Két adalék és egy javaslat a történészvitához – I. rész
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. szeptember 20. csütörtök, 06:51
- Lendvai L. Ferenc
|
Bárhogyan indult is, és bármennyire csaknem leblokkolódott is rögtön az elején a magyar történészvita, azóta mégiscsak érdekes és értékes anyag gyűlt össze benne a diszkusszió során. Az alábbiakban a vitához előbb két adalékot kívánok hozzátenni, majd a végén egy javaslatot is meg fogok fogalmazni. Az adalékok azt a kérdést érintik, amellyel a vita elkezdődött, s benne mindvégig folyamatosan és visszatérően jelen volt; azt a kérdést tehát, helyes-e, és ha igen, mikor és hogyan helyes a zsidóság/zsidók/zsidó származásúak történelmi szerepéről beszélni. Erre nézve a számomra meggyőző választ elvileg Bojtár Endre cikke fogalmazta meg: ez akkor helyénvaló, ha az adott témakör szempontjából releváns, és abban a vonatkozásban és mértékben helyénvaló, amilyen vonatkozásban és mértékben releváns. A magam részéről A Gonosz birodalmai (Áron Kiadó, 2011) című könyvemben több helyütt is foglalkoztam a szóban forgó kérdéssel, és őszintén remélem, hogy ezt a megfelelő releváns módon tettem. A mostani adalékokat ahhoz a két konkrét esethez kívánom fűzni, amelyek a vitában kezdettől mindvégig újra és újra előjöttek: az 1919-es tanácsköztársasági népbiztosok, illetőleg az 1945 utáni fiatal kommunista történészek származásának kérdéséhez. Mindkettőhöz saját eszmetörténeti kutatásaim nyomán fogok hozzászólni, s a tárgyalást mindkét esetben kissé távolabbról indítva.
1.
A fiatal Lukács eszmevilágával foglalkozó kutatásaim során ütköztem bele abba a vitába, amely a két ifjú jóbarát, Benedek Marcell és Lukács György között 1905-ben lezajlott. A vita tárgya a nem-parlamentáris úton kinevezett Fejérváry-kormány (gúnynevén: darabont-kormány) ellen kibontakozó ún. „nemzeti ellenállás” támogatása volt. Benedek ugyanis teljes mértékben egyetértett vele, Lukács viszont nem, s aztán a vitában az előbbi egyszer csak célzott rá, hogy főleg zsidó (származású) ismerősei vannak „darabont” állásponton, mire az utóbbi „antiszemita” nézeteket kezdett fölemlegetni. (V.ö. A fiatal Lukács, Argumentum Kiadó – Lukács Archívum, 2008, 40. o.) Később mindketten mérsékelték álláspontjukat és megbékéltek, ám az indulatok hirtelen kirobbanása mégsem tekinthető teljesen véletlennek. Nincs okunk kételkedni Benedek Marcell személyes megfigyelésének igazságában, miszerint a „nemzeti ellenállás” kuruckodását a zsidó származásúak többnyire elutasították, de e tényből arra következtetni, hogy ők bizonyára nem voltak eléggé hazafiak, csak akkor lenne jogos, ha minden zsidó asszimiláns támogatta, s minden „tősgyökeres magyar” ellenezte volna a darabont-kormányt. Márpedig közismert Ady Endre „darabontsága”, s nála tősgyökeresebb magyart talán ne próbáljon keresni senki. A választóvonal másutt, pontosabban szólva mélyebben húzódott.
Az 1867-es kiegyezés hosszú időre biztosítani látszott Magyarország zavartalan fejlődését – ténylegesen azonban csak egy relatíve rövid időszakra biztosította. Az akkor adott helyzetre nézve ugyan egy politikai és közjogi mestermű volt, változtatás nélküli fönntartása azonban lehetetlenné tette az újonnan fölmerülő problémák megoldását. A dualizmus rendszere a Monarchián belül privilegizált helyzetet biztosított Magyarországnak, Magyarországon belül pedig a magyar etnikumnak, pontosabban a magyar uralkodó elitnek: az egykori középnemességből alakult dzsentrinek, amelyből később majd a „keresztény magyar középosztály” alakul ki. Hogy a dualista rendszer változatlan fönntartása előbb-utóbb a Monarchia bukásához fog vezetni, már nagyon korán, lényegében az elvileg bár nem, gyakorlatilag mégis „trialista” tendenciájú osztrák-cseh kiegyezés 1871-es meghiúsítása nyomán világossá vált. Bosznia 1878-as okkupációja akuttá tette a problémát. A megoldást sokan kezdték el a birodalom lehetséges föderalizálásának irányában keresni; az erre vonatkozó leghatásosabb tervek Ferenc Ferdinánd trónörökös kabinetirodájában készültek. Egyik bizalmasának, Aurel Popovicinak Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich című könyve 1906-ban jelent meg, persze az illendőség kedvéért Lipcsében. Ezzel az üggyel egy korábbi Galamus-cikkemben (Trianon alternatívája) már foglalkoztam; lásd főleg az ott közölt térképet. Úgy vélem, a cikkben megmutattam, hogy a dualizmus rendszere és benne a történelmi Magyarország integritása akkor sem lett volna megmenthető, ha a központi hatalmak megnyerik az első világháborút. Ferenc Ferdinánd terveivel nagybátyja, II. Vilmos német császár határozottan szimpatizált, a háború alatt pedig világossá vált, hogy német győzelem esetén a „Mitteleuropa”-koncepció fog megvalósulni valamilyen formában.
Kérdés, hogy a magyar „nemzeti” közvélemény mennyit tudott Ferenc Ferdinánd terveiről, különféle információk azonban nyilván terjedtek. Annál is inkább, mert ha nem is a föderalizálási eszméknek, de a tervezett belső reformoknak voltak hívei Magyarországon. Az kizárt, hogy például a Fejérváry-kormány meg kívánta volna változtatni a dualista berendezkedést, belső reformokat azonban (főleg tehetséges belügyminisztere, Kristóffy József) tényleg tervezett. A megoldandó belső problémák közül legégetőbb az általános választójog kérdése volt. Annakidején, 1867-ben, Magyarország még nem lógott ki különösebben az európai államok sorából a maga cenzusos választójogi rendszerével. Csakhogy az ezt követő évtizedekben a legtöbb európai államban (így Ausztriában is) bevezették az általános választójogot, miközben Magyarországon – mint arra Szabó Ervin rámutatott – viszonylag kevesebb polgárnak volt választójoga, mint az 1848 előtti rendi időkben! Ámde tudjuk, miért rettegett a magyar elit az általános választójog bevezetésétől: a nemzetiségi arányszámok miatt. Mindenki (és nyilván sok egyszerű magyar polgár és értelmiségi is) attól félt, hogy ebben az esetben nemzetiségi többség alakulhat ki a magyar országgyűlésben. És ezen a ponton a belső reformok problémája mégiscsak érintkezett a külső reformokéval: ezek együttesen az ország helyzetének súlyos veszélyeztetését vagy romlását vetítették előre.
A józan megfontolás nyilvánvalóan arra törekedett volna, hogy a magyar állam keressen valódi kiegyezést a nemzetiségeivel; egy ilyen koncepciót vázolt föl később (megkésetten) Jászi Oszkár. Ehelyett még a – ma talán így mondanánk – jelentős kulturális autonómiákat biztosító 1868-as nemzetiségi törvényt is elszabotálták, s erőteljes magyarosításba kezdtek. (Az 1910-es népszámlálás szerint volt is eredménye; hogy csak látszateredménye, azt az 1920-as népszámlálások mutatták meg az elcsatolt területek városaiban.) A magyar szupremácia illúzióját kergető nacionalista közvélemény hallani sem akart semmiféle engedményekről, s ha a dualista rendszeren egyáltalán változtatni akart, akkor ebben a szellemben akart változtatni: magyar vámterület, magyar vezénylési nyelv stb. Miután kiderült (és éppen 1905-1906-ban derült ki), hogy ezek képzelgések, a nur nicht berühren magatartása vált uralkodóvá. Ennek a magatartásnak volt valóságos megtestesítője Tisza István, aki okos és tisztességes ember létére sem volt hajlandó a problémákat – nem felismerni: elismerni. Hogy a rendszerhez hozzányúlni veszélyekkel járt volna, méghozzá csak többé-kevésbé előrelátható veszélyekkel (mint amikor kihúzunk egy szöget a falból, mire összedől a ház), az persze világos. De ki ne cserélte volna el ezeket a veszélyeket a trianoni összeomlással?! És hogy lett volna-e tényleges eredmény? Nos, nem biztos, de legalább meg lehetett volna próbálni. Ami bekövetkezett, annál semmi sem lett volna rosszabb, legkevésbé Mitteleuropa. Csak hát, akit az istenek el akarnak veszejteni, azzal legelébb az eszét veszejtik el.
A Fejérváry-kormány kinevezését követő politikai vita hevében összetört bársonyszékek a parlamentben, 1905 (forrás)
Mármost eléggé természetes dolog, hogy mennél inkább bele van ágyazódva valaki a régi szokásokba és hagyományokba, annál kevésbé tud és akar változtatni rajtuk. A magyar elitek ragaszkodtak a kiegyezés által megvalósított régi törekvésekhez és tradíciókhoz (mert hiszen, mint Szekfű Gyula mondotta, 1867 volt a ténylegesen megvalósítható 1848), a változtatás követelményei elől tehát inkább a homokba dugták a fejüket. A változtatások elképzelhetetlenek voltak számukra. Csupán egy kisebbség gondolkodott másképp; s e kisebbségnek a jelentős része a régi szokásokba és hagyományokba még nem oly erősen beágyazódott zsidó asszimilánsok közül került ki. Legyen szabad a dolog pszichológiáját egy anekdotikus példával megvilágítanom. Thomas Mann 1934. VIII. 5-én helyeslőleg idézi naplójában Einstein megjegyzését Hindenburgról: „vén pernahajder”; majd hozzáteszi: „A zsidóknak ugyanis több a valóságérzékük, az agyukat nem ülte meg semmiféle mítosz.” Az asszimiláns magyar zsidók legnagyobb része már 1848, de főleg 1867 után szívvel-lélekkel kiállt a magyar hazafias célok mellett, s igyekezett legjobb tudása szerint fölvirágoztatni a magyar kultúrát. A magyar irodalom modernitása óvatosan előbb A Hétben, aztán a Nyugatban indult el, s nyilvánvaló, hogy ezt mind Kiss József, mind mondjuk Ignotus magyarokként, nem pedig zsidókként tették. Zsidó származásuk azonban mégis hozzájárult, hogy könnyebben legyenek képesek megtenni, mert „az agyukat nem ülte meg semmiféle mítosz”. Ez a tényező jelent meg – szinte párhuzamosan – a Fejérváry/Kristóffy kormányzat modernizációs reformterveinek, illetve az ellene föllépő maradi kuruckodásnak a megítélésében is.
Ugyanez volt a helyzet a politikai folyamatokban. Minél radikálisabb volt egy ellenzéki mozgalom, annál nehezebben tudtak részt venni benne a tradíciókhoz erősebben, s annál könnyebben a hozzájuk nem oly erősen kötődő személyek és csoportok. Ennek következtében már a polgári radikálisok, még inkább a szociáldemokraták és később a kommunisták között sok volt a zsidó származású asszimiláns. De vigyázzunk: nemcsak egy Jászi Oszkár, de egy Garami Ernő, sőt (bármennyire is hihetetlenül hangzik elsőre) egy Kun Béla is meg volt róla győződve, hogy amit tesz, az Magyarország érdekét szolgálja. Eszükbe sem jutott volna azt gondolni, hogy ők nem magyarok, hogy nem magyarként gondolkodnak és cselekednek! Magyar reformereknek és magyar forradalmároknak hitték magukat. Zsidó származásuk csak abban jelentkezett, hogy kevésbé kötődtek a régi tradíciókhoz, mint egy nemesi vagy lateiner származású értelmiségi. Az 1918. októberi forradalom is erős szakítást jelentett a hagyományos renddel, de annak vezéralakja mégiscsak egy magyar arisztokrata volt, s a régi elitből sokan támogatták, bár a legtöbben már ellene fordultak. Azt a radikális szakítást azonban, amit a Tanácsköztársaság jelentett (és aminek ideiglenes elfogadásába a magyar társadalom többsége csak a súlyos külső veszély kényszerhelyzete miatt ment bele) a hagyományos elitekből már senki nem tudta követni. A munkásmozgalmi emberek között eleve sokan voltak zsidó származásúak, persze hogy sokan voltak így a Tanácsköztársaság vezetői között is. Mindezekről a szociálpszichológiai tényezőkről Romsics Ignác részletesen ír különböző műveiben, s amikor közli a nyers statisztikai adatot a népbiztosok több mint kétharmadának zsidó származásáról, aminek a relevanciája tehát tényleges, de nem közvetlen, hanem közvetett módon, csak elismételni felejti el a nyers adat értelmező magyarázatát.
(Meggyőződésem szerint a magyar történettudomány még nem dolgozta föl kielégítően sem Ferenc Ferdinánd terveinek magyarországi recepcióját, sem a Fejérváry/Kristóffy-féle reformtervek perspektivikus jelentőségét, sem pedig a Huszadik Század első világháborús vitáját „Mitteleuropa” kérdéséről valamint a zsidókérdésről és a nemzetiségi kérdésről.)
|
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!