van hatással, a nyelvi változás folyamatait éppen ezért lehetetlen bármily jóindulatú tanáccsal vagy bármily szigorú törvénnyel szabályozni. Hamis az a fő tétel is, hogy „nemzet” és „nyelv” elválaszthatatlan, szükségszerű kapcsolatban lennének egymással: e két fogalom csak mintegy kétszáz éve, az európai nemzetállam-eszme jegyében kapcsolódott össze. Természetesen vannak „nemzetek nélküli” (azaz nem saját államban létező) nyelvek (a világ nyelveinek többsége ilyen), vannak viszont a nemzeti létet szimbolizáló saját nyelv nélküli nemzetek is (nincs kanadai, brazil, osztrák vagy argentin nyelv).

Akkor megnyugodhatunk? A magyar nyelvet nem rágja belülről titkos féreg foga, és nem válik kevercs nyelvvé sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a globalizációnak ne volna hatása a nyelvekre is, és ebben a vonatkozásban mégis érdemes elgondolkodnunk azon, vajon nem kerülhetünk-e bajba, mert a nyelvészek valóban nagy nyelvpusztulást jósolnak akár már a közeljövőre. A világon ma mintegy hatezerre becsülik a hangzó (beszélt) nyelvek számát. Optimista becslések szerint ebben az évszázadban a nyelvek körülbelül fele tűnik majd el – borúlátóbb elemzők ennél sokkal magasabbra, 90-95 százalékra teszik a veszélyeztetett nyelvek számát. Az sem kétséges, hogy a világ első számú közvetítőnyelve ma az angol, ez ellen lehet hősiesen küzdeni, például azzal, hogy dacból más nyelvet tanulunk, állami szinten mondjuk azzal, hogy csak második nyelvként engedjük az angol tanítását, európai szinten azzal, hogy javasoljuk, minden uniós országban tanítsanak három idegen nyelvet, és ebből legalább egy valamelyik szomszéd ország nyelve legyen, mert ezzel elősegítjük a szomszédok barátkozását, hiszen alkalmuk lesz jobban megismerni egymást, és kompenzáljuk az angol túlhatalmát. Nemes célok, ki ne értene egyet velük?

De azért legyünk csak óvatosak. Először is: ne haragudjunk már olyan nagyon az angolra, mert az igaz, hogy a legfontosabb közvetítőnyelv, de ez nem jelenti azt, hogy a veszélyeztetett nyelvek legordasabb ellensége: legalább akkora, ha nem nagyobb pusztítást végez a kisnyelvek között az orosz, a spanyol vagy a szuahéli. Közvetítőnyelvek azóta vannak, amióta a kereskedelem túlnőtt a közvetlen szomszédokkal való csereberélgetéseken, illetve amióta egy-egy politikai hatalom több etnikai csoportot is uralma alá hajtott. Évezredekkel ezelőtt is az volt ésszerű, ha a sokféle népcsoport tagjai közvetítőnyelvet használtak egymással, noha a világot még semmiféle kábelek nem hálózták be, nem lehetett órák alatt több ezer kilométerrel odébb teremni, nem egyszerre nézhették a sikerfilmek premiervetítését New Yorkban, Párizsban és Tokióban, meg lehetett mondani, hogy egy-egy cég milyen nemzetiségű, és nem lehetett egyetlen térben mexikói, kínai, amerikai, török, magyar és olasz, pontosabban ilyen jellegű ételeket enni. Ma meg ebben élünk. És visítozhatunk ellene bőszen, de ha egyszer a világ angolul beszél, akkor a világ angolul beszél. Igaz, egyáltalán nem olyan régen: a 20. század közepe előtt a francia sokkal esélyesebb volt erre a szerepre, de nem állt rosszul a német sem. Az angol tündöklése csak a második világháború után kezdődött, amikor a korábban is meglévő brit gazdasági, politikai és kulturális erő mellé lassan megérkezett a könnyűzene, s jócskán megnövelte az angoltanulás vonzerejét – ráadásul társult mellé az Egyesült Államok katonai, gazdasági, politikai befolyása és a popkultúra. Az angol hamarosan az ifjúság legvágyottabb nyelve lett – mi nemcsak a vasfüggöny miatt maradtunk ki egy időre az angol gyors térhódításából, hanem azért is, mert a német sokáig jól tartotta, sőt ma is egész jól tartja magát, bizonyítva, hogy a közvetlen haszon – munkalehetőség, földrajzi közelség, már kialakult ismeretségek – igen nagy hatással van nyelvtanulási preferenciáinkra.

Mára tehát megváltozott a helyzet: nyugodtan mondhatjuk, hogy – legalábbis az aktív és a fiatal korosztály számára – ma már az angol nem pusztán az egyik idegen nyelv a több lehetséges választás közül, hanem olyan nélkülözhetetlen tudás, mint az írás és olvasás, illetve a digitális alapkészségek. Nemcsak annak van rá szüksége, aki külföldön akar munkát vállalni, hanem annak is, aki tovább akarja képezni magát, nem akar lebénulni, ha angol nyelvű üzenetre, oldalra kattint, ha nem akarja teljesen elveszettnek érezni magát egy reptéren, vagy ha a nyaraláskor a mutogatásnál szofisztikáltabban akar érintkezni a pincérrel. Éppen ezért tökéletesen érthető, ha első idegen nyelvként csaknem mindenki angolul akar tanulni.

Idegen nyelvet ugyanis – kevés kivételtől eltekintve – nem szórakozásból tanulunk, és nem is korlátlan mennyiségben, hiszen a nyelvtudást nem ingyen adják: fáradságos munka, sok időbe és pénzbe kerül. Minthogy a nyelvtudás tőke, a döntésben igen fontos szerepet kap, hogy mit gondolunk, saját boldogulásunkhoz mely nyelvekre és milyen szinten lesz szükség. Rangsort állítunk hát föl, melyik a számunkra legfontosabb, melyik az, amelyiket a legjobban akarjuk tudni, melyikbe mennyi energiát vagyunk hajlandók fektetni, hány nyelvet tervezünk tanulni.

Természetesen sokkal szebb, magasztosabbnak hangzó választási szempontokat is ki lehet jelölni. Azért tanulunk nyelvet, hogy megismerjük az adott nép kultúráját – ez szép, de nem nagyon igaz. Talán kisebb nyelvekre igen, de a francia, német, orosz vagy spanyol (dél-amerikai) kultúrát bőven megismerhetjük fordításból, könyvekből. Az angolul tanulóknak a legritkább esetben tanítják mondjuk az ausztrál vagy új-zélandi kultúrát. Különben is, mi alapján választunk, hogy melyik kultúra „érdemli meg” a közelebbi tanulmányozást, melyik nem? Ráadásul nagy baj volna, ha csak azoknak a népeknek a kultúrájával ismerkednénk, amelyek nyelvét is tanuljuk. Vannak más érvek is. Elsősorban a latin mellett szokás azzal kampányolni, hogy a latin után majd könnyebben tanulunk más, hasznosítható nyelveket. Tragikus tévedés, nemcsak azért, mert mítoszon alapul, és nem igaz, hanem mert kevés gondolkodással belátható, hogy ésszerűbb mindjárt a hasznosítható nyelvet tanulni. Vannak egyedi okok: mert tetszik egy nyelv (a magyarok klasszikusan olaszul, spanyolul vagy franciául tanulnak azért, mert „tetszik”), valami miatt kötődöm hozzá (például megőrülök a finn vikingmetálért, kedvenc sportolóm holland, imádom a portugál történelmet), személyes okok miatt van rá szükségem (szerelem, munka, rokonság).

Amikor viszont a gyerekek – s még inkább a szüleik – azon tipródnak, hogy milyen idegen nyelvet tanuljon a gyerek, akkor az esetek döntő részében nem a rózsaszín kislányszobás álmodozások irányítják őket, hanem racionális mérlegeléssel próbálják kigondolni, hány nyelvet célozzanak meg, melyeket és milyen sorrendben. Merthogy nagyon csinos mondás az „ahány nyelv, annyi ember”, de értelmetlen: van olyan nyelv, amely több kultúrához visz közel, vannak olyan nyelvek, amelyek önmagukon kívül más kultúrákat is megnyitnak, van, amelyikkel a fél világon elboldogulunk, és van, amelyikkel lényegében az egész gömbölyű földkerekségen. És hiába beszél valaki húsz egzotikus kisnyelvet, ha nem beszél egyetlen nemzetközi nyelvet sem, nagyon korlátozottan jut hozzá a világ megismeréséhez.

A nyelvek árfolyamát sok tényező befolyásolja. Ezek közül némelyik nyilvánvaló: hogy hány anyanyelvi beszélője van, milyen gazdasági, politikai, kulturális hatalmat szimbolizál, mennyire régi és milyen kiterjedt az írásbelisége, a beszédhelyzetek milyen széles spektrumában használják, hány emberhez és milyen tudástárhoz biztosít hozzáférést. E tényezők eredője azonban még nem a végeredmény: egy nyelv erejét megsokszorozhatja, ha nem anyanyelvként, hanem második nyelvként, illetve idegen nyelvként sokan beszélik. Minthogy a nyelvek árfolyama – mint annyi minden más – hálózatos szerveződésben alakul, itt is érvényesül a Máté-hatás („adatik annak, akinek van”), azaz minél magasabb az árfolyama egy nyelvnek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az árfolyam még magasabbra nőjön, hiszen minél több emberrel van esélyünk megértetni magunkat egy nyelv segítségével, annál többen lesznek, akik szintén azt a nyelvet fogják első idegen nyelvként választani.

Így aztán a nyelvek hálózati vonzereje szerint beszélhetünk periferiális nyelvekről: a nyelvek 98 százaléka ilyen, nincs írásbeliségük, és kevesen beszélik őket, összesen még az emberiség 10 százaléka sem. A következő szinten olyan nyelvek helyezkednek el, amelyeknek van írásbeliségük, hivatalos beszédhelyzetekben, médiában oktatásban is használatosak – általában egy-egy államhoz kapcsolódnak –, de közvetítőnyelvként csak kivételes esetekben szolgálnak. Ide tartozik a magyar, és Európa sok más nyelve szintén, az észt, a finn, a holland, a norvég, a svéd, a görög például.

E két szint anyanyelvi beszélői akkor tudnak másokkal is érintkezni, ha kétnyelvűek – és ha nem azonos, többnyelvű területen élnek, mint például a határontúli magyarok, akkor általában nem a szomszéd hasonló hálózati szinten lévő nyelvét tanulják meg, hanem egy olyan nyelvet, amelynek segítségével egy sokkal nagyobb hálózatba léphetnek be. Azaz: egy budapesti magyar és egy bukaresti román sokkal nagyobb valószínűséggel választja az angolt, a franciát vagy a németet, mint egymás nyelvét, hiszen ezek segítségével nem csak a szomszédos országban boldogul, hanem összehasonlíthatatlanul több emberrel tud szót érteni. A szupercentrálisnak is nevezett nagy közvetítőnyelvekből nem sok van: ilyen az arab, a kínai, a francia, a német, a spanyol, a portugál, az orosz, a hindi, a maláj és a szuahéli – az utóbbi kivételével mindegyiket százmilliónál többen beszélik anyanyelvként, második nyelvként vagy idegen nyelvként. És van egy kiemelt pozícióban lévő, hipercentrális nyelv: az angol. Logikus, hogy ebben a hálózati hierarchiában mindenki olyan nyelvet igyekszik tanulni, amely a saját anyanyelvénél „magasabb szinten” van, több kapcsolattal (beszélővel) rendelkezik, és az is logikus, hogy elsőként a hipercentrális angolt választjuk, hacsak nincs olyan egyedi motivációnk, amely felülírja az egyébként kézenfekvő döntést.

Az is nyilvánvaló, hogy van másfajta gazdasági húzóerő is: ha egy egyébként nagy gazdasági vagy politikai hatalommal rendelkező nyelvet egy-egy közösségben kevesen beszélnek, akkor az egyén számára fölértékelődhet az adott nyelv, hiszen ismerete kiváltságos helyzetet jelenthet. Minél kevesebben tanulnak Magyarországon oroszul, spanyolul, olaszul (vagy újabban már) franciául, annál többet ér ezeknek a nyelveknek az ismerete – de az angol akkor is nélkülözhetetlen, ha akár az összes szupercentrális nyelvet beszéli valaki: mert nagyon sokan vannak a világon, akik anyanyelvükön kívül csak angolul beszélnek. A nagyon kevesek által ismert nyelvek tanulása – ha befektetésnek értelmezzük a nyelvtanulást – igen magas hasznot hozhat, de igen magas kockázattal is jár. Például ha valaki ma jól beszél Magyarországon kazakul, akkor a keleti széllel vitorlázó félázsiai politizálás idején akár kormánytolmács is lehet, de ha nincs ennyire fókuszban az egykori turanista álom, a közép-ázsiai gazdasági és politikai kapcsolatok fölvirágoztatása, akkor kevesebb a közös kulturális rendezvény, miniszteri találkozó, gazdasági kapcsolatfelvétel, kevesebb a tolmácsolási lehetőség is.

Összegezve: tökéletesen érthető, ha első idegen nyelvként csaknem mindenki angolul akar tanulni – és jogos kívánság, hogy se a nyelvválasztást, se az angoltanulás lehetőségét ne lehessen megtagadni a diákoktól. Azaz: ne tanulni legyen kötelező az angolt, hanem tanítani. A gyerek választhasson mást, ha akar, de ha angolul szeretne tanulni, az iskola ne tagadhassa meg tőle, hogy beléphessen abba a nyelvi világhálóba, amelynek segítségével a legnagyobb valószínűséggel boldogul el bárhol a világon, és amely a legnagyobb tudástárakat nyitja meg előtte.


Tuning – flickr/delart

Ha esetleg valaki úgy érezné, hogy rettentő igazságtalanság ez mindenkivel szemben, akinek nem az angol az anyanyelve vagy nem második nyelvként tanulja gyerekkorában, hanem csak iskolában vagy még később küzd meg vele, annak teljesen igaza van: az angol hipercentrális helyzete igazságtalan előnyt jelent mindenkinek, aki nem idegen nyelvként tanulja, és hátrányt okoz mindenkinek, aki igen. Igazságtalan, hogy vannak országok ásványokkal, nyersanyaggal, szigettömegekkel, turistalátványosságokkal, paradicsomi adottságokkal, másoknak meg alig jut valami. Igazságtalan a történelem, igazságtalan, hogy a volt gyarmattartó országok olyan versenyelőnnyel indultak, amit nehéz behozni, igazságtalanul sújtanak le a természeti katasztrófák. Az angol hipercentrálissá emelkedése persze nem szimpla természeti (piaci) jelenség, egyáltalán nem tudatos rásegítés nélkül történt: az alap valóban különféle tényezők véletlen egybeesése volt, de nem kis szerepet kaptak azok a gyakran karita­tívnak álcázott üzleti fogások, amelyeket az angol nyelv terjesztése érdekében vetettek és vetnek be, britek és amerikaiak egyaránt. (Önkéntes nyelvtanárok szétküldése a világba, egyetemi tankönyvek fordítási jogának erős vagy teljes korlátozása stb.)

Erre viszont egyrészt azt mondhatjuk a többieknek, hogy tetszettek volna előbb fölébredni, másrészt ne feledkezzünk meg róla, hogy a franciák jóval nagyobb erőkifejtéssel próbálják megtartani a francia még mindig kiemelt pozícióját – például olyan aktusokkal, hogy az olimpia megnyitóján Londonban is kétnyelvű a műsorközlés, noha nem kétséges, hogy a sportolók és tévénézők közül sokkal többnek lenne bőven elég az angol, mint a francia. Az európai intézményekben szintén erős protekcionizmus védi a francia egykori tündöklésének maradványait. Legyünk őszinték, az Unió azon nyelvpolitikai ajánlása, hogy a gyerekek minden országban tanuljanak legalább három idegen nyelvet, és ebből az egyik szomszédos ország nyelve legyen, álságos, és leginkább a frankofón lobbi érdekei sejlenek föl mögötte: az első idegen nyelv az angol, de a második Európában még mindig a francia. Álságosnak meg azért álságos, mert egy francia gyerek az elvnek megfelelően tanulhat mondjuk angolul, németül és spanyolul, és máris négy világnyelvet beszél. A német gyerek tanulhat angolul, franciául és spanyolul, hiszen a szomszédsági kritérium a franciával teljesült. A lengyel gyerek szintén megússza a szomszédsági feltételt a némettel, még a magyar is – minthogy mindenki, akinek legalább egy világnyelv él a szomszédságában, nyilván azt választja, ezzel a húzással lényegében azt lehetne elérni, hogy a francia, német, spanyol, olasz oktatása is szépen virágozzon. Kérdés, hogy mit tanuljon a svéd gyerek – nagyjából a finn marad, mert a dánt meg a norvégot (legalábbis az írottat) többé-kevésbé megérti anélkül is. És mit tanuljon a román és a bolgár gyerek szomszéd nyelvként?

Az angol megszerzett pozícióját nem lehet erőszakos intézkedésekkel elvenni, mert az is igazságtalan volna, mindenekelőtt azokkal szemben, akik azért tanultak angolul, mert tudták, hogy akkor térül meg a legjobban a nyelvtanulásba fektetett energiájuk, ha az angol szuperhálózatába lépnek be. Az ő érdekük éppen az, hogy minél több ember tudjon angolul. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet – pontosabban hogy nem kellene – az igazságtalanságokat kompenzálni, amennyire csak lehet. Például azzal, hogy az angolra fordítás valamiféle természetes, de nem a szerzőt, nem a kis kultúrát terhelő procedúra lenne mondjuk a tudományos publikációk esetében: sokszor fölrótt álcázatlan protekcionizmus, hogy a tudományos folyóiratok csaknem kivétel nélkül angol nyelvűek, és csaknem kivétel nélkül anyanyelvi szinten megírt tanulmányokat követelnek a szerzőktől – bármilyen fontos és új egyébként a tartalom. Ez értelemszerűen súlyosan diszkriminál mindenkit, akinek nem az angol az anyanyelve, és a végeredmény meg is mutatkozik abban, hogy a nemzetközi tudományos folyóiratok szerzőinek aránytalanul nagy része brit és amerikai, esetleg kanadai. Ezzel a kritériummal nemcsak az a baj, hogy sérti az esélyegyenlőséget – elvégre senki nem mondta, hogy a tudományban az kötelező, bár helyes lenne, ha az lenne –, de sérti a tudomány érdekeit is, mert a világ nagyobbik része elé akadályokat állít, hogy eredményeiket publikálják.

Lépjünk eggyel tovább. Ha már így egységesedik a világ, és úgysem tudunk tenni ellene, akkor nem örülnünk kellene inkább, hogy esetleg csak egy nyelv marad majd? Nem volna jó, ha mindenki egy nyelvet beszélne, és nem menne el iszonyú pénz tolmácsolásra, fordításra, hírek, könyvek, internetes tartalmak megsokszorozására, és akkor tényleg mindenki minden információhoz hozzáférhetne, és megszűnne az előbb említett diszkrimináció is? Gazdasági szakemberek időnként arra hivatkoznak, hogy gazdaságilag előnyös, ha sokféle nyelv helyett kevesebb világnyelvet beszélnek az emberek, és egyfajta intelli­gens sajnálkozáson túl nem találnak okot arra, hogy nyugtalankodjanak a ki­ala­ku­lóban lévő helyzet miatt.

A nyelvészek jelentős része azonban másképp látja mindezt: úgy tűnik, hogy a nyelvi sokféleség ugyanolyan szerepet tölt be a kultúrák adap­tivi­tásának megőrzésében, mint a biológiai sokféleség az élővilág adaptivitásának bizto­sí­tásában. Az empirikus adatokkal egyre inkább megtámogathatónak látszó nézet szerint ráadásul nem is csak egyszerű analógiáról van szó, hanem arról, hogy a nyelv mint az ember és az emberi kultúrák „tartozéka” része az ökoszisztémának. Ebből kiindulva mondják az ezzel foglalkozó kutatók – bármilyen meglepően hangzik –, hogy a nyelvi sokféleség csökkenése, a homogenizáció szükségképpen törékenyebbé és a környezet változásaival szemben kiszolgáltatottá teszi az egyes kultúrákat.

Ne felejtsük el azt sem: még ha semmilyen ökológiai szerepe nem volna a nyelvi sokféleségnek, általános emberi jogi alapállásból kiindulva akkor sem mondhatunk mást, mint hogy minden nyelv és kultúra egyformán értékes, ezért önmagában is érték: az az árfolyam, amiről az előbb beszéltünk, semmilyen módon nem indokolhatja, hogy akár a legkisebb, néhány száz ember által beszélt nyelvet értéktelenebbnek tartsuk, mint az angolt. A hálózati helyzet nem nyelvi és nem is általános értékrangsor: egy közösségnek saját, a kultúrájához, identitásához kapcsolódó nyelve nyilvánvalóan értékesebb, mint bármilyen világnyelv, ezért megőrzésük elősegítése ugyanolyan felelősség, mint a panda vagy az amuri leopárd túlélésének biztosítása.

Ez alapvetően azt is jelenti, hogy komolyan kell vennünk az olyan ajánlásokat, amelyeket a nyelvi emberi jogokkal foglalkozó testületek tesznek, és azokat az alapelveket, amelyeket megfogalmaznak – a legfontosabb ezek közül talán a Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, ezt az UNESCO, a PEN Clubok szövetsége és számos civil szervezet írta alá Barcelonában 1996-ban. A kiinduló elv szerint minden embernek és minden közösségnek alapvető emberi joga, hogy olyan nyelvet válasszon magánéleti és nyilvános kommunikációjára, amilyet akar – ezt az alapelvet rendszeresen megsértik még olyan államok is, amelyek egyébként más emberi jogokat nagyobb tiszteletben tartanak. Ezzel együtt nagyon nagy különbségek lehetnek az államok nyelvpolitikai viselkedésében: vannak a kisebbségi nyelvet aktívan támogató, semleges vagy nyíltan tiltó országok. Azért veszélyes például alkotmányba iktatni egy-egy állam „hivatalos nyelvét”, mert maga az alkotmányba iktatás megsérti a fönti alapelvet, hiszen hivatkozási alapot teremthet a kisebbségi nyelvek használatának korlátozására – az elnyomó nyelvpolitika egyik legtöbbet emlegetett példája a törököt államnyelvként meghatározó török alkotmány, mert ebben az esetben az alkotmányban rögzítés lényegében a kurd használatának tiltását jelenti.

Jogok ide vagy oda, az a veszély nem hárult el, hogy beteljesedik a föntebbi jóslat a 21. századi tömeges nyelvhalálról. A világ nyelvészeit leginkább az nyugtalanítja, hogy a kevés anyanyelvi beszélővel rendelkező beszélőközösségek nyelveit a nagyobb, „gyilkos” nyelvek megölik, sőt sokszor e közösségek maguk is segítik ezt a folyamatot, s végül maguk döntenek a „nyelvi ön­gyil­kos­ság” mellett, mert gazdasági és emellett többnyire politikai erők kényszere alatt érték­te­len­nek, hasznavehetetlennek tekintik saját anyanyelvüket. Az anyanyelvi közösségek ilyen döntései ellen magától értődően még az utóbbi években egyre nagyobb nyilvánosságnak örvendő nyelvi emberi jogi charták és kötelezettségek sem nyújthatnak vé­delmet (ezek a politikai nyomás és kényszer ellenében olykor hatékonynak bizo­nyulnak, de legalábbis hivatkozási alapul szolgálnak). Érinthet-e mindez minket?

Szerencsére nem. Termé­szetesen nem mindegy, melyik jóslat áll majd közelebb a valósághoz, de az nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvet még a legpesszimistább elem­zések alapján sem sorolják a veszélyeztetett nyelvek közé. Egy nyelvet akkor tekintenek veszélyeztetettnek, ha kevés az anyanyelvi beszélője, és gyenge a politikai státusza, különösképpen ha a gyerekek már nem tanulják meg, azaz beszélői már nem adják tovább a következő generációknak.

Magyarul sokan beszélnek: csaknem nagy nyelvnek számít a maga tizenhárom-tizennégy millió beszélőjével. A hangzó nyelveket átlagosan 5-6000 ember beszéli, mintegy 95 százalékukat egymilliónál kevesebben, és több mint 3000 nyelvnek van még tízezernél is kevesebb anyanyelvi beszélője. A legtöbb anyanyelvi beszélője a mandarinnak van – 850 millió, de összes beszélőjének száma egymilliárdnál is több. Aztán következik 329 millió anyanyelvi beszélővel a spanyol, majdnem ugyanennyivel az angol, aztán a hindi-urdu, az arab, a bengáli, a portugál, az orosz, a japán és a pandzsábi – ezek anyanyelvi beszélői százmilliónál többen vannak. A magyar az első 65–75 nyelv között van az anyanyelvi beszélők számát tekintve, több beszélője van, mint a svédnek, dánnak, norvégnak, finnek, csehnek, szlováknak, szerbnek, horvátnak, bolgárnak, észtnek, lettnek, litvánnak, katalánnak meg egy csomó más nyelvnek.

Nem is kell magyarázni, hogy a magyar minden nyelvi funkcióban használatos, kiterjedt és igen régi az írásbelisége, hatalmas szépirodalma van – anyanyelvi beszélőinek nem érdekük, hogy ez a nyelv elvesszen, az viszont igen, hogy fennmaradjon. Nagyon szorosan kapcsolódik az etnikai identitáshoz, ez szintén erősíti a pozícióját. Az föl sem merül, hogy Magyarországon élő magyar anyanyelvű szülők ne adnák át a nyelvet a következő generációnak. Egyetlen tényező lehet, ami a magyar anyanyelvűeket arra ösztönözhetné, hogy nyelvet váltsanak (ez tizennégymillió beszélővel és stabil beágyazottsággal irreális, tehát inkább csak elvi lehetőségként, halvány ösztökélésként merül föl): az elzártság, a bezárkózás, másképp fogalmazva, az egynyelvűség, ami elrekesztene a világtól. Vagyis: a magyar nagyon erős pozícióját az erősítené még tovább, ha minél többen tudnának nyelveket – mondom politikai korrektül, de ha őszinte akarok lenni, kénytelen vagyok azt mondani, ha minél többen tudnának angolul –, elég hétköznapi, eligazodási, elboldogulási szinten. Félnünk nem kell tőle: sem a finneknél, sem a svédeknél, sem a hollandoknál föl sem merül, hogy veszélyeztetné az anyanyelvüket, hogy csaknem mindenki beszél többé-kevésbé angolul is. Gazdagítani minket gazdagítana: elvégre a világot kaphatnánk meg saját, csak a mi anyanyelvünkön elérhető világunk mellé.



Sándor Klára


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!